Megint Karmazsin

Egy saroknyit megyünk csak. Belépünk egy csinos, fehér ház ajtaján (a valóságban nem létezik), és föl az emeletre. A lépcső tetején egy ajtó van, és jól tudom, mi lesz a túloldalán. A boszorkány szeretője ekkor már mögöttünk lépked; beterel minket az ajtón át a félhomályba.

Nem lakás ez, csak egy szoba. A spaletták csukva vannak, mint mindig. Fény csak a régi, fekete-fehér tévéből jön, ami a sarokban áll, és a boszorkány hajából. Halványan derengő, jégfehér zuhatagot hord a fején, amitől az arca mindig sötétnek hat, nem tudom kivenni a vonásait. De emlékszem – Kék emlékszik a nő ikebana-szerű, szigorú szépségére olyan pillanatokból, amikor a szobán kívül látta.

– Dorina az – jelenti be a varázsló – és a húga.

– Milyen merész! – szólal meg a boszorkány. –  Egy karmazsin. Egy céhes mágussal járó karmazsin.

 A hangja szinte gyerekes. Érzem, hogy rám bámul, de nem látom a szemét. Kiszáradt a torkom, hiába próbálok nyelni. Nem félek tőled, akármit tudsz is. Fogadok, hogy nem is vagy idősebb nálam – gondolom görcsösen, de a testem igenis fél: izzad a tenyerem és behúzom a nyakam.  

– Kék rád hagyott mindent, ami veszélyes, ha nem tévedek. – folytatja.

– Olyasmi – felelem, és örülök, hogy hallom a saját hangom. Józannak hangzik, kimaradt belőle a remény meg a félelem, ami egymással birkózik bennem.

– És hogy mersz idejönni?

Hülye kérdés. Beengedett, és kész. Ha tényleg félne a céhtől, nem nyit ajtót.

– Üzletet szeretnénk kötni veletek – válaszolom.

– Persze, mi más – mondja. – Ez esetben… – tudod, mi ez, és mire kell – mutat a tévére egy elegáns, balettos mozdulattal. Ruhája csipkés ujján átvilágít a képernyő hangyaháborúja. Magamtól ülök le a fotelba a tévé elé. Kéket az ijesztő srác lökte bele, amikor először járt itt.

– Ezt nem muszáj megnézned – mondja a varázsló a kedvesének. Hallom a hangjában a gyengédséget, és kettejük szövetségét. Hallom a kémiát. De nem értem, miért ne akarná megnézni a boszorkány az én rajzfilmemet. Kékét szemrebbenés nélkül megnézte, bár nem emlékszem rá, csak a grafikára.

– Nem lehetne, hogy én… - kezdi Sári, de a boszorkány belefojtja a szót.

– Nem! Inkább nézd te is, ki tudja, milyen érdekes lesz. – Gúnyos a hangja. A tévéhez lép, kezében egy pálinkáspohárral. Valami rövid varázsszót mormol, és a poharat belemeríti a fekete-fehér, ugráló képpontokba. Ez a legfurább dolog, amit valaha láttam.

– Fenékig – biztat, amikor a kezembe adja a poharat.

Megint új regény - random részlet

A címe Karmazsin lesz, már jó sok megvan belőle, de a lényeg még nem. Nagyon szeretem írni, bár egy kicsit megvisel lelkileg itt meg ott. Lesz benne mágia meg Eger (ami már önmagában félig mágia, szóval van másfél adag varázslatunk), lányok meg fiúk és sok szemét húzás a sorstól, vagyis tőlem. *muhaha (de fáradt és cinikus, mint egy alulfizetett főgonoszé)*

Kék, mint a vonzás

Ilyet nem szoktam, de jó nap ez a másképp csinálásra. Íme egy kissé borús és szorongós hangulatú novella, amit úgy fél éve írtam, azóta meg csiszolgatom. Lehet, hogy nem a végső változat.

Írós tervek

Három nagyszabású projekten is dolgoztam az elmúlt években, de eddig mindegyikkel csalódtunk egymásban. Jaywilt és a világvége történetét jegeltem, ahogy a csak „soházós sztori” néven emlegetett ifjúsági urban fantasymat is. A Húsdaráló térről nem mondtam le, de most inkább félreteszem azt is, mert bevallottam magamnak, hogy fogalmam sincs, mit akarok vele egyáltalán. Próbáltam erőből, próbáltam érzésből meg agyból is, tervezve, újratervezve, nekilendülve, (v5-nél hagytam abba), és miután mindannyiszor seggre ültem, abbahagyom. Lesz még meshral meg Leó, de egyelőre passz.

Írtam pár novellát, amikből talán még énekes halott is lehet, ki tudja… noha ezeken is csiszolnom kell még. Amiben nagyon sokat fejlődtem, az a dolgok kidobása. A húsdaráló térből nagyon sok szöveget kukáztam ki szemrebbenés nélkül, és nagyjából a novelláimat is szívlapáttal írom újra régészeti szerszámok helyett. Utóbbi lehet, hogy nem jó, de jelenleg csak így tudok.

Viszont elkezdtem írni egy enyhén agyhalott, már-már weird fiction-be hajló regényt, egy Óz, a nagy varázsló-parafrázist.
Én vagyok a legjobban meglepve. Weird fiction? Tegnap azt sem tudtam, mi az, de... I just met you and this is crazy. Mashup? Szintúgy. Ó és...világéletemben utáltam az eredeti Ózt. Gyerekkoromban még nem igazán értettem, miért nem tetszik, de most már jobban. Nem tűnt okésnak, ahogy a jó szándék meg a gyilkolás keveredik benne (öld meg a gonosz boszorkányt, Dorothy, pl., meg volt az a rész, amikor egy oroszlán támad rájuk. Ő igazából nem sokban különbözik a gyáva oroszlántól, aki szintén azzal kezdte, hogy rájuk támadt… és persze megölik, mert ellenség. Ó, elnézést, hogy leöntöttelek vízzel, te büdös banya, aki hónapokig tartottál rabszolgának. Satöbbi, satöbbi). Egy gyerek is levágja, hogy valami itt nem kerek.

Aztán itt a Dorothynak meg kell halnia, ami nem olyan rég jött ki. Olvastam, köszönöm szépen. Bennem volt a félsz, hogy lelőtték a poénomat (mint ahogy midig bennem van mással kapcsolatban is: mi van ha holnap piacra dobják a meshral nevű mosószert, vagy valaki gigantikus húsdaráló-szobrot avat Amszterdamban), de fellélegeztem, mert amit én akarok, az egész másról fog szólni. Lesz benne mágia, de nem úgy. Hétköznapi csodákat akarok, és nem mágikus disztópiát. Színes, szélesvásznú, őrült és cuki jövőt. Zarándoklatot. Minden szereplőmnek olyan személyes megváltást, amiért meg kell küzdeni, esetleg össze is törni párszor. Lebegő bálnaszerű lényeket az égre, amikből hangulatködöt lehet gyártani. Egy digitális istent, aki a saját újhumanizmusa elveit kényszeríti az emberekre és az internet avatárjával vállvetve igazgatják a világ legnagyobb léptékű folyamatait… és ez meglepően okés.

Honnan jött az ötlet, ha ennyire nem szeretem az eredetit? Egyszer csak eszembe jutott, hogy a madárijesztő biztosan zombi, ha agy kell neki, a bádogember egy diehard Vasember-cosplayer, az Oroszlán meg mi más, mint furry. És hogy mekkora egy trip lenne ilyen karakterekkel újrajátszani az Ózt.
Persze a mostani változatban nincs se zombi, se cosplayer, se furry (bár ez utóbbi majdnem benne maradt), és a trash-hangulatot is igyekszem visszaszorítani, de a teljes áthangszerelés vágya megmaradt.

Weird fiction vagy nem, igyekszem komolyan venni, mert nem is én lennék, ha nem logikáznám meg a háttérvilágot.

Fura dolgok komolyan vételében asszem jó vagyok; nemrég írtam egy novellát (kérésre), amiben egy világpusztító démon ereje egy zacskó chipsben van. Ez lett életem eddigi legkomorabb novellája.

Azt hittem, ez a parafrázisosdi egyszerűbb lesz, és hogy kevesebbet fogok belőle tanulni. De így még jobb, és olyan elszállt, hogy remélhetőleg nem fog szembe jönni az első virtuális sarkon. Be akarom fejezni, és nem kidobni. Működj, működj!