Írós tervek

Három nagyszabású projekten is dolgoztam az elmúlt években, de eddig mindegyikkel csalódtunk egymásban. Jaywilt és a világvége történetét jegeltem, ahogy a csak „soházós sztori” néven emlegetett ifjúsági urban fantasymat is. A Húsdaráló térről nem mondtam le, de most inkább félreteszem azt is, mert bevallottam magamnak, hogy fogalmam sincs, mit akarok vele egyáltalán. Próbáltam erőből, próbáltam érzésből meg agyból is, tervezve, újratervezve, nekilendülve, (v5-nél hagytam abba), és miután mindannyiszor seggre ültem, abbahagyom. Lesz még meshral meg Leó, de egyelőre passz.

Írtam pár novellát, amikből talán még énekes halott is lehet, ki tudja… noha ezeken is csiszolnom kell még. Amiben nagyon sokat fejlődtem, az a dolgok kidobása. A húsdaráló térből nagyon sok szöveget kukáztam ki szemrebbenés nélkül, és nagyjából a novelláimat is szívlapáttal írom újra régészeti szerszámok helyett. Utóbbi lehet, hogy nem jó, de jelenleg csak így tudok.

Viszont elkezdtem írni egy enyhén agyhalott, már-már weird fiction-be hajló regényt, egy Óz, a nagy varázsló-parafrázist.
Én vagyok a legjobban meglepve. Weird fiction? Tegnap azt sem tudtam, mi az, de... I just met you and this is crazy. Mashup? Szintúgy. Ó és...világéletemben utáltam az eredeti Ózt. Gyerekkoromban még nem igazán értettem, miért nem tetszik, de most már jobban. Nem tűnt okésnak, ahogy a jó szándék meg a gyilkolás keveredik benne (öld meg a gonosz boszorkányt, Dorothy, pl., meg volt az a rész, amikor egy oroszlán támad rájuk. Ő igazából nem sokban különbözik a gyáva oroszlántól, aki szintén azzal kezdte, hogy rájuk támadt… és persze megölik, mert ellenség. Ó, elnézést, hogy leöntöttelek vízzel, te büdös banya, aki hónapokig tartottál rabszolgának. Satöbbi, satöbbi). Egy gyerek is levágja, hogy valami itt nem kerek.

Aztán itt a Dorothynak meg kell halnia, ami nem olyan rég jött ki. Olvastam, köszönöm szépen. Bennem volt a félsz, hogy lelőtték a poénomat (mint ahogy midig bennem van mással kapcsolatban is: mi van ha holnap piacra dobják a meshral nevű mosószert, vagy valaki gigantikus húsdaráló-szobrot avat Amszterdamban), de fellélegeztem, mert amit én akarok, az egész másról fog szólni. Lesz benne mágia, de nem úgy. Hétköznapi csodákat akarok, és nem mágikus disztópiát. Színes, szélesvásznú, őrült és cuki jövőt. Zarándoklatot. Minden szereplőmnek olyan személyes megváltást, amiért meg kell küzdeni, esetleg össze is törni párszor. Lebegő bálnaszerű lényeket az égre, amikből hangulatködöt lehet gyártani. Egy digitális istent, aki a saját újhumanizmusa elveit kényszeríti az emberekre és az internet avatárjával vállvetve igazgatják a világ legnagyobb léptékű folyamatait… és ez meglepően okés.

Honnan jött az ötlet, ha ennyire nem szeretem az eredetit? Egyszer csak eszembe jutott, hogy a madárijesztő biztosan zombi, ha agy kell neki, a bádogember egy diehard Vasember-cosplayer, az Oroszlán meg mi más, mint furry. És hogy mekkora egy trip lenne ilyen karakterekkel újrajátszani az Ózt.
Persze a mostani változatban nincs se zombi, se cosplayer, se furry (bár ez utóbbi majdnem benne maradt), és a trash-hangulatot is igyekszem visszaszorítani, de a teljes áthangszerelés vágya megmaradt.

Weird fiction vagy nem, igyekszem komolyan venni, mert nem is én lennék, ha nem logikáznám meg a háttérvilágot.

Fura dolgok komolyan vételében asszem jó vagyok; nemrég írtam egy novellát (kérésre), amiben egy világpusztító démon ereje egy zacskó chipsben van. Ez lett életem eddigi legkomorabb novellája.

Azt hittem, ez a parafrázisosdi egyszerűbb lesz, és hogy kevesebbet fogok belőle tanulni. De így még jobb, és olyan elszállt, hogy remélhetőleg nem fog szembe jönni az első virtuális sarkon. Be akarom fejezni, és nem kidobni. Működj, működj!