2012. február 7., kedd

Észosztás: klisék

A legtöbb rossz történetben, amibe belefutok, hemzsegnek a közhelyek. Persze sok más dolog is el tud rontani egy írást, de a klisé ott áll a dobogón.
A közhelyesség nagyban és kicsiben is működik: lehet elcsépelt egy egész sztori, a nézőpont, narrátor hozzáállása a leírtakhoz (ezt majd kifejtem), és vannak elcsépelt kifejezések, amiknek nemhogy elkopott az erejük (pl. a szavai tőrként döftek a szívembe), de egyenesen kínszenvedés olvasni őket. És ó igen, vannak agyonhasznált szereplők is, egyen-tulajdonságokkal. Bezárhatnánk az összeset egy szobába, és nem tudnának mit mondani egymásnak, mert valójában mind nagyon mélyen (vagyis igazából sekélyes szinten) ismerik egymást.

Van egyáltalán új a nap alatt?

Nincs. Minden történetet megírtak már, és az ember az írásbeliség kezdetei óta alapjaiban nem változott semmit. Világképek, korszellemek jönnek és mennek, őt ugyanazok a vágyak mozgatják. Azt hiszem, ezt nem kell ragoznom. De csemegeként hadd ajánljak egy ókori görög komédiát, a Nők a békéért-et Arisztophanésztól. Ez pont olyan, mint egy mai, B-kategóriás, altesti poénokkal operáló kabaréjelenet. Annyira mai, hogy az már fáj. Még sorolhatnám a rengeteg szerzőt Plautus-tól Lucillus-ig, de aligha ismeri őket valaki. Nem is kell, én sem azért vagyok itt, hogy az ókori irodalmi tudásommal hencegjek. A lényeg, hogy ők is ugyanazokkal a motívumokkal operáltak, mint a hollywoodi filmek. Lányszöktetés, fatális félreértés, túlvilági hatalmi harcokba keveredés. És ők is megfricskázták időnként koruk Győzikéit és Kiszel Tündéit. Tehát a poénok már jóval a múlt évezred előtt le lettek lőve.

Szóval nincs új? De van!
A Tarzan például nem olyan-e mint A dzsungel könyve? Nem olvassuk élvezettel a Rómeó és Júlia-sztori különböző változatait? Hát a rengeteg útleírás-fejlődésregény? Ennyi, itt a válasz: mégis van. Ha a legtöbb klasszikust vagy kortárs bestsellert csupaszra vetkőztetem, egy ismerős sztorit látok, de az egésznek még sincs ismétlés-szaga. Kismillió novella szól az érzelmeit bevalló és aztán kikosarazott szerelmesről. És nem csak az első tetszik, amit elolvasol. Mert jól van megírva, és elég sok elem van benne, ami nem ugyanaz.

Megpróbálom pontokba szedve kivesézni a közhelyeket, de előre is elnézést kérek, ha nem leszek annyira következetes, mert ezek a dolgok átfedik egymást, sőt, beletartoznak a hitelesség kérdésébe is, amiről legközelebb tervezek írni.

Klisés történet:
Tegyük fel, hogy van egy novellapályázat, aminek a témája: Lopás. Mi jut először eszembe? Naná, hogy egy bolt. Meg egy kisfiú, akinek nincs pénze kenyérre. (Hogy tetézzem a giccset, legyen egy beteg anyukája is, aki elől titkolja a lopásait.) Aztán egy boltos. Szemet huny? Példát statuál? Akármit is választok, ezekből az elemekből szinte biztos, hogy egy elcsépelt sztori fog kerekedni, még akkor is, ha a szirupot elhagyom.
Megálljak az első ötletnél? Közvetíthetem a dolgokat mondjuk a kamera szemszögéből. Az nem ítél... Hát, határeset. Ember legyen a talpán, aki friss sztorit tud kerekíteni belőle. Inkább agyalok tovább. Annyi mindent lehet lopni, és annyiféleképpen! Vonat-felsővezetéket. Gyémántot. (Hajjaj, megint klisé-gyanús, de a történet csak történet, a sablon-megközelítés teszi majd elcsépeltté.) Bögrét. Miért? Mert emlék, például. Autót is lehet lopni, mert nagyon sietek. Gyerekként ellophatom a szomszéd néni ijesztő porcelánbabáját, mert úgy néz ki, mint a megtestesült gonosz, és nem akarok a gonosszal egy házban tartózkodni. Elégetem, összetöröm valahol... csak vissza ne jöjjön kísérteni. Lophatok szerelmi bájitalt. De ó, a lopott bájital csak lopott szerelmet eredményez: vágyaim tárgya megházasodott, és csak a szeretője lehetek. Stb.
Szóval röviden: Think outside the box. Ezt remélem, nem kell magyaráznom. Egy unásig ismerős helyzet már fél kudarc.

Narráció:
A történeten végül is nem is múlik olyan sok. Úgy tapasztaltam, hogy a megközelítésnek sokkal nagyobb a szerepe abban, hogy sem a mondanivalónk, sem az elbeszélésmódunk ne legyen közhelyes. Egy amúgy sablonos történetnél (például egy hős legyőz egy rettegett gonosz mágust) még mindig belebújhatunk a főellenség bőrébe, hogy rajta keresztül figyeljük a hős lovag ténykedéseit, vagy közvetíthetjük az egészet a lovag segédje által, aki a cselekményhez nem tesz hozzá sokat, de sajátos a narrátori hangja.

Karakterek:
A szereplőket nehéz elválasztani a „narrátori megközelítéstől”, főleg, ha valaki E/1-ben ír. De sebaj.
Jöjjön néhány elcsépelt példa, és aztán a tanulság, hogy mi a közös bennük.
Az átlagos lány: A kedvencem. Lányregények garmadája él vele, ott van rendre a fülszövegek elején, hogy Lisbeth egy átlagos lány volt... Olyan ez, mint a Fila táska. Mindenhol az átlagos lányt látod. Pedig nagyon el kéne felejteni. Először is, senki nem átlagos. Te talán az vagy, kedves olvasó? Azzá tesz, hogy a szüleiddel élsz, nem tartasz vámpírszeretőt, és nem tudsz dimenziókaput nyitni? Nem ismerlek, de látatlanban is tudom, hogy van benned valami speckó. Mindenkinek vannak egyéni vágyai, hóbortjai, félelmei, amik kiemelik a tömegből. Ha egy szereplőt becsülettel, részletesen kigondolsz és ábrázolsz, nem lesz átlagos, kivéve, ha kifejezetten papírízűre akarod írni. Másodszor, az, hogy maga a lány átlagos, azt sugallja, hogy csak az különleges vagy érdekes vele kapcsolatban, ami történik vele. Ha meg a történések a véletlen játékai, és nem sok közük van a szereplő döntéseihez, akkor az nem tesz jót a hitelességnek. A világ nem így működik. Oké, vannak véletlenek, de nekünk is lehet egy-két szavunk a sorshoz. Mellesleg, cselekvő, hibázó és diadalmaskodó főhősről akarunk olvasni, nem egy báburól. (Szubjektív vélemény: nekem ez volt a legnagyobb bajom az Alkonyattal is, nem a csillogás vagy a vega vámpírok. Csakis utálni tudtam egy olyan főhőst, akinek nincs lelki élete azon kívül, hogy pasik között dilemmázik és az egész lénye arról szól, hogy alig várja, hogy valaki jól fölrázza az életét.)
Ezekről az úgynevezett átlagos lányokról aztán persze ki szokott derülni, hogy valójában nagyon is különlegesek, néha még a világot is megmentik. (közben persze összejönnek álmaik szerelmével) Ha nem derül ki róluk, hogy speckó képességekkel bírnak, akkor meg az a verzió szokott lenni, hogy nagyobb erők hatalmi harcába keverednek, és már nem is tudják, kiben bízhatnak. Ez az utóbbi, a kiben bízzak, még érdekes is lehetne, ha az átlagos lánykánknak egynél több tulajdonsága lenne. De nincs, ő hozza az átlagos formáját, unalmasabb, mint egy robotpilóta, hiába történnek vele drámaibbnál drámaibb dolgok. Sír és bosszút esküszik, ha az ellenség megöli a szüleit, engedelmesen sikoltozik, ha majdnem halálra sebzik, pirul, ha a szerelmét látja, de semmi több. Hiteles vagyok, gondolja az író, hiszen mindenki ezt tenné... de pont ettől lesz hiteltelen.
Mit tehetsz az átlagos lányok inváziója ellen?
Először is ne gondolj a szereplődre úgy, mint átlagosra, mert akkor nagy eséllyel tényleg az lesz. Aztán. Az, hogy leírod, Lisbethnek kék szeme van, és a kedvenc együttese a Placebo, még nem teszi őt egyénivé. Az sem, hogy fél a nyilvános szerepléstől. Ki nem? Az exhibicionisták. Legyen Lisbeth kissé magamutogató hajlamú? Á, ne. Ugorjunk. Az átlagos lány sosem menő a gimnáziumban. (mert persze gimnazista, és naná, hogy új csaj) A menők mind üresfejű, buta libák, és utálni kell őket. Keresztbe tesznek a Lisbeth-féléknek. Az átlagos lány nem is lúzer – epikus hőstett lenne összejönni az osztály legjobb pasijával egy ilyen lenti helyzetből – hanem középen van. Mivel jólelkű, néha eljátssza a kiközösítettek védőszentjét. Ettől a menők csak még jobban utálják. De kipipáltuk a „jólelkű” tulajdonságot. Na? Van még valakinek egy rossz szava Lisbeth-re? Igen, nekem van. Olyan hangosan ordít, hogy „EGY KLISÉ VAGYOK!!”, hogy nem hallom a Placebo legújabb albumát. Kezdésnek máshová tenném Lisbeth-et a hierarchiában. Lehetne bukott lány a felsőbb osztályból. Hogy ezt szégyennek éli meg, vagy még örül is, hogy beszerzett némi bűnöző-sármot? Ezt is eldönthetem, újabb lehetőség az egyénítésre. Ha kigondoltam már Lisbeth lelkületét, akkor nyilván tudom a választ.
Aztán. Lelki élet. Az alkalmi hősködésre máshol is nyílik lehetőség, nem csak egy szekált lúzer vagy egy égő ház mellett. Ismered azt a(z amúgy elcsépelt) emlékkönyv-verset, hogy: „Ki másokat ismer, okos, ki önmagát ismeri, bölcs, ki másokat legyőz, erős, ki önmagát legyőzi, hős”? Lisbeth néha legyőzhetné magát. Sok helyen olvastam már olyasmit, hogy a főhős bemegy a sötét és veszélyes erdőbe, vagy ilyesmi, és csak annyi van odabiggyesztve, hogy „torkomban dobogó szívvel”, vagy hasonlók. Kár kihagyni ilyen ziccereket, én azt mondom. Ki kell fejteni az ilyet. Ha valaki legyőzi önmagát, azt már kevés dolog mentheti meg a szeretetemtől. Felülkerekedhetsz a büszkeségeden, a megvetéseden, az előítéleteiden, mind nagyon hatásos. (Pl. olvastam egy Patricia Cornwell-könyvet, amiben volt egy nagydarab, ÁTLAGOS rendőr pasas, akinek a nyomozás érdekében fel kellett fedni a társa előtt, hogy kívánja őt. Ciki helyzet volt, de a pasas a lehetőségekhez képest méltósággal tette a dolgot. Erre átlagosból rögtön élő és szerethető lett.)
Aztán. Élj együtt a karaktereddel, ha hosszabb távon szerepelteted őt. Ez is klisé, de van értelme. Kérdezd meg magadtól, hogy Lisbeth mit csinálna a helyemben? Vajon ő hogy vélekedik erről meg erről? Biztonsággal el tudod helyezni a szereplődet a naivtól a cinikusig csúszkán? Hát a bizonytalan-határozott, vagy az előre tervező-spontán ellentétek között? Jobban ismeri Lisbeth magát, mint te saját magadat? Blabla. Tegyél föl egy rakás kérdést róla, vagy akár egyenesen neki. Éljen benned egy kép róla, és mindig legyen a fejedben több információ, mint amennyit a regényedben (novelládban) is megosztasz.
A főgonosz: Általános hiba, hogy a főellenség csak gonosz, és semmi több. Legtöbben ugyan körvonalazottabb célt adnak neki, mint a világuralom, de ez nem igazán elég. Én még nem írtam klasszikus főgonoszról, csak olyan valakiről, aki szerint a cél szentesíti az eszközt. Alapjában véve a háborús bűnösök is ilyenek.
Annyit tudok tanácsolni, hogy legyen oka a gonosznak a gonoszságra (ha ő a Sátán az más), és ha egy mód van rá, legyen amúgy korrekt, sőt, gentleman. Segítse fel estéből a fiatal királynőt, akinek a birodalmát el akarja pusztítani. Bunkó és gonosz lehetőleg ne legyen egyszerre.
Hadd idézzem példának a Harry Potter Voldemortját. Voldinál nekem sokáig rezgett a léc, már-már az ok nélkül gonoszok kategóriájába soroltam, de ahogy megtudtunk egyet s mást a személyiségéről, úgy oszlott el ez a képzet. Motivációi a félelem a haláltól, az egyedülléttől. De ugyanakkor a kötődéstől, az önfeláldozástól is fél, amik a társas kapcsolatok velejárói. Nem csoda, hogy olyan pszichó szegényem, és hogy csak a félelem eszközével tudja magához kötni a csatlósait.

A jó karakterábrázolásnak nincsenek könnyen elsajátítható trükkjei, és mivel én is még birkózom a nehézségeivel, csak annyit tudok tanácsolni, hogy kerüld a kliséket. Még egyszer osztok majd észt a hitelességről, akkor megpróbálok példákat is előszedni.

Ajjaj, kicsit túl sokat írtam az átlagos lányról. Akkor a Szőke herceg, a közhelyes kifejezések meg a többi marad legközelebbre. Főleg, hogy a regényem is szeretne folytatódni.

21 megjegyzés:

  1. De jó, hogy megosztod a tanácsaidat, nagyon sokat segítesz vele. Azt hiszem, le is írom , és próbálom a jövőben hasznosítani. Köszi, és várom a következő bejegyzést.

    VálaszTörlés
  2. "Hiteles vagyok, gondolja az író, hiszen mindenki ezt tenné... de pont ettől lesz hiteltelen."
    Ott a nagy pont:) Dosztojevszkij - Karamazovok-ban, amit úgy a 400. oldalig halálosan untam, kb a közepén van egy jelenet, ami pont erről szól. Adott a szitu meg Aljosa, én gondolok valamit, hogy ezt fogja tenni mert mindenki ezt tenné...és nem, teljesen mást csinált, és én ott teljesen megdöbbenve álltam, hogy IGEN, bakker, EZ az ami miatt igazán elhiszem az egészet.
    "Alapjában véve a háborús bűnösök is ilyenek."
    Ez igaz, és szvsz ennél kevés rosszabb vagy nehezebben legyőzhető fajta van. Az rpg-k chaotic evil karaktereitől is ki tud rázni a hideg, de a háborús bűnös fajták a legborzasztóbb mételyek a világban.
    Bár nem ez volt a téma, csak megjegyeztem, sorry:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az rpg-k chaotic evil karaktereitől is ki tud rázni a hideg, de a háborús bűnös fajták a legborzasztóbb mételyek a világban.

      A chaotic evilt szerintem iszonyú nehéz alakítani! Oké, nem vagyok nagy spíler, de amit eddig láttam, azt vagy nem alakították jól, vagy tébolyodott volt.

      Szégyen és gyalázat, a Karamazov testvérek még nem volt meg, de ha egyszer elolvasom, majd figyelek erre:)

      Törlés
  3. Lehet, hogy nem idevág a téma, de én pont Dosztojevszkijt olvasok, a Bűn és Bűnhődést. Most ott tartok, hogy Raszkolnyikov megölte az uzsorásasszonyt. Tetszik az orosz irodalom:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem baj, hogy nem vág ide a téma. :) A Bűn és bűnhődés hatalmas könyv, a lelki párbaj a rendőr meg Raszkolnyikov között nagyon kemény! De nem lövöm le a poént. :)

      Törlés
  4. Na most még jobban várom, hogy tovább olvassam:) Majd ma este.

    VálaszTörlés
  5. Befutottam... Tetszett, amiket írtál, igaz a 2000 után kiadott regények közül elég keveset olvastam, így a konkrét példákkal nem tudtam mit kezdeni :-). Az olvasmányaim nagy része jóval korábbi... az orosz irodalom viszont tényleg fergeteges, hát még a drámák, jó színészekkel! :-)
    Ami a jó karaktereket illeti, az én kedvenceim: a Néma Levente, Zagloba uram, egy Haganas- és egy IRA-s ellenálló :-)

    Jövök megint!
    Erika

    VálaszTörlés
  6. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Válaszoltam volna.. :/ Főleg hoyg sok dologban igaat adok neked.

      Törlés
  7. Hogy jövök én ahhoz, hogy észt osszak pont neked. :-)
    Tulajdonképp novellát kerestem, de sikertelenül.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nyugodtan oszthatsz észt nekem, nem vagyok mindentudó. Többek között azt sem tudom 100%-ig, mitől lesz hiteles valami, bár kezdek pár dolgot felismerni, amitől nem lesz az.
      Novellát meg egy másik helyen találhatsz, ha rákeresel arra, hogy húsdaráló tér, a google megmondja, hol. Itt nem fedem fel direkt az igazi nevem, mert... igazából nem is tudom, miért. Csak. :)

      Törlés
  8. Hát, elkezdtem olvasni: „A merítő” c. írásodat aztán abbahagytam, mert fárasztott, és végeláthatatlan semminek tűnt. Arra gondoltam az olajfestményeid jobbak, csak hiányzik belőlük a lélek. Aztán a másikvégre ugrottam, és elolvastam a: „Budapest Light” c. novelládat, és arra gondoltam, zseni vagy, és megtiszteltetés számomra, hogy pályázatnyertes művet olvashatok.
    Összefoglalva, úgy vélem, sok van benned, de ne feledd a stílus – véleményem szerint – három oldalig elég, ha nincs mögötte lebilincselő cselekmény. Kíváncsi lennék, mi a véleményed: A kékhajú lány c. írásomról, most úgy vélem a lány karakterét sokkal jobban tudtad volna ábrázolni, mint én. Nem találod sehol, nincs fenn sehol, maximum hozzászólásokat találsz a Virtus honlapon, ahol Quasimodo a nickem.
    Mitől hiteles a mű? Attól, hogy hiszel abban, hogy amit írsz, megtörténhet.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hoppá. Utánanéztem, és rájöttem, hogy A merítő fönt sincs, mert egy másik novellára mutat a link. Ezt kijavítom. Hátha esetleg mégis tetszik, és jobb véleménnyel leszel róla, mint a "lélek nélküli" festményekről. Ezen a megjegyzésen csodálkozom, mert még senki nem mondta ezt, max azt, hogy neki nem jön be a stílusom. Na de ízlések és pofonok, ugyebár.

      Hamar leszűrted a legnagyobb gyengeségemet, a sekélyes cselekményt... Én sem vagyok profi, és igen, az írásnak ezt a részét kell leginkább fejlesztenem.

      A novelládat meg igyekszem hamar elolvasni.

      Törlés
    2. Hidd el, a legrosszabb amit kaphat az ember, hogy: „Nem jön be a stílusod.” Ugyanis ez egy udvarias – vagy álszent – „Akkor se kéne, ha utánam dobnád!”.

      A lélek nélküli festmény, hasonló a cselekmény nélküli novellához. Mindkettő oka az élettapasztalat hiánya, vagyis nem te, hanem a fiatalságod. Pár keserűség, tragédia érzet és zseniális művész lehetsz.

      Törlés
    3. Elolvastam: „A merítő” –t.
      Sokszor elcsodálkozom a fiatalok fantáziavilágán, képesek olyan dolgokat kitalálni, amikről még csak nem is álmodom. Zseniális az ötleted, remélem, megélem, amikor átírod. Ez a feldolgozás nagyon kezdetleges, gondolom a korai írásait közé tartozik. A „Budapest light” c. novellád alapján az volt a benyomásom legalább másfélszer annyi szókincsed van, mint nekem, és zseniálisan használod. Most épp ellenkező benyomásom van, kicsi a szókincs, sok az ismétlés, mondatszerkesztési hibák, stb. Vagyis minden hiba, ami egy totálkezdőre jellemző. Úgy vélem hangsúlyozási hibák is vannak. A szépirodalom az ember, emberi érzelmek ábrázolására törekszik. Ez a műved szépirodalom is lehetne és nem szabad mással elrontanod a zseniális ötletet. Mellékszereplő az apa. Mellékes az ő ábrázolása, gondolatai, vagyis pár mondattal lerendezhető. Lényeges a fiú lelkivilága, érzelmei, főleg a rettegése. Jobban kidolgoznám az átvételét. Lényeges a bűnözőnek történő átadás, de összecsaptad. Úgy vélem nem szabad éreznie, tudnia mi fog történni, tehát valami más ürüggyel kellene becserkészni. A hitelesség miatt fontosnak tartanék közvetlen kapcsolatot az alanyok, a fiú és a bűnöző között. Pl. a Merítő megfoghatná mindkettő kezét, vagy közvetlen baráti kapcsolatot alakítana ki mindkettővel, vagy valami más, de szorosabb kapcsolat kellene. A novella végére hagynám, amikor a bűnöző rádöbben a dologra, de akkorra a Merítő elhagyná a börtönt.

      Így utólag olyant is el tudnék képzelni, hogy a bűnözőnek felajánlanák, amennyiben részt vesz a terápiádon, és megbánja bűnét, kegyelmet kap. Ezért vállalná az egészet, bűnbánó képet vág, és amikor kiengedik, kárörvendően kacag. Aztán elindul valamerre, és útközben egyre erősebben, egyre elviselhetetlenebbül tőrnek fel benne a fiú érzelmei a rettegés, a félelem. Végül akár szándékosan, akár véletlenül száguldó kamion, vagy vonat, vagy UFO elé tántorog.

      De ez csupán az én verzióm, te azt írsz, amit akarsz. Kérlek, ne hagyd elveszni ezt a csodálatos ötletet.

      Törlés
    4. Aztán A Merítő novelláról: Hát, lehet hogy meg fogsz lepődni, mert ezt tavaly írtam, és hónapokig húzgáltam belőle meg farigcsáltam. A Budapest light pedig tavalyelőtti, és egy nap alatt kész is volt.
      Ezek szerint vagy akkor volt egy nagyon szerencsés napom, vagy a csuklóból rittyentős módszerrel hatékonyabb vagyok.
      Tetszettek az ötleteid, főleg amit a végéhez írtál, hogy a bűnöző ne tudjon az egészről. Megfontolandó.

      Azt viszont nem tudom, a szépirodalommal mire gondoltál. Ha a hivatalos kategóriákat nézzük, akkor A merítőből akkor válna csak szépirodalom, ha kigyomlálnám belőle a fantasy elemeket. (Én ezt spec. másként ítélem meg, nálam nem az ilyen tartalmi tényező számít.) Nem volt tehát világos, szerinted mi az, ami elrontja a "szépirodalmiságot" itt. A nem elég pontos lélekábrázolás?

      Törlés
    5. A sok javítás széttördelheti a művet, valószínűleg ez történt. Rakd félre fél évre, és vedd újból elő. Olvasd fel magadnak hangosan, és sok hibát észreveszel. Pl. szóismétlés.
      Nem ismerem a szépirodalom hivatalos definícióit, de azok a művek, amelyeket szépirodalomként említenek, általában az emberi lélekkel foglalkoznak. Pl. Hugo: Nyomorultak, Zweig: Sakknovella, Dosztojevszkij: Félkegyelmű. Én rájuk gondolok, ha szépirodalomról beszélek.
      Az emberi lélek működésének megismeréséhez szintén szükséges élettapasztalat, a pszichológiai szakkönyvekben általánosításokat és alternatívákat találunk, de az életben minden ember más és más. A lélekre tökéletes recept nem létezik, és ez a jó, ezért lehet végtelenségig írni róla. Gondolj arra, ha valakit megharap egy kutya, hány és hányféle reakció létezik. Belerúg, megbocsát neki, orvoshoz rohan, sírva fakad, szörnyethal :-) stb. Ugyanezek az emberek másképp cselekedhetnek, ha pók csípi meg őket, vagy kapnak egy nagy pofont.
      A sztereotípiáink alapján elővételezhetünk reakciókat, pl. ha megkínálok valaki csokival, akkor megköszöni. De mi van, ha önvédelemből kést döf belém, mert a sztereotípiái szerint a csokival történő kínálás támadást jelent, hiszen anyját, apját, és a testvéreit is így ölte meg egy utcai csibész. Ez ugye hiteltelen sztori? Egy jó lélekábrázolással hitelessé lehet tenni, és az már igazi szépírói kihívás. :-)

      Törlés
    6. Az utolsó mondatot úgy módosítanám, hogy akkor hiteles egy mű, ha az olvasó hisz benne, hogy megtörténhet.

      Elolvastam a novelládat, de inkább privátban írok róla.

      Törlés
  9. Először a festményekről: Engem egyáltalán nem zavar, ha vannak emberek, akiknek akkor sem kéne a munkám, ha utánuk dobnám. Tudom, hogy nem szerethet mindenki, és ez így van jól.
    Lehet, hogy a "lélek" dolog is szubjektív. Van, aki Jackson Pollock képeiben meglátja a spirituszt, míg én csak annyit, hogy olyanok, mintha rájuk hányt volna.

    Aztán a fiatalságomról: Meglehet, még az elején tartok az életemnek, de azért én sem élek burokban. Így is túl sok csúnyaságot látok. Nem vesztettem el senki fontosat (kop kop kop), nem nyomorodtam meg egy balesetben, de pl. a gyerekkorom nem volt egy méznyalás. Amúgy azt hiszem, megint csak nem értek veled egyet, legalábbis nem egészen. Szerintem nem a tragédia miatt érik az ember művésszé. Belejátszik a dologba, de én úgy látom, nem ez a szükséges katalizátor. Pl. van egy barátom, aki gazdag családban, boldog házasságban él, és úgy ír, hogy a munkáiban egy gramm póz meg cafrang sincs.

    Az viszont tény, hogy minél többféle körben mozgok és minél többet látok meg hallok, annál nagyobb rálátásom lesz a világra, és annál jobb lehetek. Ebben igazat adok neked.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, a lélekdolog szubjektív, és az a jó, ha minél több embert tudsz szubjektíven megérinteni. :-) Én csupán egy vagyok a sok közül, neked kell kiszűrnöd, mit fogadsz el, mit használsz fel, és mit nem.
      A fiatalok általában elutasítják ezt az élettapasztalat izét, főleg, mert megfoghatatlan a számukra. Ráadásul, ahány ember, annyiféle hivatkozás az élettapasztalatra, hiszen a pofonokat mindenki másképp dolgozza fel. Van, aki befogad egy kóbormacskát, és nem gondol arra, hogy hány gyerek nő fel intézetben, szülők nélkül. Van, aki gyereket fogad örökbe, de úgy neveli, ahogy őt nevelték, és elvárja, hogy olyan rendes ember legyen, mint ő. Pedig az a gyerek más génekből van, tehát másképp reagál dolgokra. Nem érdekes, hogy sok városi öregasszonynak van macskája, van gyereke, mégsincs aki gondoskodna róla, amikor beteg?
      Nem az a tragédia, amikor velünk történik valami, hanem az, amikor olyannal, aki életünk részévé vált. Nem tudom, mi a kedvenc ételed, de képzelj el olyan szituációt, amikor azt ehetnéd, de természetes a számodra, hogy másnak adod. Nem gondolsz arra, hogy azért teszed, mert szereted, eszedbe sem jut, hogy az a kedvenc ételed, mert az az átadás olyan természetes, mint a lélegzetvétel. Nos, az a tragédia, ha azzal a valakivel történik valami.
      Önmagában a tragédia senkit nem tesz művésszé, de sokat segíthet.

      Törlés