Amit magammal vittem

 Sok dolgot magammal vittem, persze, erre a bizonyos allegorikus útra, aminek a kezdete az, hogy szeretnék megtanulni írni, vége pedig nincs.


Itt található a teljes olvasmánylistám, amennyire vissza tudtam fejteni. De van pár könyv, ami kiemelkedik közülük. Van pár, ami olyan, mint az áram. Üt, ráz, világít, és mit is kezdenék nélküle. Íme, ők taníították nekem eddig a legtöbbet:


Lázár Ervin: A hétfejű tündér
Ebből először édesanyám olvasott fel, és azt hiszem, mese-fronton azóta senki sem überelte Lázár Ervint. Felnőttként is lenyűgöz, gyerekként meg... minden meséje egy rosszemberség elleni oltás. Ha mindenki olvasott volna belőle kiskorában, jobb hely lenne a világ.

Dino Buzzati: Hajtóvadászat öregekre
A legtöbb novella abszurd ebben a könyvben, de nem a humorosabb fajtából. Gyönyörű kerek történetek az emberek meg a társadalom működéséről, nyugtalanító mesék, amik akár meg is történhetnének. Imádom, ahogy Buzzati ír. A Képes poémát is imádtam(még ha egy időben nem is mertem vele egy szobában aludni), de a szerző regényét, a Tatárpusztát nem bírtam végigolvasni, ami nagyon fura ahhoz képest, milyen hatással voltak rám a novellái.
Azt hiszem, a legjobbkor olvastam ezt a könyvet, abban a korban, amikor kezdtem összerakni, hogy milyen erők munkálnak egy ember lelke mélyén, és minden érdekes nézőpontot nagyon hálásan fogadtam. Oké, még ma is ebben a korban vagyok, de akkor intenzívebb volt ez az egész. Az külön lenyűgözött, hogy minimális eszközökkel hogyan ér el Buzzati minden novellájában akkora hatást, hogy csak nézek...

Kurt Vonnegut: Bajnokok reggelije
Igazából bármelyik Vonnegut-könyvet ideírhattam volna. Rengeteget tanultam a könyveiből, főleg, miután "szakmai" szemmel kezdtem nézni rájuk. Vonnegut egy zseni, és kész. Ámulok és bámulok, azóta, hogy kézbe vettem tőle az első regényt.

Fekete István: Ci-Nyi
Szintén jó sok könyvet helyettesíthetnék be ide is, mert nincs igazi kedvencem. Azért a Ci-Nyit választottam, mert ez az a könyv, ami bármilyen rohanás, zaj és civilizációs szennyezés közepette képes elhitetni velem, hogy a világ kerek, az idő pedig szépen lassan csordogál, pont ahogy kell neki.
Fekete Istvánnál leginkább a hangulatokat szeretem, a ráérős életet, az egyenes embereket, akik nem ismerik a kerülőutakat.

Peter Marshall: Tombol a Hold
Ez volt az a regény, ami ráébresztett a "mutasd, ne mondd" szabályra. Olyan kemény könyv, hogy nem is karcosnak nevezném, hanem ez egy pofon, és kész. Fáj, de amikor elszáll a fejed, az már egész jó. Azt hiszem, az E/1-hez is nagyon kedvet kaptam tőle, mert hihetetlenül egyedi és erős narrátori hangja van. Mindenkinek ajánlom, mert ahogy a Junkies is énekli, "ezt érezni kell".

Ayn Rand: Az őfsorrás
Ez a könyv rohadt jó, és mégsem. Van benne iszonyat jól odarakott karakterdráma, olyan leírások, hogy elcsöppenek, sztori, amiben gyönyörűen összekapcsolódnak különböző sorsok, de a vége olyan, mint amikor a főgonosz beszédet tart az elfogott hős fölött, pedig tudhatná, hogy ez az összes rosszfiú veszte. A könyv legfőbb antagonistája az altruizmus, ami érdekes gondolat, de kár volt annyira erőltetni a végén. Viszont a regény felér egy ódával a művészethez, a párbeszédei pedig olyan jók, egyszerűen olyan igazak és hitelesek, és imádom, ahogy az írónő az entrópiát használja. Az ősforrás nekem olyan volt, mint egy hogyan írjunk párbeszédet tanfolyam, és nem mellesleg lenyűgözött és szórakoztatott is.

Nagyon hatott még:
+ mágikus realizmus(Száz év magány, Sinistra körzet), meg a tény, hogy van ilyen! :)
+Stephen King és Rowling
De ezek a dolgok megérnek egy-egy külön bejegyzést, szóval azt hiszem, lesz még hasonló témájú bejegyzés...

(kép forrása: trashionista.com)