Nézek
Nézek. Általában képes vagyok varázslattá változtatni mindent, amit csak látok. Ha ép nem zajlik valamilyen extra nagy dráma a lelki életemben, vagy ha nem kell úgy rohannom, hogy még látni sincs időm.
A metrót. Bármit. Néha az ember rájön, hogy minden gyönyörűszép. Minden tiszta művészet, legyen az épp a banyatankját a lépcsőn felfelé vonszoló néni vagy az a brutálisan erős napsugár, ami fejbe vág, amikor felkapaszkodom az aluljáróból. Ha kezd tudatosulni, hogy mégiscsak milyen mocsok ez az egész hely úgy általában, átválthatok művész módba, kikapcsolhatom a jelentéseket. Valószínűleg épp emiatt bírtam ki ép ésszel idáig.
Sokat törtem a fejem, hogy vajon attól ilyen szép-e, mert minden olyan különböző, mert minden részletben egy külön történet van, vagy pont azért, mert rájövök, hogy a szépség – ugyanaz a szépség? Gerőnek, a rajztanáromnak elmondtam ezt, mire homlokráncolva a pupilláimba nézett mélyen, és azt mondta: „hát elég nagyok, le kéne állnod”, aztán vigyorogva eltáncolt, mert az orra felé nyúltam a csupa szén kezemmel.
Bár végül is tökmindegy. Elég, ha azt tudom, hogy szép. Nem járok templomba, nem is hiszek semmilyen istenben. Helyette minden reggel a saját kis láthatatlan szertatásom keretében néhány perces szuperintenzív befogadással adózom a nagy egésznek. Valami egész biztosan van ugyebár. Mindenki helyett szeretném látni, aki csak megy és semmire sem figyel. Minden részletét szeretném—
Ó, remek, már megint az ellenőrök. A múltkor is lekéstem miattuk a buszom.
--lerajzolni. Meg lefesteni, lefilmezni… Úgy vágni meg mindent, ahogy az én gondolkodásom halad, átnyomni az egészet a saját szűrőmön… Aztán mindenkinek, de mindenkinek megmutatni. Le az esszenciámat a torkukon. Rohadt nagy önzőség, de akkor is. Lássatok meg, lássátok, hogyan is lehet látni. Más lenne a világ.
Jegyeket, bérleteket… Hogy ezek mindig megtalálnak… Túl magas vagyok, az lehet a baj. Valakinek a hátam mögött mintha nem lenne jegye. Ti szemetek, azt mondja. Fasszopó férgek. Vihogok. Nem tudtam nem elképzelni egy fasszopó férget.
Lépkedek fölfelé, és már előre hunyorgok. Bumm, brutálnagy vörösség, és nem látok semmit, majdnem rálépek a hajléktalan nénire, aki tegnap óta átköltözött a lépcső másik oldalára.
Van valami ebben az állomásban. Minden reggel nedves a beton, és odatűz a nap, a talaj izzó fehér lesz, és az emberek meg az árnyékaik olyanok, mint a fekete lyukak. Mintha folyton világvége lenne, és minden nap ezen keresztül kéne suliba meg dolgozni menni. Magamban napmezőnek nevezem. A napmező után jön a Lepukkant utca. Ennek megint más hangulata van. Kezdem megérteni az ókori görögöket, hogy a megtanulandó beszédük vázlatpontjait helyekhez kötötték, amikor memorizáltak.
Annyira szánalmasan semmilyen ez az utca, hogy épp azért tetszik. Szürke kockaházak állnak rajta, kocka-erkélyekkel, pillangó ruhaszárító virít szinte mindegyiken. Ösztönösen úgy képzelem, ilyen sivár díszletekhez csendes és lapos életek illenek. A tekintetem összevillan egy sárga szempárral, egy fekete, bagolyképű perzsamacska az, úgy néz utánam, mintha utálna.
És szél is van. Itt folyton fúj a szél, és persze mindig van mit dobálnia.
De ez is szép. Ma minden gyönyörű, és amíg én akarom, az is marad.
Szürke betonpanel. Lépkedő márkás cipő. Lyukas kerítés. Zsíros haj, sárga körmök. Törött uborkás üvegben rohadó uborka. Szipkázom fel a színeket, forgatom életem filmjét. Egy mozifilm hangulatát talán még a sztorinál is jobban meghatározza, hogy milyen színek vannak a képkockákon. Én mindig ez alapján emlékszem rájuk. Ha a színek összemosódnának, mint Metti néni centrifugájában a ruhák színei, vajon mi lenne az eredmény? Minden szín, amit eddig láttam. Nyáron a sárgák, tavasszal a zöldek… á, annyit jártam már erre, hogy valószínűleg szürke jönne ki, mint mindenki másnak. Ha északon élnék, talán kékebb lenne, ha egy esőerdőben, zöldebb… Hű, ez a rohadt uborka nagyon szép, ezt lerajzolom egyszer… á, tudom, hogy úgysem fogom.
Á, helló, szia, cső, csá! Itt van mindenki. Megyünk be a suliba, és már át is váltottam ember módba. A sulim a világ legnormálisabb gimnáziuma, klórszag, sportkupák, hámló radiátorok, ennyi az egész. Jobban sosem figyeltem meg, és talán nem is lehet. A suli nem művészet, hidegen hagy a kinézete. Itt a hierarchia és az emberek az, ami érdekes. Az alá-fölérendeltség kifinomultabb, mint egy középkori udvarban, és ahogy nézem, nemigen van az egyes társadalmi osztályok között átjárás. Pedig mindenki pont úgy teper a nemesi kapcsolatokért, mint a regényekben, amiket irodalomórán veszünk. Talán még te magad sem veszed észre, de ez a bók a megfelelő személynek, az a kérdés, hogy jössz-e a büféhez, bizony jól el volt helyezve.
Az osztályunk sem más, mint egy kicsi mintatársadalom. Vannak a menők. Hangos vihogás, márkás ruhák, szilikonpántok és izompólók gyönyörű kis kupaca, már látom őket vezető állásokból és sötétített üvegű autókból kikandikálni, bőszen szervezkedni a szülői értekezleten meg mindenhol, és lenézni a magasból a koszos dobbantóra, hogy lám, már akkor tudtam. Fura módon nálunk a menők között két tényleg okos ember is van, de valahogy úgy érzem, nekik nem lesz ilyen szerencséjük. Aztán vannak az átlagosak, akik nem menők és nem lúzerek. Nálunk két klikkre oszlanak, az egyik tüntetően a „lúerek klubjá”- nak hívja magát, mutatva, hogy tagjai mennyire antimenők, afféle savanyú a szőlő mentalitású lenézéssel. Igazi lúzerből csak kettő van, egy félszeg, lapátfogú lány és egy nagyon fura fiú, aki láthatóan alig tud valamit a társadalmi érintkezések szabályairól, és akit nagyon szoktam sajnálni, hogy olyan szülőkkel kell élnie, akik így félrenevelték.
Én meg a bukott csaj vagyok a 11. d-ből. Nem tartozom sehová és imádom.
Az első óránk tesi. Átcaplatok a földszinti folyosón, aztán ki a bejáraton, és be a sulihoz egyáltalán nem illő, szupermodern tornaterembe. Szörnyű klórszag. Régen mindig feszült lettem tőle, mert a fogorvost juttatta eszembe, de most már fordítva van, a fogorvosnál érzem úgy, mintha a suliban lennék.
Betáncolok a lányöltözőbe, és olyan vehemensen ülök le Liberty mellé a padra, hogy majdnem lelököm a csípőmmel.
--Ó, Helló, Jeace.
Azzal próbál eltolni magától, de én vagyok az erősebb. A többiek meg húú-znak és háá-znak, pedig már egy fél éve nincs köztünk semmi, és nem is lesz.
--Örülnék, hogyha nem cseszegetnél – közli fagyosan, és lehajol, hogy befűzze a cipőjét. Aztán barátságosabban teszi hozzá:
-- De gyere a koncertre. Ma lesz, tudtad, ugye?
--A Getaway Band? Öö, nem. De elmegyek. Badó is jön?
--Aha. Most leszünk három hónaposak.
--Ugh. Tehát egy csomó nyál van kilátásban?
--Ünnepelni fogunk.
--De azért zúzzatok is – mondom kissé lelombozva, mert tudom, hogy úgysem fognak.
--Jó – feleli Liberty, és hasba bokszol a sátánvillát mutató kezével, mire a közönség megint húú-zni kezd.
Fehérneműben állok az öltözőpadom előtt, amikor valaki hangosan szitkozódni kezd. Luuka az, szálka ment a fenekébe. Páran engem, az ügyeletes biszexuálist szólongatnak, hogy nézzem meg/szívjam ki stb. Adom alájuk a lovat, a szám szélét kajánul megnyalva kijelentem, hogy a popsik és a seggek nem szakterületem, és mindenki röhög, kivéve Luukát, aki a hátsó felét vakarászva szidja a régi padokat.
Ekkor veszem észre a hosszú hajú lányt az öltöző közepén. Az egyik velünk párhuzamos osztály lúzere, Diggi. Mond valamit, de nem elég hangosan, és csak néhányan pillantanak rá. Pedig a vörös haja világít a reggeli napsütésben, mint egy fáklya, és olyan tömör körülötte a szerencsétlenség, hogy szinte le lehetne tépni.
--…egy könyvet? – kérdezi valószínűleg sokadszorra, és nagyon igyekszik nem nézni sem az én meztelenségemre, sem Luukáéra.
--Péntek délután hagytam itt. Ilyen könyvtári könyv…
--Könyvet? – mondom ugyanolyan hangerővel, és mégis mindenki meghallja. Szétnézek, mire többen is úgy tesznek, és Tacha meg is találja a könyvet az egyik pad tetején. Luuka pedig, aki magas, felágaskodik és leveszi.
--Köszi – mondja a lány gyorsan, kinyújtja a kezét, és már viharzana is ki ugyanezzel a lendülettel, ha Luuka nem rántaná el előle a könyvet. Bírom Luukát, de most szeretnék neki lekeverni egyet. Miért kell mindenkit szívatni, csak azért, mert lehet…
--Luuka! Könyv: neki! Segg: nekem! – közlöm vele félreérthetetlen jelbeszéddel, egy domina arckifejezését felöltve. Luuka sandán vigyorog, a lúzer lány kirántja a kezéből a könyvet, és elrohan, a többiek meg röhögnek.
--Szálljatok már le a rohadt seggemről! – Kiabálja Luuka, és mielőtt durcásan levetné magát a padjára, még rá tudok csapni a fenekére.
--Nem is rohadt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése