Lesz benne világvége-várás, amnézia és pár egyéb klisé, meg egy E/1-es (olykor) mindentudó főhős. Ami elég ijesztően hangzik, de már kezdem megszokni, hogy ha fejszét veszek a kezembe, csak a nagy fákat veszem észre.
Íme a részletek innen-onnan:
Az elmúlt egy hétben Viklund is átment kutatóba, rengeteget
beszéltünk a Bunkerről, a kereséséről meg a céltalan szörfölésről, és egyre
kevesebbet a halálról, a hol bosszantó, hol ijesztő amnéziáról, meg a többi
rémségről, ami a lelkemben parádézott. Nem bántam, mert ha ezekről beszéltem, a
saját nyomorom elkezdett felnőni Földanya rákjához. A Bunkerről a feladat beszélt,
büszke, hősies, és talán lehetetlen, a félelemről meg én, akinek még mindig
kérdések őrjöngtek a lelke közepén, aki szabadságot akart, felmentést a
felelősség alól, és ha lehet, a normális halandóság csodáját.
Sokkal jobb volt a feladatnak lenni, mint saját magamnak, és
a pszichológusom is jól tudta ezt. Azt mondta, egy olyan túlracionalizáló,
agyas valakinek, mint én, nem használ a régimódi analízis, a démonok attól még
démonok maradnak, hogy fajilag besoroljuk és mikroszkóppal vizsgálgatjuk őket.
Könnyebb volt túlélni, ha melós vagyok és szerzetes. Amikor
ébren voltam, vagy a Bunkerben, vagy a noteszgépem társaságában ücsörögtem,
reggelire hírek, ebédre tananyag, vacsorára egy szelet világ. Úgy pumpáltam át
magamon az információt, mint egy kifinomult rendszer tökéletlen, hús és vér
szíve. Az Elem lett az internet a köbön, és egyben szupermozi, legalább eggyel
több D-s, mint a valóság. A Bunker lett a szerzetesi cellám, hol klausztrofób,
hol szédítően óriási. Szép volt, nehéz, talán még hősies is, de akkor is csak
munka. Beosztással, kitűzött tervekkel és elvárásokkal… olyan hatalmas meló
volt, ami mögött kényelmesen elbújhattam.
Viklund kicsit meglepődött, amikor a privát énem szólalt
meg.
– Szeretnék egy blogot.
Mindenki más visszakérdezett volna, hogy „egy blogot?”, de
neki csak a szemöldöke szaladt fel a homlokára.
– Miről szólna? – kérdezte pár másodperc töprengés után. Ez
persze azt jelentette, miről szólhatna, ami nem szupertitkos?
*
Willam Wray gondolkodásmódja nagyszerű volt. Gyilkos logika,
ami rákérdez még a kérdésekre is, darabokra szedi a válaszokat, mielőtt még
megszületnének. Körmönfont, de mégis nagyon világos rend uralkodott a fejében,
az összefüggések leágazásai kifésülve, mint a szőnyegrojtok egy pedáns hölgy
szalonjában. Nála az emlékek meg a kész tények sem voltak mozdulatlanok, az
átlagnál jobban pezsegtek és ugráltak, készen arra, hogy egy pillanat alatt
bármit átértelmezzenek, vagy ellenkezőleg, ők kapjanak egészen más jelentést.
Könnyű volt tőle tanulni. Rendszert, látásmódot, felfogást,
ami lenyűgöző mintákba csavarta a vonalakat. Ő egész másképp látta azt az
egyenletet is, ami leírja, hogy a probléma kitermeli a megoldást. Élt és
százfelé ágazott, és mivel egészen más volt, mint a többi, felírtam egy
képzeletbeli margóra, hogy az „arany százlábú” kifejezést fogom használni rá a
Viklund-féle jelentésben.
Mutatott olyan rendszert, amibe idegen testként ékelődik a
világvége, és olyat is, aminek szerves része. Átadott fogalmakba öntött
kérdéseket meg folyékonyakat, halkan suttogókat, akár a leghalványabb sejtés.
Lenyűgöző és egyedi volt, mint mindenki más, de az áramkör
egyik kérdésétől sem zárult, az egyenlet nála sem egyszerűsödött. Mutatott
viszont valami mást, amitől elképedtem.
*
Blogger alteregómat az Oscar-díjról neveztem el. Tizenhat
éves, és agydaganata van, ami miatt kizárt, hogy megérje a huszadik
szülinapját. Felváltva foglalkozik kőkemény tudománnyal meg néz Z-kategóriás,
ultragagyi akciófilmeket, akárcsak én. De nála az előbbi csak hobbi, kicsit
jobban akarja tudni, hogyan működik a világ. A Hubble által készített fotókkal
tapétázta ki a szobáját, és azon morfondírozik, hogy ha valaha meggyógyul,
magára tetováltatja a pít. Tisztában van a betegsége összes orvosi részletével,
lázadó sejtjeit mégis úgy hívja, a Szaros Hadsereg.
Oscar a karikatúrám volt, a halálfélelmem képregénybe illő megszemélyesítése.
Filmeket ajánlott, agyzsibbasztó, fertőző szóvicceket terjesztett, szorongott,
őrjöngött.
Laza köszikkel válaszolt a hozzászólásokra, miközben én úgy
örültem nekik, mint a rabok a beszélőnek. Oscar végre elmondhatta, megmutathatta,
köszönhetett, kommunikálhatott, megbukhatott és megdicsőülhetett, és ezt nagyon
élvezte. Szavakkal könnyű volt lebontani azt az óvatos tiszteletet, ami a
téridő feldúlt életű aranymosói mellett a rákban haldoklókat is megilleti. Nem
voltak szánakozó pillantások, alig észrevehetően behúzott nyakak meg elkapott
tekintetek, csak duma, csevegés, és olykor igazi beszélgetés. Oscar gyakran
hangsúlyozta, hogy még él, így lehet gazfickó is, meg akár egy bunkó állat,
ráér akkor igazán jónak lenni, ha már emlékké nemesedett. Persze nem volt
gazfickó. Egy nyersen őszinte, hisztérikus kamasz volt, elérhetetlen délibábok
között és egy olyan nyomasztó helyzetben, ami feltételes módba tette az élet
összes igazán fontos igéjét.
Rob hajlandó volt külön Oscar kedvéért bejönni velem a
Bunkerba, hogy az agytumorokról tanuljak tőle. Így lett Oscar hiteles.
*
Két hét volt hátra az életemből, amikor megpillantottam a
megoldást.
A vesém mellé a keringésem és a májam is beállt a Nyírjuk
ki Jaywilt csapatba. Az ízületeim bedagadtak, folyton remegtem és alig
bírtam járni. A bicegős Browns professzor gyök kettővel lesprintelt a kantin
folyosóján.
Viklundtól folyton ugyanazt a mesét kértem: beszéljünk a
halálról, próbáljuk szépen felöltöztetni és a legszebb profiljából meglesni,
hátha nem is olyan félelmetes. A legrosszabbak talán mégis a húgyhólyagommal
vívott, kétségbeesett csaták voltak.
Természetesen Oscar állapota is rosszabbodott, sorra kapta a
rossz híreket az orvosoktól. Filmajánlók helyett csak filozofált a valóságról,
meg a feledésről, és tripla szmájlis, rózsaszín nyálkás módon szeretett
mindenkit.
Arra gondoltam, hogy talán meg kellene ölnöm, de nem vitt rá
a lélek, mert csak most született, és mert annyian szurkoltak neki.
*
Kifújtam magam, aztán visszamásztam. Úgy vettem kölcsön pár
remek elmétől a kedvenc matematikai tételeimet, mint egy sor csillogó,
szuperpontos szikét, és újra nekiszaladtam. Tények és számok, szigorúan csak
azok. Nem akartam belemerülni semmi csúnyába. Az élet szar, és volt egy részem,
ami önkínzó lelkesedéssel fel akarta tárni, hogy pontosan mennyire.
Ha éppen úgy akartam látni, akkor William Jones élete is egy
összefüggésekből épült, csodálatos bolygórendszer volt. Az adatok ragyogó pora
matematikai állandók körül keringett és statisztikai eloszlásokba simult.
Mindig nehéz volt elhinni, hogy ő vagyok én, de amikor a múltját csak a számok
tiszta vonalai rajzolták ki, akkor különösen. Van olyan nézőpont, ahonnan a
csalók és a gyilkosok élete is ugyanolyan szép, mint bárkié, és én aznap már
csak innen mertem nézni saját magamat. Életem filmje elvesztette a szagokat meg
a színeket, és reméltem, aznap függvényekkel álmodhatok, meg csupa
agybizsergető elmélettel, amik közé még véletlenül sem keverednek anyai könnyek
és kórházi függönyök.
William Jones nem tudta a megoldást. Nem tudták a haverjai
sem. Első szerelmem emlékénél már újra elcsábítottak a képek és egyéb dimenziók.
Amikor összejöttünk, tizenöt voltam, ő egy évvel több. Sandynek hívták, és
mocskosul tapasztaltnak gondolta magát. Fölöttem – William fölött térdelt a
sötét szobában… Amikor vége lett, William azt gondolta, Sandy úgy néz ki, mint
egy diadalmas istennő. Jaywilként már tudtam, hogy pontosan úgy is érezte
magát.
Buta kamaszszerelem volt, és bután is ért véget, de sokkal
szívesebben gondoltam rá, mint Gladys elkomorodó arcára. Ezzel is álmodhatnék,
gondoltam.
De aznap éjjel nem jött vissza sem Sandy, sem Gary képe. A
halállal álmodtam, valami zavaros, ködbe vesző interjút. Hideg volt és steril,
azt mondta, Bunker ide vagy oda, mindig ő győz. Kikezdhetetlen matematikai
eredményekkel érvelt, és én mégis megígértem neki, hogy megcáfolom. Levettem a
polcról egy rakás könyvet, hátha segítségre akadok valamelyikben, de csak
találomra lapozgattam. Aztán annyira kétségbeestem, hogy felriadtam az álomból.
Hajnal volt, és megoldás híján a világvége újra közelebb ért egy nappal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése