2014. október 21., kedd

A regény esete a limbóval



Megtörténik az ilyesmi, mondod magadnak, elvégre író vagy, világok lógnak a zsebedből, hősöket buktatsz meg és emelsz föl, s ha úgy tartja kedved, hazafelé a vonaton halálra ítélsz egy fél várost, és még a szemed sem rebben.
Világok jönnek és mennek, sztorik sikerülnek, és félresiklanak. De hogy pont ez, amiben így benne élsz?
Már hét éve írod ezt a szerencsétlent. Hét éve tartó viszony, nem folyamatos, persze, mert mindig voltak aktuális szerelmek, egynovellás kapcsolatok (némelyiknek regényt és halhatatlanságot ígértél, de tudtad, hogy nem lesz semmi, hogy hanyatlóban hagyod a dekadens világot, nem váltod meg a főhős lelkét, és egyáltalán, úgy gázolsz át az univerzumon, mint az összes többin). És van a többi regény, a többi világ. Mert nem bírsz magaddal, mert hajt a véred, és mert a fenébe is, kinek tartoznál a szerzői monogámiával?

Hét év. Néha csak egy-egy gondolatnyit szántál rá, cinkos összekacsintások, gyors jegyzetek valami füzet lapjára, néha ötletvihar saját magaddal, zuhany alatt, vacogós buszmegállóban, hajnali fényben derengő ágyon. Ölelkezés a sztoriddal, miközben az emberek bámulnak, hogy mit vigyorogsz, amikor szürke az ég, szemetel az eső, és még húsz perc van a csatlakozásig.

Aztán a meló. A füzetek (mert reménytelenül múlt századi vagy) és a billentyűk. Az áthúzott sorok. Az a szegény, kikopott Backspace.
Az átírások. A megsiratott jelenetek. (Vajon hol van a kivágott jelenetek temetője? Néha mennyire szeretnél ott guberálni!)
A kételyek. Hogy nem bízom benned. Nem vagy elég erős, nem vagy elég jó, és furcsa dolgokat találsz ki, túl furcsákat a világnak, de túl jelentékteleneket is.
Persze ezt nem mondod el a regényednek, de megérzi rajtad. Sosem vártad, hogy vigasztaljon, ha azt mondanád: „Nem vagyok elég jó hozzád”, vagy hogy „Nem hiszem el, hogy nem vagy foglalt. Valaki már megírt. Talán többször is”.
Tudtad, hogy eljön az a pont, hogy valamelyikőtök a hülye. El is jött, hol neked volt igazad, hol neki. Hol istenítetted, hol meg bírtál volna esküdni, hogy soha nem is értetted igazán, nem is akartad, csak ő üldözött folyton, te meg… mit is tehettél volna?

És aztán azt mondtad, mert így tanultad, és főleg, mert nem bírod nélküle: Megoldjuk. Ha mondatról mondatra kell, hát akkor mondatról mondatra. Ha ágrajzos ábrákkal kell telerajzolnod három A1-est, hogy megértsd a cselekményt, hogy a rejtett motivációk felfedjék magukat, akkor telerajzolod. Ha tíz embertől kell tanácsot kérni, akkor annyitól fogsz.

És megpróbáltad megoldani, újabb átírással, vázlatolással, a szereplők meginterjúvolásával, vassal, vérttel, vencsellővel.

A kapcsolatotok akkor átalakult, melózni jártatok csak össze, kételkedni, farigcsálni. Beszélgetés helyett utasítgatás, ölelgetés helyett anatómia. Szégyellted magad, ahogy patikamérlegen adagoltad az érzelmeket az aktuális jelenetbe, és nem mondtad többé őszintén, hogy szeretlek, inkább lelkifurdalással.
És ő sem lepett meg többször, véget ért az édes rajtaütések kora, és a balesetveszélyes, átszellemült andalgásoké. Csodálkoztál? Nem hát. Te vagy az oka. Meg ő. Kémia. Írástechnika. Dramaturgia.

Ha nem szeretsz, nem fogok neked sikerülni, mondta, és te tudtad, hogy nincs igaza, mert lehet szeretni rossz regényt is, és agyból is lehet jót írni. Ez megmondtad neki, de csak nevetett.

De hiába volt igazad, szép lassan beláttad, hogy nem tudod megfoltozni a dolgot. Láttad, hol rontottátok el, pontosan meg is nevezhetted volna, ha önkínzóbb vagy.
Még akkor is gyönyörű volt, félresiklottan, meg nem értetten, félkészen. Szomorúan bólogatott, hogy szerinte is.

Ez nem szakítás, mondtad (és úgy is gondolod azóta is), mert később, ha már rég nem láttalak, ha nagyobb leszek, tapasztaltabb, jobban fogom tudni, miről is szól az élet, majd akkor…
Megértő volt. Azt mondta, nem is lesz rossz társasága a limbó-létben, a se nem íródó, se nem elfelejtett írások különös, borongós szférájában. Ott van rengeteg, friss és fiatal ötlet, világkezdemények, sorscsírák.

Természetesen megígéred neki, hogy nem leszel dühös, ha valamelyikkel összeszűri a levet.
Olyan öntudatosan mondja, hogy „mertem is remélni”, mintha tudná, hogy felvetted a kapcsolatot egy eddig lezártnak hitt régi kalandoddal. Furcsa, ahogy szereted, de már komolyabbak az arányai. Kisregény volt, de most akármi is lehet. Beindított, felvillanyozott. Jól állna neki a keményfedél, álmodozol. Halhatatlanságot ígérsz neki, és közben arra gondolsz, hogy mit tanulsz majd tőle az életről, az írásról, magadról. És hogy várnak-e rád a limbóban, ha majd tapasztaltan és önbizalommal telve visszatérsz.

2014. augusztus 8., péntek

Írótábori élmények



Elég sajátos nézőpont az enyém:„külsősként” vehettem részt a 2014-es írókörös táborban, mert én követtem el a tavalyi Kéziratéj nyertes novelláját.
Természetesen már jóval a tábor előtt beindult a frusztráció-generátor az agyamban, hogy hű, öt napig profi írókkal leszel összezárva, és időre, megadott témára kell novellákat írnod, na, parázol már?

Szerencsére fokozatosan kioldódtak belőlem a görcsök, amit főleg annak köszönhetek, hogy mindenki nagyon aranyos volt. Megismertem egy csomó jó fej embert, és szép lassan rájöttem, hogy attól, hogy valakinek könyvei jelentek meg, még ugyanolyan ember marad. Eszik, alszik, komolytalankodik, nem szeret mosogatni, meg ilyenek. És esetenként neki is komoly fejtörést okoz fél nap alatt, kötött témára megírni egy épkézláb történetet.

A másik felszabadító dolog maga a helyszín volt: faház egy halastó partján, internet nélkül, fényszennyezetlen égbolttal. Ez még egy mesebeli elefántcsonttoronynál is sokkal jobb (még akkor is, ha egerek vannak benne, amik megvámolják a csokidat). Aki meg nagyvárosban él, annak az is nagy élmény, ha végre egy tucatnyinál több csillagot láthat az égen.
Láttunk kócsagokat is (ők valami gyönyörűen repülnek!), őzet, vízisiklót, jégmadarat (szintén lélegzetelállítóan szép állat, és nem hittem volna, hogy valaha élőben találkozom vele), meg a helyi gazdaság bivalyait és szürkemarháit.
A halastóban úszni is lehetett, evickéltem is benne egy kicsit, amihez jó adag bátorság kellett, mert én és a víz általában nem vagyunk baráti viszonyban.

A tábor programja kötött volt, de az írós feladatok mellé jutott játék meg sok szabadon eltölthető idő is. Délelőtt írtunk, délután egymás novelláit olvastuk, este pedig kritizáltunk (természetesen nem buksisimi hanem feketeleves módon).
Számomra a kritizálás volt a legfrusztrálóbb és legnehezebb (megint csak a „hogy jövök én a kiforrott írók írásaihoz” para), de a végére talán ez is jobban ment egy fokkal. Ezek a rövid idő alatt, pihentetés nélkül készült írások nyersebbek és meggondolatlanabbak lettek, mint amire általában képesek vagyunk, kihozták a tipikus hibáinkat (nálam kb. *minden* kezdős hibát), de egy ellenkező irányú hatást is éreztünk, az inspiráló közegét.

Írtam egy rossz és egy jó novellát, meg egy felet, és hála a többiek kritikáinak, valószínűleg mind a háromból jót tudok rittyenteni. Az elsőt teljesen átírom, csak az alapötletet hagyom meg, a másikat befejezem és pihentetem, a harmadikat csak alaposan megfésülöm majd.

Nagy élmény volt, köszönöm mindenkinek! Talán az volt a legjobb, hogy láttam, milyen jól működik egy ilyen tarka összetételű csapat, ami annyiféle zsánert, műfajt és megközelítést tömörít egybe, hogy jóformán csak az írás szeretete meg a fejlődni vágyás közös. Mindenki adott valamit az egészhez, mindenki hatott valamivel a többiekre.
Jó sokat tanultam, kaptam egy csomó XP-t, és még mindig tart az írós energialöketből. Fura módon a kritikák is csak növelték az amúgy elég aprócska önbizalmamat, és most íróbbnak érzem magam, mint valaha.
Azt hiszem, megyek is írni…

2014. július 26., szombat

Szavakkal és színekkel

Előbb kezdtem komolyan foglalkozni a festéssel, mint az írással. Mind a kettőt csináltam persze, de a színeket előbb kezdtem el tanulni, úgy, mint valamit, amiből vizsgázik az ember: teljes erőbedobás, sercegő agy, heuréka-élmények.
Még most is tanulom, az ilyesmi sosem áll meg. Vagy ha mégis, akkor az ember akár abba is hagyhatja a festést, örökre.
Valaki egyszer megkérdezte, hogy a festői látás az olyan-e, mint a Predator egyik speckó látásmódja, és kb. majdnem eltalálta. Mert ha épp arra akarok figyelni, meglátom a színeket egy hófehér falon, egy pocsolya vizuális gyönyörré válik, és egy aszfaltra vetett árnyékban megjelenik a szivárvány.

2014. július 20., vasárnap

Amit magammal vittem



 Sok dolgot magammal vittem, persze, erre a bizonyos allegorikus útra, aminek a kezdete az, hogy szeretnék megtanulni írni, vége pedig nincs.


Itt található a teljes olvasmánylistám, amennyire vissza tudtam fejteni. De van pár könyv, ami kiemelkedik közülük. Van pár, ami olyan, mint az áram. Üt, ráz, világít, és mit is kezdenék nélküle. Íme, ők taníították nekem eddig a legtöbbet:

2014. február 8., szombat

A kerek világ

Van nekem egy történetem, valahol félúton a kisregény és a novella között. A címe Jaywil, és az imagine-en olvasható.
Világmegváltós sztori, amiben az apokalipszis mikroszerkezeti szinten indul, valahonnan az eddig fel nem térképezett mélységekből. És itt összeér a tudomány és a mágikus világkép (ez alatt nem fantasyt értek, hanem nagyon leegyszerűsítve azt a felfogást, ami szerint egyben van minden, és nem igaz, hogy minden egész eltörött). Jól feladta a leckét ez a sztori, noha olyanra írtam, hogy ne kelljen értenem a kvantummechanikához például, sem a filozófiához, azon az iskolai/kocsmai szinten túl, ahol most tartok. De annyi mindenbe belemászik, annyi fontos kérdést vet fel ez a fura kis történet, hogy nem tudom, mit is csináljak. Megállhatok kifejteni az összes fontos dolgot, de akkor nem történet lesz, hanem eszmefuttatás. Vagy legyinthetek az egyszerre kozmikus és személyes kérdésekre, hogy nem ez a lényeg. Elkezdtem ezt a sztorit, és noha azt hittem, túl vagyok már a kezdők telhetetlenségén, szegény Jaywil mindenről akar szólni, miközben több sebből vérzik.
Át kell írnom, mert ettől függetlenül nagy potenciál van benne. Lehet, hogy rájönnék, miről is akar szólni a leginkább.
Újra járok rajzolni, ami furcsa módon egyelőre irodalmilag inspirál jobban, mint vizuálisan. Most főleg azért, mert újra a számba lett rágva és az emlékezetembe lett döngölve, hogy minden mindennel összefügg, aranymetszés, a matematika az istenek nyelve, stb. Ezt persze rég tudtam, de mindig jól esik, ha emlékeztetnek rá.
És közelebb kerültem az eddigi komolyabb írásaim végső kérdéseihez is, vagyis kezdek rájönni, miről is szól a Jaywil, mi körül toporgott óvatosan a Húsdaráló tér, mit próbáltam boncolgatni a még félkész párizsos novellámban, és mivel birkózok az egyszer már bloghírré tett ifjúsági regénykezdeményemben. Messzebbről: ezt az egyben van-nincs egyben ellentmondást.
Hogy itt van nekünk ez a nagy egység, amit már nagyon régóta (hogy a reneszánsz, a felvilágosodás, vagy a 19. század a felelős, azon vitatkozzanak a hozzáértők) szétesettnek látunk, és rohamos sebességgel ismerünk meg egyre jobban. - Azt persze nem tudjuk, hogy véges-e az, amit megismerhetünk, netán tudásunk határaival együtt tágul, de ez már nagyon filozófia - és itt bejön Isten, az ezotéria (amihez csak kesztyűben merek nyúlni), szóval a világ nagyon ki van találva, minden mindennel összefügg, az újabb és újabb felfedezések is erre mutatnak (újfent nagyon tudománytalan vagyok, elnézést), tudjuk, néha érezzük is, hogy a végtelen idő ott van a pillanatban, és mégis ezerfelé vagyunk törve: a gazdaság olyan, mint egy ismeretlen állat, aminek az anatómiája és a viselkedése csak a legképzettebbek számára érthető, teremtettünk egy rakás jelenséget minden tudományterületen, és tapogatózva vizsgáljuk a működésüket, kezelési útmutatót olvasunk saját magunkhoz, és egyáltalán, olyan bonyolultak lettünk, hogy le a kalappal az előtt, aki ért valamit. Én speciel nem nagyon értek semmit, van bennem egy fura világfélelem is, amiatt, hogy mindent lehetségesnek tartok, attól külön tartok, hogy semmi nem lepne meg, mert nem látok át semmit annyira, hogy valamiről megállapítsam: lehetetlen. És úgy érzem, mindent jobban meg kéne figyelnem és értenem, meg kéne tanulnom látni, és minden apró dologra egy egész élet kellene.

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy elég múlt századi felfogású emberke vagyok, elvégre félni a bonyolultságtól elég értelmetlen dolog manapság. Egy részről. Más részről viszont néha úgy tűnik, hogy pont a felgyorsult világtól és a bonyolultságtól van kiakadva a fél világ.
Közben iszonyú érdekesnek találok mindent. Ha már az írásról van szó, akkor például az ember modellező képességét. Személyiségeket megalkotni, akik vitába szállnak azzal a sorssal, amit te szánsz nekik. Ez egy nagy élmény, azon se csodálkoznék, ha kiderülne, hogy függőséget okoz. (hm, ez nem is rossz novellatéma... )
De vissza a céltalannak tűnő filózáshoz: valami okos ember még okosabb esszéit kellene olvasnom, hogy megfogalmazzam ezt a bizonyos végső kérdést. Egyelőre még nincs meg teljesen. Ha költő lennék, verset írnék róla, de prózai nyelven megfogalmazni akkor is felérne egy regény méretű kihívással.
Szóval megyek is regényt írni, sokkal kevésbé elvont témáról, ami mögött ott lapul a lényeg.:)

2014. január 21., kedd

Igazságok

Részlet következik abból a cuccból, amin dolgozom. Valahonnan középről. A cím meg a rész alcíme, mert az új sztoriban olyanokkal operálok ám. E/1 lesz, ami para. Ha valaki utálja a főhősöm hülye stílusát, azt vlsz. el fogom veszteni mint olvasót. Nade aggodalmakat félre, hadd szóljon a semmiből a semmibe.