A két antik név egy furcsa, egyoldalú kapcsolat két szereplőjét takarja. Anteusz egy tévésztár, egyúttal "a meshralosok jogi védőszentje", Zefír pedig egy milliomos-csemete, aki nem sűrűn járhat ki az utcára, de dúl benne a kalandvágy. Most pedig megkapja, amit akar, mert Anteusz elviszi egy emberrablók elől menekülő, veszélyes képességgel rendelkező gyerek felkutatására.
Kiegészítő novella a Húsdaráló tér világához. A regény karakterei nincsenek benne. Hosszú, ezért kétfelé szedtem.
Kiegészítő novella a Húsdaráló tér világához. A regény karakterei nincsenek benne. Hosszú, ezért kétfelé szedtem.
Bár a koktélruhám alig takar
valamit, úgy érzem magam, mintha télikabátban lennék. Huszonkét
Celsiusról kezdtem az alkudozást anyámmal, és csak egy kemény
fokot tudtam lealkudni. Hogy nézne ki, ha a vendégek fáznának, és
különben is fogjam be. Legalább egy napot bírjak ki, ami nem
rólam szól. Mintha amúgy rólam szólna minden! Utálom,
amikor anyám ilyen. Ideges, persze, de akkor is rosszul esik ez az
utalgatás. Ha rajta van az ötperc, minden második mondata egy
késszúrás a bordáim közé. Ezek után tényleg alig várom, hogy
a legjobb arcomat mutathassam a díszes társaságnak. Bájmosoly,
etikett, intelligens megjegyzések. És vízálló smink. Az utóbbit
komoly kihívás elé állítom: patakokban folyik rólam az
izzadság. A gyógyszer mellékhatása, amitől életben maradok,
szóval inkább hálásnak kéne lennem. De ha épp megfőni készülök
a saját verejtékemben, valahogy nem tud eltölteni a hála. Hiába
gondolok arra, hogy egy átlagpolgár nem tudná megfizetni ezt a
szert, és pár nap alatt elvinné a meshralos ideghalál. Ami nem a
legjobb halálnem, tudom, mert voltam már egy hajszálnyira tőle.
Az orvosom azt mondta, jó esélyem van megünnepelni huszadik
születésnapomat, ha rendszeresen szedem a kánikula-tablettát, de
hogy utána mi lesz, azt még nem tudja megjósolni.
Csönget az első vendég. Sóhajtok,
ahogy anyám libegve fut az ajtóhoz; most már az utolsó esélyem
is elszállt, hogy még egy fokot lealkudjak. Méltóságteljesen
vonulok utána én is, látszólag azért, hogy szívélyesen
üdvözöljem a belépő párt. Wemmer úr az – autógyár-tulajdonos
– és a felesége. Látom, a nő sejti, hogy arcomon az
elragadtatás nem nekik szól, hanem a velük érkező hűvös
léghuzatnak.
Fél óra telik el így, a vendégek
folyamatosan érkeznek, anyám mosolyában meg egyre több a műanyag.
Nem tudom, miért olyan ideges, amikor mindent a személyzet intéz –
a meghívók kiküldésétől a lakás feldíszítéséig. Ide-oda
pattog, mindenkihez van egy szava. Hiába kent alapozót a karjára,
a régi sebhely minduntalan a szemembe villan. Az én művem. Négy
éves voltam, akkor jöttünk rá, miféle képességem lett a
meshraltól. Ennyit arról, hogy ha öröklöd, passzív. Anyám
karját visszavarrták, én meg sikeresen elfelejtettem az egészet.
Hálát adok érte az égnek. Ha még az a heg is a
bűntudat-gerjesztőim közé tartozna, dilibogyót is szedhetnék,
nem csak hőség-tablettát.
Bűntudat, szeretet, halálfélelem. A
mi kis privát hullámvasutunk anyámmal. Apám sosem ül fel rá.
Nem tudom, hogy csinálja, de szeretném megtanulni. Csak áll a
pálya szélén, és néz. Ha vicces kedvében van, integet. Elfog
tőle a vágy, hogy én is kimaradjak az érzelmi életemből.
Már majdnem egy órája izzadok és
játszom a jól nevelt lányt, amikor végre történik valami. Újra
csöngetnek. Anteusz érkezik, akit ugyan nem hívtak meg, de ez nem
is zavar senkit. Anyám, sőt a vendégek jó része is megtisztelve
érzi magát. Anteusz ugyanis tévésztár. Csak huszonöt éves, de
már saját show-ja van. Én nem ezért vagyok belezúgva hanem
azért, mert legalább annyira rendes, mint amennyire szexi. Most egy
fokkal lazábban van öltözve, mint a vendégek, de elegánsabban,
mintha nem számított volna társaságra. Összevillan a
tekintetünk, az enyém azt üzeni, hogy végre!, az övé
azt, hogy később, babám. Előbb le kell tudnia fél órányi
protokoll-feladatot.
Amikor mindenki hozzászokott a
tényhez, hogy tényleg itt van, és tényleg ő az, odajön
hozzám. Annyira laza, hogy az már fáj. Őt nem feszélyezi semmi.
Na
szia, Zefír – mondja, és ha kívülről nézném, az egyik vendég
szemével, én is elhinném, hogy nem miattam van itt. Rá se néz a
dekoltázsomra, és egy bókot sem ereszt el.
–
Hogy ityeg? – Ez nála nem csak laza kérdés, így szokta
megérdeklődni, hogy kopogtat-e már a kaszás. Ha nincs kedvem a
halandóságomról tárgyalni, – mint most is – akkor csak simán
azt felelem, hogy ahogy lógatják.
–
Jól esne egy fürdés a Jeges-tengerben – mondom, és meglengetem
a legyezőmet.
–
Hát azzal nem szolgálhatok – válaszolja – de tudok valamit,
amire talán vevő vagy.
–
Elő vele – vágom rá. Neki sosem színlelek. Vajon tudja? Hm. A
tízezer zupos kérdés.
–
Casting. Az a speckó fajta, tudod.
–
A díványos? – vigyorgok. De amúgy pontosan tudom, milyenre
gondol.
–
Nem, nem díványos – feleli. – Veszélyes. – És azzal a
szelíd de mégis kihívó nézésével figyel, amitől mindig paff
leszek. A „közöm van hozzád” nézés. A tévében sosem
használja. A belém nevelt jó kislánynak ezek után nem sok esélye
van rávenni engem, hogy nemet mondjak.
–
Szóval elviszel egy castingra? Anyám ki fog nyírni.
–
Engem? Soha! – mosolyog. Nagyon jól tudja, hogy magamra értettem.
–
Hát jó – határozom el magam. – Még sosem voltam egyen sem.
–
Ez a mostani elég durva lesz.
–
Annál jobb. Carpe diem, meg minden.
Durva
vagy nem, csak vigyen el. Fürödni akarok a hideg menetszélben, és
közben az arcélét bámulni, ahogy az útra koncentrál. Vagyis
alapanyagot gyűjteni nedves álmokhoz, és fájdítani a saját
szívem.
–
Nem fog elengedni – mondom – úgyhogy ki kell csempészned innen.
Menni fog?
–
Ne viccelj már – Anteusz igazi showmanhez illő, nagyvonalú
gesztust kanyarít a kezével, aztán anyámra pillant, aki háttal
áll nekünk, és az egyik vendéggel a vitrineink tartalmáról
értekezik. – Megtettük már máskor is, nem?
Naná,
hogy megtettük. Anyám azt hiszi, mást
is megtettünk, de
téved.
–
De igen. Menjünk.
És
simán kisétálunk. Nem jön utánunk senki, egy Anteusz-rajongó
vendég sem kopogtatja meg
anya vállát,
hogy forduljon már hátra, mert a lánya gyanúsan viselkedik azzal
a sztár-gyerekkel...
A
kinti hideg olyan a bőrömön, mint egy szerelmes ölelés.
Visszanyelek egy megkönnyebbült sóhajt, és pókerarcot vágok.
Szökevények? Hol?
A teraszon álló biztonsági őrünk csak kacsint egyet. Ma aztán
velem van az álmodozó kamaszlányok istene!
Meg sem
kérdezem, mi legyen a koktélruhával – sokkal egyszerűbb
útközben venni valami normális öltözéket, mint most felóvakodni
a szobámba, hogy átöltözzek.
Beülünk
Anteusz formás, ezüstszürke kocsijába. Nem olyan feltűnő
járgány, amit minden kanyarban megbámulnak, de úgy gyorsul, mint
az álom. Hűvös küllemű „csendes gyilkos” típus. Ha Anteusz
a volánjánál ül, esküszöm, öt évvel idősebbnek és
komolyabbnak látszik.
Nem bírok
sokáig hallgatni, pedig nagyon menő érzés elszökni a világba,
és úgy tenni, mintha nem érdekelne, hogy hová és miért.
Kimegyünk az önműködő kapun, és végighajtunk az utcánkon,
amiben csak négy nagy ház áll, és ami szintén kapuval van
elzárva a világ veszélyes részétől. A szökés sima ügy: a
kulcsaim meg a távirányítók nálam vannak. Mindig magammal hordom
őket, mert az ember sosem tudhatja.
Amint
a kapu visszazárul mögöttünk, és szabadok vagyunk, elkezdek
hadarni.
–
Hogyhogy most felajánlod, hogy elmehetek veled? Amikor kértem,
miért nem? És miért lesz durva? Amúgy ha már itt tartunk, csak
castingolni megyünk? Semmi más?
–
Hé, nyugi – mondja. – Lassíts.
Vicces,
hogy közben ő meg pont gyorsít. Suhanunk lefelé a hegyről, mint
egy sárkányrepülő. Odalent Vantella irodaházai és üvegablakai
csillognak a bágyadt márciusi napfényben.
–
Na? - követelőzöm tovább.
–
Megérzés – feleli Anteusz. – Valahogy az volt az érzésem,
hogy ma el kell, hogy hívjalak. Nem szokott ilyen lenni, de ma egész
nap egy csomót gondoltam rád, meg arra, amikor azt mondtad, hogy
unatkozol, és hogy valami nagyon másra vágysz. És lám, milyen
jól tettem, hogy jöttem, mert kimentettelek egy vendégségből.
Nem vagyok
valami elégedett a válasszal.
Megérzés. Hm.
Nagyon romantikus.
Az
a gyanúm, hogy inkább hirtelen lelkiismeret-roham. Nem akarja
megkockáztatni, hogy még azelőtt elpatkoljak, hogy ő mutatott
volna valamit a saját világából. Valami érdekeset, de
veszélyeset, mert Anteusz csupa ilyen dologgal foglakozik. A showja,
a Sorsfordító
nem csak a munkája, hanem a szenvedélye is, a szó legrosszabb
értelmében. Meshralos emberek lépnek fel nála, hogy bemutassák a
trükkjüket és az életüket. A legtöbbjük olyan, akit a MENyI
egy szó nélkül bezárna, és vannak olyanok, akiket az alvilág
próbál becserkészni. Mindet személyesen Anteusz keresi meg,
akárhová kell is mennie értük. Nyomornegyedbe,
világvége-szektákhoz vagy a Kaszáscsillag útra. Az érvei
meggyőzőek. Egy kis pénz mindenkinek jól jön, a tizenöt perc
hírnév pedig segíthet elkerülni a bezárást. Az újságok „a
meshralosok jogi nagykövetének” nevezik Anteuszt, de ő
elutasítja ezt a címet. „Én a reklámarc vagyok”, nyilatkozta
egyszer. „Csak felhívom az emberek figyelmét, de az igazi
tetteket az ügyvédeimnek és a meshral-szakértőimnek köszönheti
a világ.”
Végül is igaza
van. Nem kötelező személyesen neki kimenni a címekre, amiket az
informátoraitól kap.
–
Oké, következő kérdés. Mitől veszélyes a mostani casting? És
légyszi, húzd lejjebb az ablakot. Én nem értek ehhez a kocsihoz.
–
Biztos tudni akarod? – az utat nézi, csak a zakója vállgombja
villan rám a hamiskás mosoly helyett. – Nem azt mondtad, hogy
meglepi így meg úgy, meg hogy raboljalak el?
–
Felejtsd el, mit mondtam. Tudni akarom.
–
Szovintibe megyünk, azért veszélyes. Amúgy mi van veled? Te mikor
jössz végre fellépni?
Most persze
idefordul, hogy egy vigyorral nyugtázza az elképedésemet. Csak
hebegni tudok:
–
Mi? Szovinti? Az… az nem egy romváros? Lakik még ott valaki?
–
Szellemváros. Tök üres. De akit keresünk, oda menekült az
üldözői elől.
Tele
vagyok kérdésekkel, és azt teszem fel először, amelyikre a
legártatlanabb választ várom:
–
Minek menekül valaki egy szellemvárosba?
–
Az a gyanúm, hogy az ottani környezet miatt. Még mindig tele van
az egész hely meshralos energiával, és vannak olyanok, akik ezt
fel tudják használni. Például arra, hogy megvédjék magukat.
–
Ez rosszul hangzik. Mi lesz, ha az illető tőled is meg akarja
védeni magát?
–
Vigyázni fogok – feleli. Annyi önbizalom van a hangjában, hogy
simán elhiszem, még egy atomcsapást is túlélne.
–
Ajánlom is. Tudod, hogy előkelő helyen szerepelsz a
bakancslistámon.
–
Csak így, en bloc? Az egész Anteusz?
–
Inkább csak a tested. – Annyira nem vagyok naiv, hogy a szívét
is odaírjam.
–
Hej, te lány, te lány! – nevet fel. – Nem adod fel, mi?
–
Nem tervezem.
Akkor
sem, ha végül nem lesz semmi az egészből. Tudom, hogy Anteusz sok
mindenkit szeret, de csak egyet nagyon. És az nem én vagyok. De
azért az én személyem is pótolhatatlan. Habár ritkán
találkozunk, minden alkalommal újra rájövök, hogy így is nyakig
vagyunk egymás életében. Barátság? Flört? Nem tudom, csak azt,
hogy azért csináljuk, mert nekem kell egy olyan ember, mint ő,
neki meg egy olyan, mint én.
–
Szűz vagy még? – kérdezi.
–
Mióta vannak túlfejlett erkölcseid? – hárítok.
Megvonja a
vállát.
–
Biztos a túlfejlett igazságérzettel jár.
Azt hiszem,
ebből a témából ennyi is elég.
–
Ki üldözi a kiszemeltedet? – érdeklődöm. – A MENyI?
–
Nem, ők nem tudnak a lányról. Ez most a durvábbik eset.
–
Bűnbanda?
–
Olyasmi. Meshralos embereket fogdosnak össze, és kiviszik őket
külföldre. Gladiátorharc. Biztos meséltem már róla.
Igen.
– Megborzongok a gondolatra, hogy akár velem is megtörténhetett
volna ez, ha rosszabb környéke születek.
Ott van az
aktája hátul, nézd meg nyugodtan. Az a kék dosszié az.
Hűha,
kéménybe korommal: Anteusz megmutat végre egy castingos anyagot.
Amíg a pirosnál állunk, kicsatolom magam, és előhalászom a
dossziét a hátsó ülésről. Nem valami vastag. Fénymásolt
lapokat szedek ki belőle, meg néhány lesipuskás minőségű
fotót, bélyegezett dátummal a hátoldalán. Az egyiken egy kislány
mosolyog egy játszótéri pad tetején, tizenháromnak tippelem. Egy
libikóka pirosra mázolt rúdja látszik mögötte, meg néhány
csenevész fácska, vékony ködrétegtől szürkén. Ősz van a
képen, szóval minimum fél éves. A többi fotón meshralos
pusztítás nyomai; falon, üvegen, aszfalton. Sima szélű vágások.
Majdnem olyanok, mint az enyémek, de szabadabban hullámoznak,
mintha vállból indították volna a mozdulatot. Én csuklóból
csinálom, és nem tudok sem üveget, sem aszfaltot vágni. A kemény
anyagok közül egyedül a csont és a jég megy.
A
papírok már nem ilyen érdekesek: a paksaméta nagyja egy
többoldalas meshraljogi szakszöveg, ezen kívül csak pár kósza
lapot találok. Egyiken néhány dátum és helyszín, egy másikon
óvatos feltételezések a gyerek képességéről, és van egy, ami
az üldözőkre hívja fel a figyelmet. Csak annyit tudok meg belőle,
hogy a lány csaknem egy éve van veszélyben, és azóta
folyamatosan menekül a családjával. Itt is van néhány pontos
adat, hogy kik látták az üldözőket, és hol, meg némi
spekuláció arról, hogy mit akarhatnak a lánytól. De nem tudom
meg, kicsodák, mert nevek és arcok nincsenek rajta.
A
MENyI még csak azt sem tudja, hogy ez a lány meshralos, de Anteusz
már a legújabb rejtekhelyét is ismeri. Tudom, hogy erre a
legbüszkébb, nem a népszerűségre, vagy arra, hogy hány embert
ment meg. Informátorok hálózata, az alvilágtól a rendőrségig,
az operabáltól a hajléktalanszállóig, és minden pókfonal
Anteusz kezében ér össze. A showman-séget az apjától vette át,
az életmentést emberi kötelességnek tartja, de ezt a jól működő
kapcsolatrendszert ő építette ki évek alatt.
Anteusz nem
bírja kivárni, hogy mindent átolvassak.
–
Elmondom, amit tudni kell a lányról – kezdi- – A neve Nelke
Drimz.
–
A Nelke szegfűt jelent – vágok közbe.
–
Ja, lehet. Tizennégy éves, és a szüleivel menekül. Sosem járt a
MENyI-ben, így nem is tudjuk, hány dimpje van. De azt elnézve,
amit tud, valószínűleg elég sok. Egy faluból költöztek
Vantellába, nyilván azt elkerülendő, hogy valaki felhívja rájuk
a MENyI figyelmét. A költözés előtt pár hónappal a Drimz
család autóbalesetet szenvedett. Három kocsi ütközött, a vétkes
sofőr a helyszínen meghalt. Valószínűleg ekkor lett meshralos a
gyerek. Az apja ugyan könnyebben megsérült, de ő és az anyja
nem, ezért csúszhattak át az ellenőrzésen. Tudod, hogy megy ez,
ahol meghal valaki, és nem tiszta, ki hibázott, a meshral az utolsó
dolog, amivel törődnek. Csak jóval később derült ki, hogy a
meghalt sofőrnek nyolcvanöt dimpje volt.
–
Durva sztori. Mi lesz a lánnyal, ha megtalálod? Biztos nagyon
meshralos lehet. Ha a szülei inkább vállalják az állandó
életveszélyt, mint azt, hogy elvigyék egy MENyI-irodába...
–
Lobbizni fogok érte, hogy együtt maradhasson a szüleivel. Vannak
azok a speciális apartmanok, tudod… de az persze drága. Ha elég
jól tudja uralni a képességét, akkor megpróbálok olyan munkát
szerezni neki, ahol hasznosíthatja.
Kétkedve
csóválom a fejem.
–
Tizennégy évesen?
–
Tizennégy évesen – néz vissza rám Anteusz. Nagyon biztos
magában. Több tragédiát látott már, mint egy veterán házaló
meshral-mérő, vagy egy szociális munkás, és mégis hisz a
csodákban. Az ilyen pillanatokban muszáj még a szokásosnál is
jobban imádnom.
–
Ami a szülőket illeti – folytatja – az ő helyzetüket is
megpróbáljuk rendezni. Ha a gyerekedet rejtegeted a MENyI elől,
azt nem büntetik olyan súlyosan. A hatóságban is emberek vannak…
–
És jók az ügyvédeid – teszem hozzá.
–
Jók bizony – bólogat. Ha nem lennének jók, csak egy börtön
beszélőjén találkozhatnánk. Anteusz ellen mindig érvényben van
egy-két eljárás, és ha nem castingon vagy forgatáson van, akkor
általában a bíróságon tartózkodik. A rendőrségnél vagy öt
centi vastag az aktája, a MENyI-nél pedig… hát, azt az anyagot
valószínűleg el sem bírnám.
Beérünk
a városba. Mit mondjak, Vantellának jól áll a távolság;
messziről, ahonnan általában látom, sokkal szebb, mint így.
Amint lekanyarodunk a főúról, külvárosi házak néznek ránk
bambán. Düledező kerítések, poros ablakok és foltozott
háztetők. Néha megakad a szemem egy-egy ablak mellé szerelt
visszapillantó tükrön, esőcsatornából kinövő gyomnövényen,
vagy meshral-kitöréstől származó fehéres folton, amiről pereg
a vakolat. Ritkán látok ilyet. Nekem Vantella a színházat
jelenti, a belváros sugárútjait, a Szantik-parti fényeket.
Anteusz
nem hagyja, hogy csendben nézelődjek; ritkán találkozunk, nem
engedhetjük meg magunknak a hosszas hallgatást. Megint el akar
hívni a műsorába fellépőnek. Elutasítom azzal, hogy nem vagyok
művész, és a szobraim nem olyan jók. Azt, hogy nem szeretném
reklámozni az állapotomat már, hozzá sem teszem, mert úgyis
tudja. Elég, ha csak én meg a szüleim látjuk a kopjafáimat.
Hántolatlan fatörzsekből készültek, és nem a művészetről,
hanem az irányításról mesélnek. Mindegyik készítése során
tanultam valamit magamról meg a képességemről. Az egyikre virtuóz
kacskaringókat faragtam, egy másikra csálé szárnyú sasmadarat…
az első pedig olyan, mint amit baltával vagdostak össze: annak
nyers indulattal estem neki. Nem tartozik másra az üzenetük,
csakis rám.
Megállunk az
első normális ruhaboltnál, ami nyitva van. Anteusz kint marad a
kocsiban, azt mondja, ő most küldetésben jár, nincs kedve
autogramokkal meg bájmosolyokkal húzni az időt. Azt meg főleg nem
akarja, hogy két nap múlva a barátnője egy bulvárlapot dugjon az
orra elé, benne egy homályos felvétellel „Anteusz titkos
szeretőjéről”.
Még
sosem vásároltam a külvárosban, sőt, az az igazság, hogy még
sosem vettem ruhát egyedül. A boltban nincs vevő, a két eladólány
unottan cseverészik, egészen addig, amíg meg nem látnak. Egy lány
koktélruhában! Táska sincs nálam, csak az Anteusztól kapott
bankjegyeket gyűrögetem a markomban. És kedvesen mosolygok. Nagyon
igyekeznek, hogy le ne essen az álluk.
–
Miben segíthetek? – szedi össze magát az egyik.
–
Valami könnyű tavaszi öltözetet szeretnék. E helyett – teszem
hozzá, és a ruhámra mutatok. Magamban jót kuncogok az eladó
arckifejezésén.
–
Vannak új lenes nadrágjaink… Harmincnyolcas a méreted?
–
Elvileg… – habozok. Igazából fogalmam sincs. Olyan rég nem
vásároltam konfekcióméretű ruhát, hogy már teljesen
elfelejtettem.
Öt
perc múlva egy lebegős lenvászon nadrágban és egy pólóban
lépek ki a próbafülkéből. Meleg, de megjárja. A csodálkozós
eladólány készségesen levagdossa a ruhákról a vonalkódokat és
az árcímkét. A másik lány arcán valami irigységféle ül.
Meglenget egy kupac szatyrot, és minden szót külön hangsúlyoz:
–
Látom, ilyet nem kérsz, igaz?
Mézédesen
rámosolygok, és megrázom a fejem. Nagyon elegánsan tudom az
ilyesmit csinálni. Volt időm megtanulni. Apám szerint elájulni is
nagyon elegánsan szoktam, néha azzal oldja a hangulatot, hogy azt
mondja, elájuló-leckéket adhatnék a kosztümös filmek
hercegnőinek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése