2019. június 3., hétfő

Gumicsont

Avagy részlet egyik készülő projektemből a sok közül. Hozok is valamit, meg nem is, mint az okos lány a mesében.


A játszóteret övező kis tisztás szélén túl ritkásan álló fák voltak, közeiket mellmagaságig kitöltötte az aljnövényzet. A hang a bozótból közeledett, és amikor Kata már látta megmozdulni a leveleket, de fejmagasságban semmit, beharapta az ajkát, és a zsebébe nyúlt a kulcsáért, ami hosszú műanyag pánton lógott, és egyre gyengébb fegyvernek tűnt, ahogy az állat rohamtempóban falta a távolságot. Már csak kettő, már csak fél méterre volt, és végül kirobbant a nyílt térre.
Egy rémült őz volt az. Hátsó lábait dobálva, félőrülten, de mégis fenségesen futott. Hátán seb vöröslött. A játszótérre kiérve lelassított, Katának mégis úgy rémlett, fél pillanat alatt ott termett az asztal szélénél. Sötét szemében a lány előbb ismerte fel a könyörgést, mint az intelligenciát, és rémülten rezzent össze, amikor az állat megszólalt.
– Adj... valamit!
Mély, reszelős hangja volt, nem illett a teste törékeny kecsességéhez. Pofáját a hideg műkő fölé emelte, fél méterre Kata kitaposott sportcipőjétől.
– De mit? – hallotta a lány a saját kétségbeesett hangját. A tízóraiját már rég megette,még egy szelet csoki sem volt nála. És különben is, az őzek nem növényt esznek? Itt terített asztalt találna. – Fájdalomcsillapítót? Vagy valami mágikus cuccot? Nekem nincs...
– Valamit! – sürgette az őz. – Ami valódi! Gyorsan!
A fáradt, ősz végi gyep átderengett az állat testén. Kata kiborította a táskája tartalmát. Könyvgerincek rogytak meg, füzetek estek visszafordíthatatlanul meggyűrődő lapjaikra, és a lány fém tolltartója fülbántó koppanással landolt a sarkán, írószereket terítve a káoszra. Az őz ide-oda jártatta a tekintetét a dolgain. Minden valódi volt, és ezek szerint mégsem. Aztán a rajzórára bevitt olló villant elő közülük. Megragadta, és levágta egy hajtincsét. Azt nyújtotta az őznek, aki mohón kapott utána. Úgy ropogtatta a hajat, mint a füvet, aztán hálásan lehunyt szemmel támasztotta a fejét a pingpongasztal szélének, csak az oldala emelkedett-süllyedt, még mindig pánik-tempóban.
Kata tudta, hogy túl sokat vágott, látszani fog, de kit érdekelt? Diadal söpört végig rajta, ahogy ott állt a reklámokkal telehányt ég alatt, vadul dobogó szívvel. Úgy érezte most már kibírna két-három hetet is az iskolában.
– Köszönöm. Ó, köszönöm – mondta az őz. Koszos volt, és még mindig vérzett a háta, de ettől nem lett kevésbé varázslatos. Kata meg akarta kérdezni, micsoda ő, honnan jött, de attól félt, elriasztaná, vagy talán ártana is neki vele. A mágia nem szereti a faggatózást. Várta a pillanatot, hogy a varázslény eliramodjon, és örökre eltűnjön az életéből, csak egy titkot hagyva maga után, amire Kata rácsatlakozhat majd, mint egy érzelmi akkumulátorra, ha mélységesen egyedül van. De az őz csak pihent még egy darabig, aztán a körvonalai elhomályosodtak, és átváltozott valami sokkal kisebbé: egy ronda, csipás fekete macskává, a farkán rikítóan fehér csíkkal.
– Lenne kedved segíteni nekem? – kérdezte a macska, hasonlóan megviselt hangon, mint az őzé. – Kedved, vagy szíved... vagy legalább kíváncsiságod. Egyedül nem húzom sokáig. Ezt a világot olyanoknak szánták, akik többet nyomnak egy félig elfelejtett álomnál.
Kata rábámult, és ugyan bólogatott is, a másik valószínűleg az arcáról is leolvashatta, hogy bármit megtenne egy csodáért, aminek kicsit ő is a részese, és régóta szeretne valami nagy és igaz dolgot tenni.
– Nincs hová mennem – folytatta a macska tárgyilagosan. – És folyamatosan csak egy megfeszített akarathúrnyira vagyok az elfoszlástól. Tízből nyolc ember eladna varázsszer-alapanyagnak, vagy csak agyon akarna verni, mert annyira látszik, hogy a határon billegek. És időnként meg kell erősítenem... az igaziságomat. Egy-két napig elélhetek a hajadon, vagy ha vannak még jobb dolgok, neked semmi, de nekem drága dolgok a szekrényedben...
– Persze – vágta rá a lány. – Te ugyanaz vagy, ugye? Az őz meg a macska?
A másik kissé zavartan megvakarta a füle tövét. –  Ó, hát igen. Ne is törődj vele, hogy nézek ki. Én sem törődöm vele, mert a lényeg máshol van.
– Ezt hogy érted? – kérdezte a lány, de félig meg is bánta. Azt akarta, hogy a lény maradjon, hogy legyen az ő csodája. A macska azonban nem látszott türelmetlennek. Bajusza fáradtan rezdült meg, úgy folytatta karcos hangján. Mondataiba halvány dallamot vitt a hangsúlyozása, olyan volt hallgatni, akár egy régi bakelitet.
– A lényeg az utcákon van, ahol ő járt, a mondatokban, amik csak levegőrezgés lettek volna, mint a szél, de én hallottam őket... A sok-sok el nem kattintott fotóban, amikre már csak én emlékszem. Egy fél világ vagyok, nem őz vagy macska, és egy fél élet van bennem. Vagy talán több, ki mérhetné ezt? Háromnegyed élet is elmondhatatlanul sokat ér. Szóval, kedves és magányos iskolakerülő,  segítesz  nekem? Befogadsz?
– Befogadlak – mondta Kata, mint egy esküt valami szertartáson, aminek fogalma sincs a céljáról. –Segítek.


2018. október 26., péntek

Hogyan (ne) írjunk két regényt

Nem tűntem el, csak sűrűbb lett az offline életem, és csökkent a blogolási hajlandóságom.

A Húsdaráló tér viszont köszöni, megvan, sőt, még készül is. A cselekménye már a negyedik, amit kitaláltam a háttérvilágra, és szigorúan számolva ez már gyakorlatilag a hatodik átírás lesz. Nem, nem kívánom elengedni a témát, most úgy tűnik, menni fog ez.
Mellette írok még egy regényt, a Karmazsint, ami szintén magyar urban fantasy,  és korábban közöltem belőle részletet itt is. Azóta persze teljesen megváltozott, de az anyja azért még ráismer, ha nagyon meresztgeti a szemét.
Szóval egy borzasztó klisés szerelmi háromszögben élünk így, én meg a két regény. Mind a kettő engem akar, és én akarom mind a kettőt. Nincs annyi akaraterő és határozottság a földön, ami elég lenne, ha dönteni akarnék köztük. Valaki részvétét fejezte ki, amikor közöltem, hogy ez a helyzet velem, és igaza van.
Két regényt írni nem jó, mert lassan haladsz. Meg mert az egyik nyilván hat a másikra, bár ezt nem vettem még észre, de biztos lesz valami nyoma. Viszont az az előnye is megvan, hogy ha más fázisban van a kettő, akkor haladhatsz az egyikkel, ha a másikon való gondolkodás épp nem megy annyira. Nálam szerencsére ez megvan, a Húsdaráló teret részletesebb vázlat alapján írom,  egy aprólékosan kitalált világra, a Karmazsint pedig lazábban terveztem meg, és ezt az irányt is szeretik újratervezni a szereplőim.

Még azt sem tudom megsaccolni, melyik lesz előbb kész, szóval ha úgy nézem, ez egy izgalmas lóverseny. Vagy a sebességhez illőbben inkább csoszogóféreg-futtatás. :) De egyébként nem ajánlom senkinek ezt az állapotot, aki szeretne minél többet megőrizi az ép eszéből.

2016. október 29., szombat

Megint Karmazsin



Egy saroknyit megyünk csak. Belépünk egy csinos, fehér ház ajtaján (a valóságban nem létezik), és föl az emeletre. A lépcső tetején egy ajtó van, és jól tudom, mi lesz a túloldalán. A boszorkány szeretője ekkor már mögöttünk lépked; beterel minket az ajtón át a félhomályba.
Nem lakás ez, csak egy szoba. A spaletták csukva vannak, mint mindig. Fény csak a régi, fekete-fehér tévéből jön, ami a sarokban áll, és a boszorkány hajából. Halványan derengő, jégfehér zuhatagot hord a fején, amitől az arca mindig sötétnek hat, nem tudom kivenni a vonásait. De emlékszem – Kék emlékszik a nő ikebana-szerű, szigorú szépségére olyan pillanatokból, amikor a szobán kívül látta.

– Dorina az – jelenti be a varázsló – és a húga.
– Milyen merész! – szólal meg a boszorkány. –  Egy karmazsin. Egy céhes mágussal járó karmazsin.

 A hangja szinte gyerekes. Érzem, hogy rám bámul, de nem látom a szemét. Kiszáradt a torkom, hiába próbálok nyelni. Nem félek tőled, akármit tudsz is. Fogadok, hogy nem is vagy idősebb nálam – gondolom görcsösen, de a testem igenis fél: izzad a tenyerem és behúzom a nyakam.  

– Kék rád hagyott mindent, ami veszélyes, ha nem tévedek. – folytatja.
– Olyasmi – felelem, és örülök, hogy hallom a saját hangom. Józannak hangzik, kimaradt belőle a remény meg a félelem, ami egymással birkózik bennem.

– És hogy mersz idejönni?
Hülye kérdés. Beengedett, és kész. Ha tényleg félne a céhtől, nem nyit ajtót.

– Üzletet szeretnénk kötni veletek – válaszolom.
– Persze, mi más – mondja. – Ez esetben… – tudod, mi ez, és mire kell – mutat a tévére egy elegáns, balettos mozdulattal. Ruhája csipkés ujján átvilágít a képernyő hangyaháborúja. Magamtól ülök le a fotelba a tévé elé. Kéket az ijesztő srác lökte bele, amikor először járt itt.

– Ezt nem muszáj megnézned – mondja a varázsló a kedvesének. Hallom a hangjában a gyengédséget, és kettejük szövetségét. Hallom a kémiát. De nem értem, miért ne akarná megnézni a boszorkány az én rajzfilmemet. Kékét szemrebbenés nélkül megnézte, bár nem emlékszem rá, csak a grafikára.

– Nem lehetne, hogy én… - kezdi Sári, de a boszorkány belefojtja a szót.
– Nem! Inkább nézd te is, ki tudja, milyen érdekes lesz. – Gúnyos a hangja. A tévéhez lép, kezében egy pálinkáspohárral. Valami rövid varázsszót mormol, és a poharat belemeríti a fekete-fehér, ugráló képpontokba. Ez a legfurább dolog, amit valaha láttam.

– Fenékig – biztat, amikor a kezembe adja a poharat.

2016. szeptember 30., péntek

Megint új regény - random részlet

A címe Karmazsin lesz, már jó sok megvan belőle, de a lényeg még nem. Nagyon szeretem írni, bár egy kicsit megvisel lelkileg itt meg ott. Lesz benne mágia meg Eger (ami már önmagában félig mágia, szóval van másfél adag varázslatunk), lányok meg fiúk és sok szemét húzás a sorstól, vagyis tőlem. *muhaha (de fáradt és cinikus, mint egy alulfizetett főgonoszé)*

2016. június 1., szerda

Kék, mint a vonzás

Ilyet nem szoktam, de jó nap ez a másképp csinálásra. Íme egy kissé borús és szorongós hangulatú novella, amit úgy fél éve írtam, azóta meg csiszolgatom. Lehet, hogy nem a végső változat.

2016. május 15., vasárnap

Írós tervek



Három nagyszabású projekten is dolgoztam az elmúlt években, de eddig mindegyikkel csalódtunk egymásban. Jaywilt és a világvége történetét jegeltem, ahogy a csak „soházós sztori” néven emlegetett ifjúsági urban fantasymat is. A Húsdaráló térről nem mondtam le, de most inkább félreteszem azt is, mert bevallottam magamnak, hogy fogalmam sincs, mit akarok vele egyáltalán. Próbáltam erőből, próbáltam érzésből meg agyból is, tervezve, újratervezve, nekilendülve, (v5-nél hagytam abba), és miután mindannyiszor seggre ültem, abbahagyom. Lesz még meshral meg Leó, de egyelőre passz.

Írtam pár novellát, amikből talán még énekes halott is lehet, ki tudja… noha ezeken is csiszolnom kell még. Amiben nagyon sokat fejlődtem, az a dolgok kidobása. A húsdaráló térből nagyon sok szöveget kukáztam ki szemrebbenés nélkül, és nagyjából a novelláimat is szívlapáttal írom újra régészeti szerszámok helyett. Utóbbi lehet, hogy nem jó, de jelenleg csak így tudok.

Viszont elkezdtem írni egy enyhén agyhalott, már-már weird fiction-be hajló regényt, egy Óz, a nagy varázsló-parafrázist.
Én vagyok a legjobban meglepve. Weird fiction? Tegnap azt sem tudtam, mi az, de... I just met you and this is crazy. Mashup? Szintúgy. Ó és...világéletemben utáltam az eredeti Ózt. Gyerekkoromban még nem igazán értettem, miért nem tetszik, de most már jobban. Nem tűnt okésnak, ahogy a jó szándék meg a gyilkolás keveredik benne (öld meg a gonosz boszorkányt, Dorothy, pl., meg volt az a rész, amikor egy oroszlán támad rájuk. Ő igazából nem sokban különbözik a gyáva oroszlántól, aki szintén azzal kezdte, hogy rájuk támadt… és persze megölik, mert ellenség. Ó, elnézést, hogy leöntöttelek vízzel, te büdös banya, aki hónapokig tartottál rabszolgának. Satöbbi, satöbbi). Egy gyerek is levágja, hogy valami itt nem kerek.

Aztán itt a Dorothynak meg kell halnia, ami nem olyan rég jött ki. Olvastam, köszönöm szépen. Bennem volt a félsz, hogy lelőtték a poénomat (mint ahogy midig bennem van mással kapcsolatban is: mi van ha holnap piacra dobják a meshral nevű mosószert, vagy valaki gigantikus húsdaráló-szobrot avat Amszterdamban), de fellélegeztem, mert amit én akarok, az egész másról fog szólni. Lesz benne mágia, de nem úgy. Hétköznapi csodákat akarok, és nem mágikus disztópiát. Színes, szélesvásznú, őrült és cuki jövőt. Zarándoklatot. Minden szereplőmnek olyan személyes megváltást, amiért meg kell küzdeni, esetleg össze is törni párszor. Lebegő bálnaszerű lényeket az égre, amikből hangulatködöt lehet gyártani. Egy digitális istent, aki a saját újhumanizmusa elveit kényszeríti az emberekre és az internet avatárjával vállvetve igazgatják a világ legnagyobb léptékű folyamatait… és ez meglepően okés.

Honnan jött az ötlet, ha ennyire nem szeretem az eredetit? Egyszer csak eszembe jutott, hogy a madárijesztő biztosan zombi, ha agy kell neki, a bádogember egy diehard Vasember-cosplayer, az Oroszlán meg mi más, mint furry. És hogy mekkora egy trip lenne ilyen karakterekkel újrajátszani az Ózt.
Persze a mostani változatban nincs se zombi, se cosplayer, se furry (bár ez utóbbi majdnem benne maradt), és a trash-hangulatot is igyekszem visszaszorítani, de a teljes áthangszerelés vágya megmaradt.
Weird fiction vagy nem, igyekszem komolyan venni, mert nem is én lennék, ha nem logikáznám meg a háttérvilágot.
Fura dolgok komolyan vételében asszem jó vagyok; nemrég írtam egy novellát (kérésre), amiben egy világpusztító démon ereje egy zacskó chipsben van. Ez lett életem eddigi legkomorabb novellája.
Azt hittem, ez a parafrázisosdi egyszerűbb lesz, és hogy kevesebbet fogok belőle tanulni. De így még jobb, és olyan elszállt, hogy remélhetőleg nem fog szembe jönni az első virtuális sarkon. Be akarom fejezni, és nem kidobni. Működj, működj!

2015. július 13., hétfő

Kiforrott háttérvilág történetet keres

Általában így van ez velem meg a múzsámmal: kezdetben vala a világ. Néha már röhejes: elmegyek egyet sétálni, és bumm! háttérvilág. Az első pár órában persze mindig egy szuperül egyedi, lenyűgöző univerzumnak tűnik, lehetőségek kincsestárával, olyan színekkel, amilyeneket még soha senki nem villantott a zsánerirodalomban... aztán persze szép lassan leereszkedem a földre, és rájövök, hogy ezzel egy saját ötletet kevertem újra, azzal meg egy az egyben lemásoltam ezt meg azt a filmet/animét/bármit, csak mágia helyett kvantumvírus van, és több a borongás meg a gyártelep.
Tízből egy ilyen semmiből kialakuló világkezdeményből lesz tényleg használható világ, és akkor is többnyire évekig hever az agyam egyik fiókjában, mire kidolgozok rá egy novellát, vagy rájövök, hogy kompatibilis egy háttérvilágot még nélkülöző konfliktussal.

És vannak a makacs világok, amik nem érik be novellával, regényt követelnek.

Valószínűleg ezt a módszert is éppolyan nehéz követni, mint a fordítottját (sztorihoz a háttérvilágot? Nekem ez egzotikusabb érzés, mint fugut enni egy apró szigeten).

Nincs rá receptem (Ó, ha lenne! Á, nem, ha volna receptem rá, valószínűleg futószalagon menne az egész, és a múzsám még eskü alatt is letagadna.).

De van pár jó kérdésem: