Igazságok

Részlet következik abból a cuccból, amin dolgozom. Valahonnan középről. A cím meg a rész alcíme, mert az új sztoriban olyanokkal operálok ám. E/1 lesz, ami para. Ha valaki utálja a főhősöm hülye stílusát, azt vlsz. el fogom veszteni mint olvasót. Nade aggodalmakat félre, hadd szóljon a semmiből a semmibe.

Elég cink dolog, de erős vagyok, ezért bevallom magamnak: nem annyira apám kedvéért járok már Budára. Zsike, az élettársa, meg a Vérmezőre néző erkély sokkal nagyobb húzóerő. Zsike egyszerűen érdekes, és bármilyen bőszen próbáltam utálni tizenegy éves koromtól, nem nagyon ment. Nincs benne egy gramm féltékenység, és halál lazán kezeli az egész fura helyzetet: azt, hogy a gyerekkori szerelmétől lánya született, de a férfi mást vett el, végül pedig tizenhárom év meg egy gyerek után visszatalált hozzá. Zsike bír engem, ami elég kevés felnőttnek sikerül mostanában. Az az érzésem, még Norbit, a volt barátomat is bírná, pedig ő még nekem is sok, a teljes megbízhatatlanságával meg azzal az életfilozófiájával, amitől a hippik is kifekszenek.

– Kérsz valamit? – hajol ki Zsike az erkélyre, ahol a féltestvéremmel, Ivettel beszélgetünk. – Kekszet? Teát? Schiele-albumot?

Utóbbin Ivett hangosan vihog. Amikor először láttam azt a könyvet apáméknál, nem is beszélgettem senkivel, csak néztem a képeket, és hirtelen azt vettem észre, hogy már este nyolc van.

Apámtól ez gúny lenne, de Zsike nem úgy néz az extrém viselkedésemre, mint illetlenségre, hanem mint a világ egy érdekes színfoltjára. Anyám is, de ő nem pszichológus, szóval anyám győzött.

Nem kérek semmit. Nem vagyok éhes, csak álmos. A kép-éhségemet meg kielégíti a Vérmező.

Szerencsére nem érzem úgy, mintha Zsike folyton analizálna, és fejben jegyzetelne rólam. Amennyit a munkájáról mesél, az alapján a pszichológia inkább olyan kiképzésnek tűnik, ami megtanít megérteni és bírni még a seggfejeket is. Azért remélem, nem csak emiatt képes elviselni.

Ivett velem szemben ül egy fonott széken, háttérben a Vérmező fái, amiket már egy tucatszor lerajzoltam. A főiskoláról beszélgetünk, ahová jár. Angoltanár lesz, ha nagy lesz. Ideges a tárgyfelvételi rendszer, meg a kreditjei miatt. Ivettről már tizenegy éves koromban is egy egér jutott eszembe, ami elsőre fura, mert göndör, sötét haja van, és majdnem olyan magas, mint én. De hirtelen, rebbenő gesztusai, és ideges aurája miatt mégis olyan, mint egy csinos, mindentől tartó, de kíváncsi egérke. A beszéde is egy rágcsáló mozgására emlékeztet: gyorsan nekiszalad, elhadar valamit, aztán némi szünet után folytatja egy újabb gondolattal.

Kemény egy napig bírtam csak utálni Ivettet, az első találkozásunk idején. Addig a napig csak egy név volt, Zsikével együtt, és ha egy-egy beszélgetésben szó volt róluk, arctalan, gonosz fantomokként jelentek meg a képzeletemben. A válás után jött a mélyvíz: egy teljes nap a fantomokkal. A mai napig nem tudom, jól csinálták-e anyuék, hogy nem mutattak be minket korábban egymásnak. Nagyon hirtelen volt és nagyon megterhelő. Az egy órára jutó világnézet-összeomlások száma aznap messze túl volt az elviselhetőség határértékén. Zsike és Ivett az elején gonosz boszorkányok voltak, rájuk nézni is undorító volt. Apa úgy viselkedett, mint aki karót nyelt, teljes erejéből igyekezett, hogy… milyennek is látsszon? Nem tudtam rájönni. Utólag értettem meg csak a kínjait: megfelelni az új feleségének is, meg a lányának, ami még sosem látta a másik családját. Ivett idegesített a legjobban, de hogy miért is, azon túl, hogy olyan ronda, azt nem tudtam megfogalmazni magamnak. Elvette apámat! És ronda! És idegesítő! Délután egykor már egymást csépeltük a földön, mint az óvodások. Ivett fogszabályzója felhasította a száját, nekem meg lett egy pukli a fejemen. Miután szétszedtek minket, ijesztő módon senki sem kapott letolást, de ami még rosszabb volt, összezártak minket, hogy beszéljük meg, miért utáljuk egymást. Ehelyett egy második kör következett, de nem volt hosszú, mert a nagyobb és erősebb boszorkány legyőzött: a lábamat leszorította, a kezemet meg hátrafogta, hogy ne tudjak támadni. Túl büszke voltam segítségért ordítani. Egy perc múlva már tudtam, hogy Ivett azért utál, mert úgy viselkedem, mint egy dedós, és mert elvettem az apját. Ezen először bedühödtem: ő vette el az én apámat! De ütni nem tudtam, mert szorosan fogott. Acsarogtam, küzdöttem, és az csak még jobban dühített, hogy Ivett nem mérgesen, inkább valahogy tanácstalanul és kétségbeesetten néz rám. Rájöttem arra, amit ő, a nagyobb már biztos a verekedés előtt is tudott: hogy mi ketten ezt nem tudjuk leharcolni, hiába verjük laposra egymást. Felfedeztem az arcán apa vonásait, és kénytelen voltam elismerni, mindkettőnknek igaza van.

– Neked mit mondtak az anyukámról? – kérdezte Ivett. Én azt feleltem, ha ő is elmondja, akkor válaszolok. Amikor rábólintott, Ivett már három árnyalattal szebb volt, én meg úgy éreztem, összeprésel az egymásra halmozódó igazságok súlya, amik közül az enyém csak az egyik, épp annyira húsba vágó, és épp annyira csak egy olvasata a valóságnak, mint a többi.

Apa pedig? Hát, azt hiszem ő izzadt a legtöbbet azon a napon.

Ivettel sosem beszélünk az első találkozásunkról. Egy válás nem olyasmi, amin nosztalgiázni lehet. Három évnél régebbre nem emlékszünk vissza együtt. Iskoláról beszélünk, furcsa állatokról, vicces sztorikról, vagy mint most, bulik eseményeiről.

– Amúgy jó lett volna a koncert, csak anyám aggódott, hogy este veszélyes, és végig olyan bűntudatom volt…

– Csak a sötét utcákon veszélyes, egyedül – véli Ivett.

– A Gozsdu udvarban is találtak már hullát – vetem ellen. De nem érzek semmilyen fenyegetést: nappal van, és a Vérmező gyönyörűen zöldell, most még az is elképzelhetetlen, hogy ember valaha embert ölt. – A soházók meg nem vámpírok, tudnak azok nappal is gyilkolni, nem?

– A soházók! – horkant Ivett – Mindenhonnan az folyik, hogy csak tőlük kell félnünk. Pedig nem csak ők vannak.

– De ők sokkal ijesztőbbek, mint egy fickó késsel – vonok vállat. Ivett összerázkódik.

– Beszéljünk másról, jó?

Sokkal jobban fél tőlük, mint anya, pedig őt még el sem kapták. Amióta ismerem, ilyen: ha csak megemlíti valaki a soházókat, ő úgy reagál, mintha a közelben lenne egy.

– Micsoda pech, hogy anyukád pont alváskutató, mi? – vigyorgok. Eddig Ivettnek igazából semmi baja nem volt Zsike szakterületével, de amióta soházókkal is dolgozik, biztos nem sokat beszélnek munkáról.

– Csak haza ne hozza a munkáját – motyogja Ivett, és feltápászkodik a székéről.

Vetek még egy pillantást a fákra, aztán követem. A szobában apa hangosan telefonál valakivel, Zsike pedig elvonult a konyhába. Igazi hétvégi hangulat van, az idő lassan csordogál. A könyvespolcról a szemembe villan Az arany ember gerince. Mennyire utálni akartam Tímár Mihályt a kettős életéért! Végül Jókai kiütéssel győzött. Nem tudom, az általános iskolai osztályom többi csonka családos tagja mit érezhetett, de én azt, hogy nincs megoldás. Csak a csoda, csak a romantikus fordulat, amit maximum a múzeumban találhatsz meg ebben a században. Szívesen leordítottam volna Jókai haját, mert benne volt a keze abban, hogy nem tudtam már úgy utálni apámat, ahogy akartam, úgy, ahogy korábban jogosnak éreztem.

Ivettel nem beszélünk Az arany emberről sem. Ha szívatni akarom a féltestvéremet, Budapest örökké éber, könnyű prédára leső energiavámpírjairól beszélek neki. Egy időben elég sokat értekeztünk róluk Zsikével, mert érdekelt a téma, és mert akkoriban azt hittem, anyu csak a soházók érthetetlen volta miatt keresi Istent. Anyunak ugyan nem tudtam sokat segíteni, de mára elég képzett vagyok az alvásra képtelenek és az ellopható éberség területén.

Annak, aki nem ért a hipnogramokhoz meg agyhullám-mintázatokhoz, egész könnyű dolga van, ha a soházókról akar tanulni: mert magyarázat az nincs. Elméletek vannak, bizonyítások nélkül. Amit Zsike svájci kollégái meg az elődeik kikutattak, abból csak azt tudjuk meg, ami egyértelmű: nem alszanak, ijesztőek, és ha nem szereznek másoktól éberséget, lehetőleg naponta, akkor azokat az egyre súlyosabb tüneteket mutatják, mint bárki, akit nem hagynak aludni.

Néha azt hiszem, csak azért nem utálom apám másik családját, mert minden íratlan szabály és statisztika szerint ezt kéne tennem.