Általában így van ez velem meg a múzsámmal: kezdetben vala a világ. Néha már röhejes: elmegyek egyet sétálni, és bumm! háttérvilág. Az első pár órában persze mindig egy szuperül egyedi, lenyűgöző univerzumnak tűnik, lehetőségek kincsestárával, olyan színekkel, amilyeneket még soha senki nem villantott a zsánerirodalomban... aztán persze szép lassan leereszkedem a földre, és rájövök, hogy ezzel egy saját ötletet kevertem újra, azzal meg egy az egyben lemásoltam ezt meg azt a filmet/animét/bármit, csak mágia helyett kvantumvírus van, és több a borongás meg a gyártelep.
Tízből egy ilyen semmiből kialakuló világkezdeményből lesz tényleg használható világ, és akkor is többnyire évekig hever az agyam egyik fiókjában, mire kidolgozok rá egy novellát, vagy rájövök, hogy kompatibilis egy háttérvilágot még nélkülöző konfliktussal.
És vannak a makacs világok, amik nem érik be novellával, regényt követelnek.
Valószínűleg ezt a módszert is éppolyan nehéz követni, mint a fordítottját (sztorihoz a háttérvilágot? Nekem ez egzotikusabb érzés, mint fugut enni egy apró szigeten).
Nincs rá receptem (Ó, ha lenne! Á, nem, ha volna receptem rá, valószínűleg futószalagon menne az egész, és a múzsám még eskü alatt is letagadna.).
De van pár jó kérdésem:
