Apokrif 1.: Lidérc

Jönnek a HD novellák!

Ezt a Húsdaráló tér világára írt fanficet John Lerielnek köszönhetitek. 

Saját szereplős, Leóék nem szerepelnek benne. De a világ a régi. Az első, borongós részben egy MENYI-s rehab-telepen élő leányzó, és egy hozzá keserűen ragaszkodó srác története körvonalazódik. 

Szerintem jobb, mint az eredeti. Ja és nagyon, de nagyon örültem neki. Fanficet kapni a világodhoz valami fantasztikus érzés, olyan, mintha rákötnék Paksot az ember bolgogság-generátorára. Hehe.

– Szia Lidérc!

– Ciao. Mi a pálya? – pusziltam bele barátnőm, Ió tenyerébe.

– Csak a szokásos, uncsi a munka. Senkinek sincs pénze gyertyákra.

– Hó vége van, szivi. Mostanában amúgy is egyre több az áramszünet. Az embereknek kellenek a gyertyáid.

– Remélem is…

Zümmögve, ciceregve kezdett remegni felettünk az ebédlő neoncsöveinek fénye. Vártam, hogy hirtelen kialudjanak a lámpák, vagy hogy hirtelen deresedni kezdjenek a hatalmas üvegablakok, de nem történt semmi rendkívüli. Hamarosan újra rendben volt a világítás. Talán csak a közelben elhúzó barellai gyorstól volt. Ki tudja? Rámosolyogtam Ióra.

– Látod? Az elektromosság megbízhatatlan.

– Na persze… Bagoly mondja verébnek! Mikor is jöttél utoljára meglátogatni?

– Viszont most hoztam csokit.

– A helyedben nem ezzel mentegetném magam – húzta fel orrát Ió. Könnyen tette: neki volt a legpiszébb orra, amit életemben láttam. – Hányszor mondjam, hogy ne szórd el a fél fizetésedet ilyen marhaságokra?

– Nyugi, a fizetésemből bőven kifutja.

– És neked hogy megy a munka? Előléptettek már?

Láttam rajta, hogy tényleg érdekli. Lemondóan mosolyogtam, és megráztam a fejem.

– Nem, még nem lettem műszakvezető. Gyuszi azt mondta, ha tuti az új állás, majd szól.

– Ajj, pedig tényleg megérdemelnéd! Te jó ember vagy, Lidérc! – nézett komolyan a szemembe Ió. – Nem azoknak a seggfejeknek kellene a nagy pénzt leakasztaniuk, a jó munkát kapniuk, miközben te megszakadsz a raktárban! Állj ki magadért! Legyél rátartibb, büszkébb, keményebb!

– Nekem nincs papírom hozzá. Múltkor kérdeztem, átkérhetem-e magam a Mosoly utcai áruházba, de azt mondták, csak ősszel lesz üresedés.

– Ajj… A lelked kiteszed értük, láttam, most is ott a noteszed a farzsebedben! – puszilt meg. – Istenem, mindig olyan rosszul bántál a pénzzel! Ha valaki nem keres havi háromszáz Zupot se, ne vegyen csokikat!

– Ha nem kell, add vissza – vontam vállat. Ió odahajolt, és megcsókolt. Szerintem kellett neki.

Addig maradtam Ióval, ameddig csak tudtam. Sajnos hamar lejárt az ebédszünete, vissza kellett térnie a gyertyaöntéshez a többi intézeti lakóval együtt.

Ió meshralos volt, a haldokló nagymamájától kapta el. A családja összeroppant a tragédiák halma alatt, apja alkoholista lett, anyja gyógyszereken élt – persze, ezt ő nem tudta, mert nem akartam neki elmondani. Csak én látogattam meg a szüleit két-három hetente, hozzá pedig heti egyszer mentem be. Iót nem engedték ki a Nisp Yakari Meshral-rehabilitációs Intézetből, közismert gúnynevén a Nyomi-ból, a dolgok jelenlegi állása szerint egész hátralévő életét ott kell leélnie.

Ió nagyon sok mindenről nem tudott, ami azóta történt. Számára a külvilág gyakorlatilag megszűnt létezni, száműzetésben vegetált, mint egy nőnemű Vasálarcos. Egyedüli kapcsolata régi otthonával én voltam, meg azok a barátai, akik még mindig látogatták, és akiket egy kezemen meg tudnék számolni.

Néha, mint most is, hatalmába kerített az érzés, hogy ez így nem jó. Hogy tönkreteszem magam azzal, hogy egy olyan halott, bomló valamibe kapaszkodok, mint a közös múltunk Ióval. De embertelennek éreztem volna otthagyni őt, elengedni a kezét abban a helyzetben, amibe került. Akkor is, ha ezzel csak elpocsékolom az időm, a lehetőségeim, a fiatalságom és az életem.

Nem volt kedvem hazamenni, de muszáj volt bevásárolnom, mert nem volt otthon kaja. Ideges lettem és rosszkedvű, már a boltban is magamban káromkodtam, amikor nem tudtam rendesen elosztani a két szatyor között a cuccot. Ahogy közeledtem attilavárosi házam felé, egyre nőtt bennem a frusztráció. Ió járt a fejemben, az az édes mosolya, ami cseppet sem változott tavaly október óta, a tenyere íze, amit ott kellett hagynom. Szinte észrevétlenné váltak körülöttem a megszokott házak, a drót-, vas-, és deszkakerítések, a töredezett aszfalt, a hatalmas villanyoszlopok cölöpjei, meg a rajtuk ülő, kattogó vakagányok. Már a kulcsomat húztam elő, amikor megszólítottak.

– Hahó, tesó!

Basszameg, neee…

Hannibál közeledett felém szakadt, foltos trikóban, napszemüvegben, vigyorogva. Morcosan fordultam felé.

– Csőváz. Mi járatban?

– Van egy meló.

– Nem érek rá.

– Egy perc az egész, hidd el!

Úgyse száll le rólam, amíg kötélnek nem állok. Vállammal a kaput tartó vasrúdnak dőltem, annak hidegségéből próbálva erőt és higgadtságot meríteni.

– Beviszem a csomagjaim, és jövök, oké?

– Szuper! Tudtam, hogy számíthatunk rád, tesó!

– Lidérc vagyok – vetettem oda.

Behurcoltam zörgő terhemet, a hűtendőt berámoltam a fridzsiderbe, közben tovább dohogtam magamban. Miért van az, hogy semmi ehető nincs itthon, mégis amikor a friss élelmiszert akarom elrakni, nem fér be a hűtőbe a sok szeméttől? Vettem egy tiszta pólót, befújtam magam, megfésülködtem, belenéztem a tükörbe. Farkasszemet néztem saját magammal, csak hogy elodázzam az indulás időpontját.

„Te jó ember vagy, Lidérc!” Egy nagy túrót, azt!

Hannibál kocsija a sarkon állt. Senki sem mert behajtani a Versailles utcába, babonából a két éve történt meshral-kitörés miatt. Nem hibáztathatom őket érte: egyes elméletek szerint olyan törésvonal vagy mi van alatta, ami vonzza a meshralt. Gyakran vannak hidegrohamok, a furcsává öregedett fákon pedig emberemlékezet óta nem termett semmi. Szomorú látni, amikor kivágnak egyet ezekből a kivénhedt, ványadt levelű, beteges gyümölcsfákból, amiket csak az errefelé lakó nyugdíjasok kedvéért hagytak meg. Ők hallatlan egységben, körmük szakadtáig védelmezik a növényeket, amikhez szép emlékek fűzik őket. Ha egyet mégis kidöntenek, tudom, a sajátos környezetvédő-egylet ismét szegényebb lett egy taggal. Ió nagymamájának halála is valahogy akkor lett csak teljes, valóságos, amikor az utolsó cseresznyefáját is kivágták.

A szokott helyre mentünk a belvárosba, egy kis térre, amit emeletes, egymáshoz szorosan simuló, behúzott nyakú házak vesznek körül. Macskakövein vidám, hatéves-forma kisfiú játszott, nevetgélve kergette a kereplő-csörgő vakagányokat. Kicsit odébb Sztív állt karba font kézzel, szemmel tartva a gyereket. Kigyúrt, kopasz, lóképű fickó volt, szívből utáltam, mert egy igazi önző, törtető tulok. A nevét szándékosan írja fonetikusan, nehogy valaki összekeverje azzal a szereplővel a Bűnös szívekből.

Meglepődtem a gyerek láttán. Sztív benne van a korban, de sose említette, hogy volna gyereke.

– Csá, Lidérc – köszönt Sztív. Erősen megszorította a kezem, mintha ezzel fitogtatná az erejét: képes eltörni a kezed parolázás közben. – Gyere be, az ürge benn van! Hannibál, te hozd a gyereket!

– Ki ez a kissrác? – kérdeztem.

– A fószer fia. Ma őt fogod meshralozni, az öreg meg nézi, aztán vagy beszél, vagy nem.

Megdermedtem. Sztív kézen fogta a mosolygó, foghíjas fiúcskát, és vigyorogva vezette a ház felé.

– Nem. Ezt nem vállalom. – jelentettem ki. Hannibál szemöldöke összeugrott.

– Mindjárt jövünk, menjetek előre! – vetette oda Sztívnek. Amikor beértek, odalépett hozzám.

– Mi az, hogy nem vállalod? Hm? – kérdezte ijesztően nyugodtan.

– Mert ő egy kisfiú, baszd meg! – mondtam fojtott hangon, remegve az idegességtől. Az járt a fejemben, hogy Hannibál megüt, megver. Megfeszült a nyaka, ahogy próbált uralkodni magán, arckifejezése megváltozott. Mereven nézett, szája kissé előre csücsörödött. – Nem csinálom gyerekekkel, akár agyon is verhetsz, akkor sem!

– Te szánalmas kis csicska, mit képzelsz magadról?!

Halk torokhangon kezdte, a végét pedig üvöltve fejezte be. A vakagányok ijedt kerregéssel, esetlen szárnycsapásokkal rebbentek fel, és eltűntek a tetők pereme mögött. Meglökött, valószínűleg azért, hogy érezzem az ötven kiló különbséget kettőnk között.

– Bejössz és megcsinálod! Ezért kapod a pénzed, te geci, hogy ne dögölj éhen! Nélkülem egy csöves lennél, te csicska, a híd alatt rohadnál, King már rég kidobatott volna a házadból! Tőlem kapod a pénzed! TŐLEM!! – ordította. Megragadta a nyakam és megrázott. Hűvösnek gondolt pillantással néztem rá, és felkészültem a fájdalomra, a vérző orra, a kitört fogakra, a kivert szemre. Ióra gondoltam, és arra, hogy ilyen embertelen dolgot még őérte se csinálnék. Egészen biztos, hogy nem akarná. Ebbe ő se egyezne bele, soha. Már ha tudná, mert ha rajtam múlik, az életben nem fog hallani arról, milyen köröknek dolgozom és mire használom a meshralomat. Győzködtem magam, hogy ez a helyes döntés, holott testem minden, a veréstől rettegő sejtje az ellenkezőjét visította.

Abban reménykedtem, hogy a gyerek nem látja az ajtó mögül, ami most jön.

Hannibál elengedett. Megdörgölte az orrát, és idegesen járkált fel-alá.

– Akkor mit csináljak veled, csicskageci? Törjem el a gyerek kezét-lábát, az jobb? Ha?

– Nem! – feleltem dacosan. Nem remegett a hangom. Hannibál kezdett megnyugodni.

– Mindegy. Most bejössz, és azt csinálod, amit mondok neked!

Torkomban dobogó szívvel követtem a pattogzó festésű, nyikorgó, üvegezett ajtó mögé. Legalább egy tucatszor jártam itt. Szerencsére (vagy sajnos) Sztív már hátravitte a kisfiút. Hannibál nyomában végigmentem a kiürített üzlethelyiségből nyíló, piszkos, sötét folyosón, el az ajtók előtt egészen a leghátsó szobáig.

Egyetlen csupasz villanykörte lógott a mennyezetről, alatta asztal, székek, szétkopott linópadló. A helyiségnek nem volt ablaka, közepén hátrakötött kézzel térdelt a férfi. A gyerek eszeveszetten csimpaszkodott belé. Kopaszodó, borostás, vékonydongájú alak volt, bozontos szemöldökkel. Alig hittem volna, hogy a mézszőke kisgyerek az övé.

Három éve fertőződtem meg a meshrallal. Épp urbexeltünk a régi Mömex gyártelepen a haverjaimmal. Tizennyolc éves voltam, vitt a falkaszellem: benne akartam lenni mindenben, ami akár kicsit is menőnek látszott. Világ életemben sokkal vagányabbnak, titokzatosabbnak, félelmetesebbnek próbáltam tűnni, mint amilyennek igazából tartom magam. Jött a kemény rock, a csuklószorítók, a vad, beszólogatós stílus és a lázadó, hosszú haj, minden, amit a „felnőttek” utáltak. Pedig már én is felnőtt voltam, csak még agyban nem. Így történhetett meg, hogy életveszélyesnek minősített tetőkre másztam fel, ismeretlen gázokkal teli alagutakba ereszkedtem le, hogy olyan dolgokról csinálhassak fényképeket, amiket senki más nem látott rajtam meg egy maroknyi emberen kívül.

Igen, három éve, a Mömex gyárban kaptam el a meshralt. Az egyik haverom, Bandi leesett a tetőről, bele egy hatalmas, esővízzel teli tárolóba. Expressz-sebességgel másztam le hozzá, de már hallottuk az őrt meg a kutyákat. A baráti kör egy pillanat alatt szertefoszlott, amint megjelent a bírság, a közmunka és a letöltendő szelleme: hatan hétfelé futottak. Egyedül én másztam be Bandiért a vízbe, és egyedül húztam ki. Utána már csak a kutyákra emlékszem, a lehántott burkolóelemekkel és üvegcserepekkel teli, betonszürke földön rohangáló, kaffogó, ugató őrkutyákra. És hogy üvöltöttem. Kitárt karokkal, teli torokból, ugrálva üvöltöttem rájuk, hogy elijesszem őket, vagy hogy magamra vonjam a figyelmüket, ne a tehetetlen, ájult barátomat tépjék szét. Drabális, fekete, csonkolt farkú dögök voltak, habzó pofával ugattak, de nem támadtak. Akkor is üvöltöttem, amikor jött az őr a rendőrökkel és a mentősökkel.

Bandi kómába esett, egy hét múlva belehalt a meshralba. Én lázrohamokban gyötrődtem végig a következő két hetet, ezalatt tíz kilót és egy fél életet fogytam. Amikor magamhoz tértem, egy MENyI-központban voltam. Az összes barátom lelépett, ha meghallották a nevem, vagy Bandiét, lecsapták a telefont. Egyedül Ió járt be látogatni a Kaszáscsillag úti telepre, ahol próbálták kideríteni, mihez tudok kezdeni azzal a hetven dimppel, amit Bandi kihalászása közben nyaltam be. Ió lett a világom, ahogyan most én vagyok az övé. Mondjuk egy darabig csak a plexin keresztül tudtunk beszélni, aztán védőruhában, kesztyűben foghattam a kezét séta közben. Aznap mertem először megcsókolni, amikor megkaptam a flepnimet a hivatalosan bejegyzett képességemmel meg a meshral-értékemmel.

„Pszichotikus szorongás gerjesztése érintés útján”

– A szokásos lesz. Vidd ki a gyereket! – mondtam Sztívnek.

– Pofa be! Az van, amit mondok, azt csinálod! – reccsent rám Hannibál.

– Mit akarnak velem? – nézett fel ránk a férfi. Most vettem észre, hogy az egyik keze be van kötve. Kisebbnek tűnt, mint egy normális emberi kéz lenni szokott. Hannibál fújtatva indult felé.

– Ide figyelj, köcsög! Ha nem mondod meg, hol a szajré, a Lidérc kifacsarja a pulyád agyát, mint egy citromot! Sztív, fogd le!

– Ne! Ne bántsák a fiamat! – ordítozta a szerencsétlen. Sztív átkarolta hátulról, de az idegen cseppet sem tűnt apatikusnak: keményen küzdött, többször bordán vágta. Nem tudhatta, hogy Sztív egyszer ezüstérmes lett a megyei ifjúsági birkozóversenyen; második is csak azért lett, mert az aranyat Hannibál vitte el.

– Fuss, Bence! Fuss el! – kiabálta az apa. A fiú rémülten nézett egyikünkről a másikra.

– Fogd meg, Lidérc!

Sóbálványként álltam az ajtóban, hagytam, hogy elfusson mellettem a gyerek. Kis lábai hangosan csattogtak a linópadlón. Hannibál utána eredt, én a félfának dőlve próbáltam mély levegőket venni. Istenem, add, hogy ne bántsa a gyereket! Kisvártatva visszatért – üres kézzel. Szemei villámokat szórtak.

– Te istenverte köcsög! Mire volt ez jó, he?! Mire?! – ragadott galléron, közvetlen közelről köpte az arcomba a szavakat. – Válaszolj már, zsúrpubi, minek engedted el?!

– Neked nincs gyereked? – kérdeztem.

– Hál’istennek – taszított a birkózófogásba kulcsolt fogoly felé. – Akkor vele csinálod!

Zordan néztem a férfi táskás szemeibe. Elszántan bámult rám, sokkal több tökösséggel, mint saját tükörképem szokott.

– Hogy hívják? – kérdeztem.

– Lószart se szedsz ki belőlem! – morogta ellenségesen, és ráköpött a cipőmre.

– Csináld már, te nyúlbéla! Esküszöm, te tévedésből születtél férfinak! – cukkolt Hannibál karba font kézzel.

Egyik kezemet a névtelen homlokára tettem, a másikat pedig a mellkasa közepére. Amikor megtaláltam a megfelelő pontot, koncentrálni kezdtem a meshralra. Nem tudnám megfogalmazni, hol szunnyad az emberben a meshral, amikor épp nem csinál semmit, honnan jön elő és hová tér vissza dolga végeztével. Egyesek a legkülönbözőbb csakrákkal hozzák összefüggésbe, mások szerveket, lebenyeket és mirigyeket emlegetnek. Nem tudom, honnan jön, de a kezemet kell használnom, és akkor a legerősebb, ha így fogok meg valakit.

A lélegzetem hideg lett, ahogy a tenyereim is. Bence apjának homloka gyöngyözni kezdett.

– Mondja el, amit tudni akarnak! – szűrtem összeszorított fogaim között. Áldozatom olyan erővel markolta Sztív szőrös karját, hogy kezéről lecsúszott a kötés. Nem néztem oda, a szemébe néztem. Nem mondom, állta a sarat. Mások már néhány másodperc után a hajukat tépve, sikoltva rogytak össze. Nem közönséges ember volt.

– Kérem! – mondtam. Lehunyta a szemét, rázkódni kezdett. Elengedtem. Összecsuklott, Sztív mégis úgy tartotta, mintha állna. Lassan lerakta a földre. A fickó összehúzta magát. Tudtam, hogy nem fájdalmat él át, csak egyszerűen fél. Összeszorított szemmel mondta:

– Szapolyai utca, harmincöt. Az emeleten, a szürke szekrény…

Már szinte sírt. Elfordultam tőle, és kimentem. Utáltam magam azért, amit tettem, amiért embereket kínoztam. Felkavarodott a gyomrom az önvádtól és a meshraltól. Kimentem. Isten bocsásson meg érte, de hálás voltam Sztívnek, amikor rázárta az ajtót az ürgére.

Beültem Hannibál kocsijába. Így szokott ez menni: hoznak és visznek. Nyitva hagytam az ajtót, hogy a friss levegőn összeszedjem magam. Tenyeremmel végigdörgöltem az arcomat, beletúrtam a hajamba. A repedezett betonra koncentráltam a téren, a házak tövében nőtt karnyi vastag tarackokra, meg a villanyvezetékeken ülő, karattyoló vakagányokra. Nemsokára jött Hannibál, és egy borítékot dobott az ölembe.

– Nesze. Fele meló, fele steksz.

– Van egy tollad? – kérdeztem reszelős hangon. Meg is érkezett egyből, a boríték mellett landolt. Nagymellű csaj pucsított rajta. Jellemző Hannibálra, meg King egész sleppjére.

– Tartsd meg, te puhapöcs – röhögött saját gúnyolódásán Hannibál. Miközben elindultunk, remegő kézzel előszedtem a noteszem, és fellapoztam. A névsor aljára kajla betűkkel írtam föl:

Bence apja – 50 Zup, 1 Playboy-csajos toll

– Szia Lidérc!

– Ciao. Mi a pálya? – pusziltam bele barátnőm, Ió tenyerébe.

– Csak a szokásos, uncsi a munka. Senkinek sincs pénze gyertyákra.

– Hó vége van, szivi. Mostanában amúgy is egyre több az áramszünet. Az embereknek kellenek a gyertyáid.

– Remélem is…

Zümmögve, ciceregve kezdett remegni felettünk az ebédlő neoncsöveinek fénye. Vártam, hogy hirtelen kialudjanak a lámpák, vagy hogy hirtelen deresedni kezdjenek a hatalmas üvegablakok, de nem történt semmi rendkívüli. Hamarosan újra rendben volt a világítás. Talán csak a közelben elhúzó barellai gyorstól volt. Ki tudja? Rámosolyogtam Ióra.

– Látod? Az elektromosság megbízhatatlan.

– Na persze… Bagoly mondja verébnek! Mikor is jöttél utoljára meglátogatni?

– Viszont most hoztam csokit.

– A helyedben nem ezzel mentegetném magam – húzta fel orrát Ió. Könnyen tette: neki volt a legpiszébb orra, amit életemben láttam. – Hányszor mondjam, hogy ne szórd el a fél fizetésedet ilyen marhaságokra?

– Nyugi, a fizetésemből bőven kifutja.

– És neked hogy megy a munka? Előléptettek már?

Láttam rajta, hogy tényleg érdekli. Lemondóan mosolyogtam, és megráztam a fejem.

– Nem, még nem lettem műszakvezető. Gyuszi azt mondta, ha tuti az új állás, majd szól.

– Ajj, pedig tényleg megérdemelnéd! Te jó ember vagy, Lidérc! – nézett komolyan a szemembe Ió. – Nem azoknak a seggfejeknek kellene a nagy pénzt leakasztaniuk, a jó munkát kapniuk, miközben te megszakadsz a raktárban! Állj ki magadért! Legyél rátartibb, büszkébb, keményebb!

– Nekem nincs papírom hozzá. Múltkor kérdeztem, átkérhetem-e magam a Mosoly utcai áruházba, de azt mondták, csak ősszel lesz üresedés.

– Ajj… A lelked kiteszed értük, láttam, most is ott a noteszed a farzsebedben! – puszilt meg. – Istenem, mindig olyan rosszul bántál a pénzzel! Ha valaki nem keres havi háromszáz Zupot se, ne vegyen csokikat!

– Ha nem kell, add vissza – vontam vállat. Ió odahajolt, és megcsókolt. Szerintem kellett neki.

Addig maradtam Ióval, ameddig csak tudtam. Sajnos hamar lejárt az ebédszünete, vissza kellett térnie a gyertyaöntéshez a többi intézeti lakóval együtt.

Ió meshralos volt, a haldokló nagymamájától kapta el. A családja összeroppant a tragédiák halma alatt, apja alkoholista lett, anyja gyógyszereken élt – persze, ezt ő nem tudta, mert nem akartam neki elmondani. Csak én látogattam meg a szüleit két-három hetente, hozzá pedig heti egyszer mentem be. Iót nem engedték ki a Nisp Yakari Meshral-rehabilitációs Intézetből, közismert gúnynevén a Nyomi-ból, a dolgok jelenlegi állása szerint egész hátralévő életét ott kell leélnie.

Ió nagyon sok mindenről nem tudott, ami azóta történt. Számára a külvilág gyakorlatilag megszűnt létezni, száműzetésben vegetált, mint egy nőnemű Vasálarcos. Egyedüli kapcsolata régi otthonával én voltam, meg azok a barátai, akik még mindig látogatták, és akiket egy kezemen meg tudnék számolni.

Néha, mint most is, hatalmába kerített az érzés, hogy ez így nem jó. Hogy tönkreteszem magam azzal, hogy egy olyan halott, bomló valamibe kapaszkodok, mint a közös múltunk Ióval. De embertelennek éreztem volna otthagyni őt, elengedni a kezét abban a helyzetben, amibe került. Akkor is, ha ezzel csak elpocsékolom az időm, a lehetőségeim, a fiatalságom és az életem.

Nem volt kedvem hazamenni, de muszáj volt bevásárolnom, mert nem volt otthon kaja. Ideges lettem és rosszkedvű, már a boltban is magamban káromkodtam, amikor nem tudtam rendesen elosztani a két szatyor között a cuccot. Ahogy közeledtem attilavárosi házam felé, egyre nőtt bennem a frusztráció. Ió járt a fejemben, az az édes mosolya, ami cseppet sem változott tavaly október óta, a tenyere íze, amit ott kellett hagynom. Szinte észrevétlenné váltak körülöttem a megszokott házak, a drót-, vas-, és deszkakerítések, a töredezett aszfalt, a hatalmas villanyoszlopok cölöpjei, meg a rajtuk ülő, kattogó vakagányok. Már a kulcsomat húztam elő, amikor megszólítottak.

– Hahó, tesó!

Basszameg, neee…

Hannibál közeledett felém szakadt, foltos trikóban, napszemüvegben, vigyorogva. Morcosan fordultam felé.

– Csőváz. Mi járatban?

– Van egy meló.

– Nem érek rá.

– Egy perc az egész, hidd el!

Úgyse száll le rólam, amíg kötélnek nem állok. Vállammal a kaput tartó vasrúdnak dőltem, annak hidegségéből próbálva erőt és higgadtságot meríteni.

– Beviszem a csomagjaim, és jövök, oké?

– Szuper! Tudtam, hogy számíthatunk rád, tesó!

– Lidérc vagyok – vetettem oda.

Behurcoltam zörgő terhemet, a hűtendőt berámoltam a fridzsiderbe, közben tovább dohogtam magamban. Miért van az, hogy semmi ehető nincs itthon, mégis amikor a friss élelmiszert akarom elrakni, nem fér be a hűtőbe a sok szeméttől? Vettem egy tiszta pólót, befújtam magam, megfésülködtem, belenéztem a tükörbe. Farkasszemet néztem saját magammal, csak hogy elodázzam az indulás időpontját.

„Te jó ember vagy, Lidérc!” Egy nagy túrót, azt!

Hannibál kocsija a sarkon állt. Senki sem mert behajtani a Versailles utcába, babonából a két éve történt meshral-kitörés miatt. Nem hibáztathatom őket érte: egyes elméletek szerint olyan törésvonal vagy mi van alatta, ami vonzza a meshralt. Gyakran vannak hidegrohamok, a furcsává öregedett fákon pedig emberemlékezet óta nem termett semmi. Szomorú látni, amikor kivágnak egyet ezekből a kivénhedt, ványadt levelű, beteges gyümölcsfákból, amiket csak az errefelé lakó nyugdíjasok kedvéért hagytak meg. Ők hallatlan egységben, körmük szakadtáig védelmezik a növényeket, amikhez szép emlékek fűzik őket. Ha egyet mégis kidöntenek, tudom, a sajátos környezetvédő-egylet ismét szegényebb lett egy taggal. Ió nagymamájának halála is valahogy akkor lett csak teljes, valóságos, amikor az utolsó cseresznyefáját is kivágták.

A szokott helyre mentünk a belvárosba, egy kis térre, amit emeletes, egymáshoz szorosan simuló, behúzott nyakú házak vesznek körül. Macskakövein vidám, hatéves-forma kisfiú játszott, nevetgélve kergette a kereplő-csörgő vakagányokat. Kicsit odébb Sztív állt karba font kézzel, szemmel tartva a gyereket. Kigyúrt, kopasz, lóképű fickó volt, szívből utáltam, mert egy igazi önző, törtető tulok. A nevét szándékosan írja fonetikusan, nehogy valaki összekeverje azzal a szereplővel a Bűnös szívekből.

Meglepődtem a gyerek láttán. Sztív benne van a korban, de sose említette, hogy volna gyereke.

– Csá, Lidérc – köszönt Sztív. Erősen megszorította a kezem, mintha ezzel fitogtatná az erejét: képes eltörni a kezed parolázás közben. – Gyere be, az ürge benn van! Hannibál, te hozd a gyereket!

– Ki ez a kissrác? – kérdeztem.

– A fószer fia. Ma őt fogod meshralozni, az öreg meg nézi, aztán vagy beszél, vagy nem.

Megdermedtem. Sztív kézen fogta a mosolygó, foghíjas fiúcskát, és vigyorogva vezette a ház felé.

– Nem. Ezt nem vállalom. – jelentettem ki. Hannibál szemöldöke összeugrott.

– Mindjárt jövünk, menjetek előre! – vetette oda Sztívnek. Amikor beértek, odalépett hozzám.

– Mi az, hogy nem vállalod? Hm? – kérdezte ijesztően nyugodtan.

– Mert ő egy kisfiú, baszd meg! – mondtam fojtott hangon, remegve az idegességtől. Az járt a fejemben, hogy Hannibál megüt, megver. Megfeszült a nyaka, ahogy próbált uralkodni magán, arckifejezése megváltozott. Mereven nézett, szája kissé előre csücsörödött. – Nem csinálom gyerekekkel, akár agyon is verhetsz, akkor sem!

– Te szánalmas kis csicska, mit képzelsz magadról?!

Halk torokhangon kezdte, a végét pedig üvöltve fejezte be. A vakagányok ijedt kerregéssel, esetlen szárnycsapásokkal rebbentek fel, és eltűntek a tetők pereme mögött. Meglökött, valószínűleg azért, hogy érezzem az ötven kiló különbséget kettőnk között.

– Bejössz és megcsinálod! Ezért kapod a pénzed, te geci, hogy ne dögölj éhen! Nélkülem egy csöves lennél, te csicska, a híd alatt rohadnál, King már rég kidobatott volna a házadból! Tőlem kapod a pénzed! TŐLEM!! – ordította. Megragadta a nyakam és megrázott. Hűvösnek gondolt pillantással néztem rá, és felkészültem a fájdalomra, a vérző orra, a kitört fogakra, a kivert szemre. Ióra gondoltam, és arra, hogy ilyen embertelen dolgot még őérte se csinálnék. Egészen biztos, hogy nem akarná. Ebbe ő se egyezne bele, soha. Már ha tudná, mert ha rajtam múlik, az életben nem fog hallani arról, milyen köröknek dolgozom és mire használom a meshralomat. Győzködtem magam, hogy ez a helyes döntés, holott testem minden, a veréstől rettegő sejtje az ellenkezőjét visította.

Abban reménykedtem, hogy a gyerek nem látja az ajtó mögül, ami most jön.

Hannibál elengedett. Megdörgölte az orrát, és idegesen járkált fel-alá.

– Akkor mit csináljak veled, csicskageci? Törjem el a gyerek kezét-lábát, az jobb? Ha?

– Nem! – feleltem dacosan. Nem remegett a hangom. Hannibál kezdett megnyugodni.

– Mindegy. Most bejössz, és azt csinálod, amit mondok neked!

Torkomban dobogó szívvel követtem a pattogzó festésű, nyikorgó, üvegezett ajtó mögé. Legalább egy tucatszor jártam itt. Szerencsére (vagy sajnos) Sztív már hátravitte a kisfiút. Hannibál nyomában végigmentem a kiürített üzlethelyiségből nyíló, piszkos, sötét folyosón, el az ajtók előtt egészen a leghátsó szobáig.

Egyetlen csupasz villanykörte lógott a mennyezetről, alatta asztal, székek, szétkopott linópadló. A helyiségnek nem volt ablaka, közepén hátrakötött kézzel térdelt a férfi. A gyerek eszeveszetten csimpaszkodott belé. Kopaszodó, borostás, vékonydongájú alak volt, bozontos szemöldökkel. Alig hittem volna, hogy a mézszőke kisgyerek az övé.

Három éve fertőződtem meg a meshrallal. Épp urbexeltünk a régi Mömex gyártelepen a haverjaimmal. Tizennyolc éves voltam, vitt a falkaszellem: benne akartam lenni mindenben, ami akár kicsit is menőnek látszott. Világ életemben sokkal vagányabbnak, titokzatosabbnak, félelmetesebbnek próbáltam tűnni, mint amilyennek igazából tartom magam. Jött a kemény rock, a csuklószorítók, a vad, beszólogatós stílus és a lázadó, hosszú haj, minden, amit a „felnőttek” utáltak. Pedig már én is felnőtt voltam, csak még agyban nem. Így történhetett meg, hogy életveszélyesnek minősített tetőkre másztam fel, ismeretlen gázokkal teli alagutakba ereszkedtem le, hogy olyan dolgokról csinálhassak fényképeket, amiket senki más nem látott rajtam meg egy maroknyi emberen kívül.

Igen, három éve, a Mömex gyárban kaptam el a meshralt. Az egyik haverom, Bandi leesett a tetőről, bele egy hatalmas, esővízzel teli tárolóba. Expressz-sebességgel másztam le hozzá, de már hallottuk az őrt meg a kutyákat. A baráti kör egy pillanat alatt szertefoszlott, amint megjelent a bírság, a közmunka és a letöltendő szelleme: hatan hétfelé futottak. Egyedül én másztam be Bandiért a vízbe, és egyedül húztam ki. Utána már csak a kutyákra emlékszem, a lehántott burkolóelemekkel és üvegcserepekkel teli, betonszürke földön rohangáló, kaffogó, ugató őrkutyákra. És hogy üvöltöttem. Kitárt karokkal, teli torokból, ugrálva üvöltöttem rájuk, hogy elijesszem őket, vagy hogy magamra vonjam a figyelmüket, ne a tehetetlen, ájult barátomat tépjék szét. Drabális, fekete, csonkolt farkú dögök voltak, habzó pofával ugattak, de nem támadtak. Akkor is üvöltöttem, amikor jött az őr a rendőrökkel és a mentősökkel.

Bandi kómába esett, egy hét múlva belehalt a meshralba. Én lázrohamokban gyötrődtem végig a következő két hetet, ezalatt tíz kilót és egy fél életet fogytam. Amikor magamhoz tértem, egy MENyI-központban voltam. Az összes barátom lelépett, ha meghallották a nevem, vagy Bandiét, lecsapták a telefont. Egyedül Ió járt be látogatni a Kaszáscsillag úti telepre, ahol próbálták kideríteni, mihez tudok kezdeni azzal a hetven dimppel, amit Bandi kihalászása közben nyaltam be. Ió lett a világom, ahogyan most én vagyok az övé. Mondjuk egy darabig csak a plexin keresztül tudtunk beszélni, aztán védőruhában, kesztyűben foghattam a kezét séta közben. Aznap mertem először megcsókolni, amikor megkaptam a flepnimet a hivatalosan bejegyzett képességemmel meg a meshral-értékemmel.

„Pszichotikus szorongás gerjesztése érintés útján”

– A szokásos lesz. Vidd ki a gyereket! – mondtam Sztívnek.

– Pofa be! Az van, amit mondok, azt csinálod! – reccsent rám Hannibál.

– Mit akarnak velem? – nézett fel ránk a férfi. Most vettem észre, hogy az egyik keze be van kötve. Kisebbnek tűnt, mint egy normális emberi kéz lenni szokott. Hannibál fújtatva indult felé.

– Ide figyelj, köcsög! Ha nem mondod meg, hol a szajré, a Lidérc kifacsarja a pulyád agyát, mint egy citromot! Sztív, fogd le!

– Ne! Ne bántsák a fiamat! – ordítozta a szerencsétlen. Sztív átkarolta hátulról, de az idegen cseppet sem tűnt apatikusnak: keményen küzdött, többször bordán vágta. Nem tudhatta, hogy Sztív egyszer ezüstérmes lett a megyei ifjúsági birkozóversenyen; második is csak azért lett, mert az aranyat Hannibál vitte el.

– Fuss, Bence! Fuss el! – kiabálta az apa. A fiú rémülten nézett egyikünkről a másikra.

– Fogd meg, Lidérc!

Sóbálványként álltam az ajtóban, hagytam, hogy elfusson mellettem a gyerek. Kis lábai hangosan csattogtak a linópadlón. Hannibál utána eredt, én a félfának dőlve próbáltam mély levegőket venni. Istenem, add, hogy ne bántsa a gyereket! Kisvártatva visszatért – üres kézzel. Szemei villámokat szórtak.

– Te istenverte köcsög! Mire volt ez jó, he?! Mire?! – ragadott galléron, közvetlen közelről köpte az arcomba a szavakat. – Válaszolj már, zsúrpubi, minek engedted el?!

– Neked nincs gyereked? – kérdeztem.

– Hál’istennek – taszított a birkózófogásba kulcsolt fogoly felé. – Akkor vele csinálod!

Zordan néztem a férfi táskás szemeibe. Elszántan bámult rám, sokkal több tökösséggel, mint saját tükörképem szokott.

– Hogy hívják? – kérdeztem.

– Lószart se szedsz ki belőlem! – morogta ellenségesen, és ráköpött a cipőmre.

– Csináld már, te nyúlbéla! Esküszöm, te tévedésből születtél férfinak! – cukkolt Hannibál karba font kézzel.

Egyik kezemet a névtelen homlokára tettem, a másikat pedig a mellkasa közepére. Amikor megtaláltam a megfelelő pontot, koncentrálni kezdtem a meshralra. Nem tudnám megfogalmazni, hol szunnyad az emberben a meshral, amikor épp nem csinál semmit, honnan jön elő és hová tér vissza dolga végeztével. Egyesek a legkülönbözőbb csakrákkal hozzák összefüggésbe, mások szerveket, lebenyeket és mirigyeket emlegetnek. Nem tudom, honnan jön, de a kezemet kell használnom, és akkor a legerősebb, ha így fogok meg valakit.

A lélegzetem hideg lett, ahogy a tenyereim is. Bence apjának homloka gyöngyözni kezdett.

– Mondja el, amit tudni akarnak! – szűrtem összeszorított fogaim között. Áldozatom olyan erővel markolta Sztív szőrös karját, hogy kezéről lecsúszott a kötés. Nem néztem oda, a szemébe néztem. Nem mondom, állta a sarat. Mások már néhány másodperc után a hajukat tépve, sikoltva rogytak össze. Nem közönséges ember volt.

– Kérem! – mondtam. Lehunyta a szemét, rázkódni kezdett. Elengedtem. Összecsuklott, Sztív mégis úgy tartotta, mintha állna. Lassan lerakta a földre. A fickó összehúzta magát. Tudtam, hogy nem fájdalmat él át, csak egyszerűen fél. Összeszorított szemmel mondta:

– Szapolyai utca, harmincöt. Az emeleten, a szürke szekrény…

Már szinte sírt. Elfordultam tőle, és kimentem. Utáltam magam azért, amit tettem, amiért embereket kínoztam. Felkavarodott a gyomrom az önvádtól és a meshraltól. Kimentem. Isten bocsásson meg érte, de hálás voltam Sztívnek, amikor rázárta az ajtót az ürgére.

Beültem Hannibál kocsijába. Így szokott ez menni: hoznak és visznek. Nyitva hagytam az ajtót, hogy a friss levegőn összeszedjem magam. Tenyeremmel végigdörgöltem az arcomat, beletúrtam a hajamba. A repedezett betonra koncentráltam a téren, a házak tövében nőtt karnyi vastag tarackokra, meg a villanyvezetékeken ülő, karattyoló vakagányokra. Nemsokára jött Hannibál, és egy borítékot dobott az ölembe.

– Nesze. Fele meló, fele steksz.

– Van egy tollad? – kérdeztem reszelős hangon. Meg is érkezett egyből, a boríték mellett landolt. Nagymellű csaj pucsított rajta. Jellemző Hannibálra, meg King egész sleppjére.

– Tartsd meg, te puhapöcs – röhögött saját gúnyolódásán Hannibál. Miközben elindultunk, remegő kézzel előszedtem a noteszem, és fellapoztam. A névsor aljára kajla betűkkel írtam föl:

Bence apja – 50 Zup, 1 Playboy-csajos toll