Anteusz és Zefír 1.

A két antik név egy furcsa, egyoldalú kapcsolat két szereplőjét takarja. Anteusz egy tévésztár, egyúttal "a meshralosok jogi védőszentje", Zefír pedig egy milliomos-csemete, aki nem sűrűn járhat ki az utcára, de dúl benne a kalandvágy. Most pedig megkapja, amit akar, mert Anteusz elviszi egy emberrablók elől menekülő, veszélyes képességgel rendelkező gyerek felkutatására.
Kiegészítő novella a Húsdaráló tér világához.  A regény karakterei nincsenek benne. Hosszú, ezért kétfelé szedtem.

Bár a koktélruhám alig takar valamit, úgy érzem magam, mintha télikabátban lennék. Huszonkét Celsiusról kezdtem az alkudozást anyámmal, és csak egy kemény fokot tudtam lealkudni. Hogy nézne ki, ha a vendégek fáznának, és különben is fogjam be. Legalább egy napot bírjak ki, ami nem rólam szól. Mintha amúgy rólam szólna minden! Utálom, amikor anyám ilyen. Ideges, persze, de akkor is rosszul esik ez az utalgatás. Ha rajta van az ötperc, minden második mondata egy késszúrás a bordáim közé. Ezek után tényleg alig várom, hogy a legjobb arcomat mutathassam a díszes társaságnak. Bájmosoly, etikett, intelligens megjegyzések. És vízálló smink. Az utóbbit komoly kihívás elé állítom: patakokban folyik rólam az izzadság. A gyógyszer mellékhatása, amitől életben maradok, szóval inkább hálásnak kéne lennem. De ha épp megfőni készülök a saját verejtékemben, valahogy nem tud eltölteni a hála. Hiába gondolok arra, hogy egy átlagpolgár nem tudná megfizetni ezt a szert, és pár nap alatt elvinné a meshralos ideghalál. Ami nem a legjobb halálnem, tudom, mert voltam már egy hajszálnyira tőle. Az orvosom azt mondta, jó esélyem van megünnepelni huszadik születésnapomat, ha rendszeresen szedem a kánikula-tablettát, de hogy utána mi lesz, azt még nem tudja megjósolni.

Csönget az első vendég. Sóhajtok, ahogy anyám libegve fut az ajtóhoz; most már az utolsó esélyem is elszállt, hogy még egy fokot lealkudjak. Méltóságteljesen vonulok utána én is, látszólag azért, hogy szívélyesen üdvözöljem a belépő párt. Wemmer úr az – autógyár-tulajdonos – és a felesége. Látom, a nő sejti, hogy arcomon az elragadtatás nem nekik szól, hanem a velük érkező hűvös léghuzatnak.

Fél óra telik el így, a vendégek folyamatosan érkeznek, anyám mosolyában meg egyre több a műanyag. Nem tudom, miért olyan ideges, amikor mindent a személyzet intéz – a meghívók kiküldésétől a lakás feldíszítéséig. Ide-oda pattog, mindenkihez van egy szava. Hiába kent alapozót a karjára, a régi sebhely minduntalan a szemembe villan. Az én művem. Négy éves voltam, akkor jöttünk rá, miféle képességem lett a meshraltól. Ennyit arról, hogy ha öröklöd, passzív. Anyám karját visszavarrták, én meg sikeresen elfelejtettem az egészet. Hálát adok érte az égnek. Ha még az a heg is a bűntudat-gerjesztőim közé tartozna, dilibogyót is szedhetnék, nem csak hőség-tablettát.

Bűntudat, szeretet, halálfélelem. A mi kis privát hullámvasutunk anyámmal. Apám sosem ül fel rá. Nem tudom, hogy csinálja, de szeretném megtanulni. Csak áll a pálya szélén, és néz. Ha vicces kedvében van, integet. Elfog tőle a vágy, hogy én is kimaradjak az érzelmi életemből.

Már majdnem egy órája izzadok és játszom a jól nevelt lányt, amikor végre történik valami. Újra csöngetnek. Anteusz érkezik, akit ugyan nem hívtak meg, de ez nem is zavar senkit. Anyám, sőt a vendégek jó része is megtisztelve érzi magát. Anteusz ugyanis tévésztár. Csak huszonöt éves, de már saját show-ja van. Én nem ezért vagyok belezúgva hanem azért, mert legalább annyira rendes, mint amennyire szexi. Most egy fokkal lazábban van öltözve, mint a vendégek, de elegánsabban, mintha nem számított volna társaságra. Összevillan a tekintetünk, az enyém azt üzeni, hogy végre!, az övé azt, hogy később, babám. Előbb le kell tudnia fél órányi protokoll-feladatot.

Amikor mindenki hozzászokott a tényhez, hogy tényleg itt van, és tényleg ő az, odajön hozzám. Annyira laza, hogy az már fáj. Őt nem feszélyezi semmi.

Na szia, Zefír – mondja, és ha kívülről nézném, az egyik vendég szemével, én is elhinném, hogy nem miattam van itt. Rá se néz a dekoltázsomra, és egy bókot sem ereszt el.

– Hogy ityeg? – Ez nála nem csak laza kérdés, így szokta megérdeklődni, hogy kopogtat-e már a kaszás. Ha nincs kedvem a halandóságomról tárgyalni, – mint most is – akkor csak simán azt felelem, hogy ahogy lógatják.

– Jól esne egy fürdés a Jeges-tengerben – mondom, és meglengetem a legyezőmet.

– Hát azzal nem szolgálhatok – válaszolja – de tudok valamit, amire talán vevő vagy.

– Elő vele – vágom rá. Neki sosem színlelek. Vajon tudja? Hm. A tízezer zupos kérdés.

– Casting. Az a speckó fajta, tudod.

– A díványos? – vigyorgok. De amúgy pontosan tudom, milyenre gondol.

– Nem, nem díványos – feleli. – Veszélyes. – És azzal a szelíd de mégis kihívó nézésével figyel, amitől mindig paff leszek. A „közöm van hozzád” nézés. A tévében sosem használja. A belém nevelt jó kislánynak ezek után nem sok esélye van rávenni engem, hogy nemet mondjak.

– Szóval elviszel egy castingra? Anyám ki fog nyírni.

– Engem? Soha! – mosolyog. Nagyon jól tudja, hogy magamra értettem.

– Hát jó – határozom el magam. – Még sosem voltam egyen sem.

– Ez a mostani elég durva lesz.

– Annál jobb. Carpe diem, meg minden.

Durva vagy nem, csak vigyen el. Fürödni akarok a hideg menetszélben, és közben az arcélét bámulni, ahogy az útra koncentrál. Vagyis alapanyagot gyűjteni nedves álmokhoz, és fájdítani a saját szívem.

– Nem fog elengedni – mondom – úgyhogy ki kell csempészned innen. Menni fog?

– Ne viccelj már – Anteusz igazi showmanhez illő, nagyvonalú gesztust kanyarít a kezével, aztán anyámra pillant, aki háttal áll nekünk, és az egyik vendéggel a vitrineink tartalmáról értekezik. – Megtettük már máskor is, nem?

Naná, hogy megtettük. Anyám azt hiszi, mást is megtettünk, de téved.

– De igen. Menjünk.

És simán kisétálunk. Nem jön utánunk senki, egy Anteusz-rajongó vendég sem kopogtatja meg

anya vállát, hogy forduljon már hátra, mert a lánya gyanúsan viselkedik azzal a sztár-gyerekkel...

A kinti hideg olyan a bőrömön, mint egy szerelmes ölelés. Visszanyelek egy megkönnyebbült sóhajt, és pókerarcot vágok. Szökevények? Hol? A teraszon álló biztonsági őrünk csak kacsint egyet. Ma aztán velem van az álmodozó kamaszlányok istene!

Meg sem kérdezem, mi legyen a koktélruhával – sokkal egyszerűbb útközben venni valami normális öltözéket, mint most felóvakodni a szobámba, hogy átöltözzek.

Beülünk Anteusz formás, ezüstszürke kocsijába. Nem olyan feltűnő járgány, amit minden kanyarban megbámulnak, de úgy gyorsul, mint az álom. Hűvös küllemű „csendes gyilkos” típus. Ha Anteusz a volánjánál ül, esküszöm, öt évvel idősebbnek és komolyabbnak látszik.

Nem bírok sokáig hallgatni, pedig nagyon menő érzés elszökni a világba, és úgy tenni, mintha nem érdekelne, hogy hová és miért. Kimegyünk az önműködő kapun, és végighajtunk az utcánkon, amiben csak négy nagy ház áll, és ami szintén kapuval van elzárva a világ veszélyes részétől. A szökés sima ügy: a kulcsaim meg a távirányítók nálam vannak. Mindig magammal hordom őket, mert az ember sosem tudhatja.

Amint a kapu visszazárul mögöttünk, és szabadok vagyunk, elkezdek hadarni.

– Hogyhogy most felajánlod, hogy elmehetek veled? Amikor kértem, miért nem? És miért lesz durva? Amúgy ha már itt tartunk, csak castingolni megyünk? Semmi más?

– Hé, nyugi – mondja. – Lassíts.

Vicces, hogy közben ő meg pont gyorsít. Suhanunk lefelé a hegyről, mint egy sárkányrepülő. Odalent Vantella irodaházai és üvegablakai csillognak a bágyadt márciusi napfényben.

– Na? - követelőzöm tovább.

– Megérzés – feleli Anteusz. – Valahogy az volt az érzésem, hogy ma el kell, hogy hívjalak. Nem szokott ilyen lenni, de ma egész nap egy csomót gondoltam rád, meg arra, amikor azt mondtad, hogy unatkozol, és hogy valami nagyon másra vágysz. És lám, milyen jól tettem, hogy jöttem, mert kimentettelek egy vendégségből.

Nem vagyok valami elégedett a válasszal.

Megérzés. Hm. Nagyon romantikus.

Az a gyanúm, hogy inkább hirtelen lelkiismeret-roham. Nem akarja megkockáztatni, hogy még azelőtt elpatkoljak, hogy ő mutatott volna valamit a saját világából. Valami érdekeset, de veszélyeset, mert Anteusz csupa ilyen dologgal foglakozik. A showja, a Sorsfordító nem csak a munkája, hanem a szenvedélye is, a szó legrosszabb értelmében. Meshralos emberek lépnek fel nála, hogy bemutassák a trükkjüket és az életüket. A legtöbbjük olyan, akit a MENyI egy szó nélkül bezárna, és vannak olyanok, akiket az alvilág próbál becserkészni. Mindet személyesen Anteusz keresi meg, akárhová kell is mennie értük. Nyomornegyedbe, világvége-szektákhoz vagy a Kaszáscsillag útra. Az érvei meggyőzőek. Egy kis pénz mindenkinek jól jön, a tizenöt perc hírnév pedig segíthet elkerülni a bezárást. Az újságok „a meshralosok jogi nagykövetének” nevezik Anteuszt, de ő elutasítja ezt a címet. „Én a reklámarc vagyok”, nyilatkozta egyszer. „Csak felhívom az emberek figyelmét, de az igazi tetteket az ügyvédeimnek és a meshral-szakértőimnek köszönheti a világ.”

Végül is igaza van. Nem kötelező személyesen neki kimenni a címekre, amiket az informátoraitól kap.

– Oké, következő kérdés. Mitől veszélyes a mostani casting? És légyszi, húzd lejjebb az ablakot. Én nem értek ehhez a kocsihoz.

– Biztos tudni akarod? – az utat nézi, csak a zakója vállgombja villan rám a hamiskás mosoly helyett. – Nem azt mondtad, hogy meglepi így meg úgy, meg hogy raboljalak el?

– Felejtsd el, mit mondtam. Tudni akarom.

– Szovintibe megyünk, azért veszélyes. Amúgy mi van veled? Te mikor jössz végre fellépni?

Most persze idefordul, hogy egy vigyorral nyugtázza az elképedésemet. Csak hebegni tudok:

– Mi? Szovinti? Az… az nem egy romváros? Lakik még ott valaki?

– Szellemváros. Tök üres. De akit keresünk, oda menekült az üldözői elől.

Tele vagyok kérdésekkel, és azt teszem fel először, amelyikre a legártatlanabb választ várom:

– Minek menekül valaki egy szellemvárosba?

– Az a gyanúm, hogy az ottani környezet miatt. Még mindig tele van az egész hely meshralos energiával, és vannak olyanok, akik ezt fel tudják használni. Például arra, hogy megvédjék magukat.

– Ez rosszul hangzik. Mi lesz, ha az illető tőled is meg akarja védeni magát?

– Vigyázni fogok – feleli. Annyi önbizalom van a hangjában, hogy simán elhiszem, még egy atomcsapást is túlélne.

– Ajánlom is. Tudod, hogy előkelő helyen szerepelsz a bakancslistámon.

– Csak így, en bloc? Az egész Anteusz?

– Inkább csak a tested. – Annyira nem vagyok naiv, hogy a szívét is odaírjam.

– Hej, te lány, te lány! – nevet fel. – Nem adod fel, mi?

– Nem tervezem.

Akkor sem, ha végül nem lesz semmi az egészből. Tudom, hogy Anteusz sok mindenkit szeret, de csak egyet nagyon. És az nem én vagyok. De azért az én személyem is pótolhatatlan. Habár ritkán találkozunk, minden alkalommal újra rájövök, hogy így is nyakig vagyunk egymás életében. Barátság? Flört? Nem tudom, csak azt, hogy azért csináljuk, mert nekem kell egy olyan ember, mint ő, neki meg egy olyan, mint én.

– Szűz vagy még? – kérdezi.

– Mióta vannak túlfejlett erkölcseid? – hárítok.

Megvonja a vállát.

– Biztos a túlfejlett igazságérzettel jár.

Azt hiszem, ebből a témából ennyi is elég.

– Ki üldözi a kiszemeltedet? – érdeklődöm. – A MENyI?

– Nem, ők nem tudnak a lányról. Ez most a durvábbik eset.

– Bűnbanda?

– Olyasmi. Meshralos embereket fogdosnak össze, és kiviszik őket külföldre. Gladiátorharc. Biztos meséltem már róla.

Igen. – Megborzongok a gondolatra, hogy akár velem is megtörténhetett volna ez, ha rosszabb környéke születek.

Ott van az aktája hátul, nézd meg nyugodtan. Az a kék dosszié az.

Hűha, kéménybe korommal: Anteusz megmutat végre egy castingos anyagot. Amíg a pirosnál állunk, kicsatolom magam, és előhalászom a dossziét a hátsó ülésről. Nem valami vastag. Fénymásolt lapokat szedek ki belőle, meg néhány lesipuskás minőségű fotót, bélyegezett dátummal a hátoldalán. Az egyiken egy kislány mosolyog egy játszótéri pad tetején, tizenháromnak tippelem. Egy libikóka pirosra mázolt rúdja látszik mögötte, meg néhány csenevész fácska, vékony ködrétegtől szürkén. Ősz van a képen, szóval minimum fél éves. A többi fotón meshralos pusztítás nyomai; falon, üvegen, aszfalton. Sima szélű vágások. Majdnem olyanok, mint az enyémek, de szabadabban hullámoznak, mintha vállból indították volna a mozdulatot. Én csuklóból csinálom, és nem tudok sem üveget, sem aszfaltot vágni. A kemény anyagok közül egyedül a csont és a jég megy.

A papírok már nem ilyen érdekesek: a paksaméta nagyja egy többoldalas meshraljogi szakszöveg, ezen kívül csak pár kósza lapot találok. Egyiken néhány dátum és helyszín, egy másikon óvatos feltételezések a gyerek képességéről, és van egy, ami az üldözőkre hívja fel a figyelmet. Csak annyit tudok meg belőle, hogy a lány csaknem egy éve van veszélyben, és azóta folyamatosan menekül a családjával. Itt is van néhány pontos adat, hogy kik látták az üldözőket, és hol, meg némi spekuláció arról, hogy mit akarhatnak a lánytól. De nem tudom meg, kicsodák, mert nevek és arcok nincsenek rajta.

A MENyI még csak azt sem tudja, hogy ez a lány meshralos, de Anteusz már a legújabb rejtekhelyét is ismeri. Tudom, hogy erre a legbüszkébb, nem a népszerűségre, vagy arra, hogy hány embert ment meg. Informátorok hálózata, az alvilágtól a rendőrségig, az operabáltól a hajléktalanszállóig, és minden pókfonal Anteusz kezében ér össze. A showman-séget az apjától vette át, az életmentést emberi kötelességnek tartja, de ezt a jól működő kapcsolatrendszert ő építette ki évek alatt.

Anteusz nem bírja kivárni, hogy mindent átolvassak.

– Elmondom, amit tudni kell a lányról – kezdi- – A neve Nelke Drimz.

– A Nelke szegfűt jelent – vágok közbe.

– Ja, lehet. Tizennégy éves, és a szüleivel menekül. Sosem járt a MENyI-ben, így nem is tudjuk, hány dimpje van. De azt elnézve, amit tud, valószínűleg elég sok. Egy faluból költöztek Vantellába, nyilván azt elkerülendő, hogy valaki felhívja rájuk a MENyI figyelmét. A költözés előtt pár hónappal a Drimz család autóbalesetet szenvedett. Három kocsi ütközött, a vétkes sofőr a helyszínen meghalt. Valószínűleg ekkor lett meshralos a gyerek. Az apja ugyan könnyebben megsérült, de ő és az anyja nem, ezért csúszhattak át az ellenőrzésen. Tudod, hogy megy ez, ahol meghal valaki, és nem tiszta, ki hibázott, a meshral az utolsó dolog, amivel törődnek. Csak jóval később derült ki, hogy a meghalt sofőrnek nyolcvanöt dimpje volt.

– Durva sztori. Mi lesz a lánnyal, ha megtalálod? Biztos nagyon meshralos lehet. Ha a szülei inkább vállalják az állandó életveszélyt, mint azt, hogy elvigyék egy MENyI-irodába...

– Lobbizni fogok érte, hogy együtt maradhasson a szüleivel. Vannak azok a speciális apartmanok, tudod… de az persze drága. Ha elég jól tudja uralni a képességét, akkor megpróbálok olyan munkát szerezni neki, ahol hasznosíthatja.

Kétkedve csóválom a fejem.

– Tizennégy évesen?

– Tizennégy évesen – néz vissza rám Anteusz. Nagyon biztos magában. Több tragédiát látott már, mint egy veterán házaló meshral-mérő, vagy egy szociális munkás, és mégis hisz a csodákban. Az ilyen pillanatokban muszáj még a szokásosnál is jobban imádnom.

– Ami a szülőket illeti – folytatja – az ő helyzetüket is megpróbáljuk rendezni. Ha a gyerekedet rejtegeted a MENyI elől, azt nem büntetik olyan súlyosan. A hatóságban is emberek vannak…

– És jók az ügyvédeid – teszem hozzá.

– Jók bizony – bólogat. Ha nem lennének jók, csak egy börtön beszélőjén találkozhatnánk. Anteusz ellen mindig érvényben van egy-két eljárás, és ha nem castingon vagy forgatáson van, akkor általában a bíróságon tartózkodik. A rendőrségnél vagy öt centi vastag az aktája, a MENyI-nél pedig… hát, azt az anyagot valószínűleg el sem bírnám.

Beérünk a városba. Mit mondjak, Vantellának jól áll a távolság; messziről, ahonnan általában látom, sokkal szebb, mint így. Amint lekanyarodunk a főúról, külvárosi házak néznek ránk bambán. Düledező kerítések, poros ablakok és foltozott háztetők. Néha megakad a szemem egy-egy ablak mellé szerelt visszapillantó tükrön, esőcsatornából kinövő gyomnövényen, vagy meshral-kitöréstől származó fehéres folton, amiről pereg a vakolat. Ritkán látok ilyet. Nekem Vantella a színházat jelenti, a belváros sugárútjait, a Szantik-parti fényeket.

Anteusz nem hagyja, hogy csendben nézelődjek; ritkán találkozunk, nem engedhetjük meg magunknak a hosszas hallgatást. Megint el akar hívni a műsorába fellépőnek. Elutasítom azzal, hogy nem vagyok művész, és a szobraim nem olyan jók. Azt, hogy nem szeretném reklámozni az állapotomat már, hozzá sem teszem, mert úgyis tudja. Elég, ha csak én meg a szüleim látjuk a kopjafáimat. Hántolatlan fatörzsekből készültek, és nem a művészetről, hanem az irányításról mesélnek. Mindegyik készítése során tanultam valamit magamról meg a képességemről. Az egyikre virtuóz kacskaringókat faragtam, egy másikra csálé szárnyú sasmadarat… az első pedig olyan, mint amit baltával vagdostak össze: annak nyers indulattal estem neki. Nem tartozik másra az üzenetük, csakis rám.

Megállunk az első normális ruhaboltnál, ami nyitva van. Anteusz kint marad a kocsiban, azt mondja, ő most küldetésben jár, nincs kedve autogramokkal meg bájmosolyokkal húzni az időt. Azt meg főleg nem akarja, hogy két nap múlva a barátnője egy bulvárlapot dugjon az orra elé, benne egy homályos felvétellel „Anteusz titkos szeretőjéről”.

Még sosem vásároltam a külvárosban, sőt, az az igazság, hogy még sosem vettem ruhát egyedül. A boltban nincs vevő, a két eladólány unottan cseverészik, egészen addig, amíg meg nem látnak. Egy lány koktélruhában! Táska sincs nálam, csak az Anteusztól kapott bankjegyeket gyűrögetem a markomban. És kedvesen mosolygok. Nagyon igyekeznek, hogy le ne essen az álluk.

– Miben segíthetek? – szedi össze magát az egyik.

– Valami könnyű tavaszi öltözetet szeretnék. E helyett – teszem hozzá, és a ruhámra mutatok. Magamban jót kuncogok az eladó arckifejezésén.

– Vannak új lenes nadrágjaink… Harmincnyolcas a méreted?

– Elvileg… – habozok. Igazából fogalmam sincs. Olyan rég nem vásároltam konfekcióméretű ruhát, hogy már teljesen elfelejtettem.

Öt perc múlva egy lebegős lenvászon nadrágban és egy pólóban lépek ki a próbafülkéből. Meleg, de megjárja. A csodálkozós eladólány készségesen levagdossa a ruhákról a vonalkódokat és az árcímkét. A másik lány arcán valami irigységféle ül. Meglenget egy kupac szatyrot, és minden szót külön hangsúlyoz:

– Látom, ilyet nem kérsz, igaz?

Mézédesen rámosolygok, és megrázom a fejem. Nagyon elegánsan tudom az ilyesmit csinálni. Volt időm megtanulni. Apám szerint elájulni is nagyon elegánsan szoktam, néha azzal oldja a hangulatot, hogy azt mondja, elájuló-leckéket adhatnék a kosztümös filmek hercegnőinek.