Kék, mint a vonzás

Ilyet nem szoktam, de jó nap ez a másképp csinálásra. Íme egy kissé borús és szorongós hangulatú novella, amit úgy fél éve írtam, azóta meg csiszolgatom. Lehet, hogy nem a végső változat.

Anya két utazótáskát cipel, én meg a hátizsákomat. Benne van az összes tankönyvem, a súlyuktól alig tudok felszállni a buszra. Idegen házak futnak az ablakon túl, és anya csak hallgat. Hiába zörög a busz és csevegnek az utasok, nem hallok mást, csak azt a csöndet. Elhagyjuk a piacot, amin túl még sosem utaztam, és lassan kiérünk a város szélére. Ekkor már csak olyanok ülnek a buszon, akik a timpragyárba tartanak. Az a végállomás, tovább már csak gazos rét van. Ruhákon kívül alig viszünk mást, otthagytuk a cserepes virágokat és a bútorokat. Ott maradt a repedés a heverő támláján, meg a papírral beragasztott ablak. És Lev nem tudja, hová mentünk.

Esténként, amikor csak színleltem az alvást, mindig azt kívántam, hogy költözzünk el. Valahova messzire, és hagyjuk itt Levet, hadd verje anya helyett saját magát, ezt suttogtam a paplan alatt, a Jóistennek, a tündéreknek, bárkinek, aki el tudna költöztetni, és a takarón át is meghallja a suttogást.

A timpragyár hatalmas, csupa teraszos üvegtető, kormos-vörös tégla meg kémény. Legszívesebben körbeszaladnám. Anya azt mondta a telefonba, amikor Agnieszka nénivel beszélt, hogy „tudom, nem gyereknek való hely, de…” És én akkor már biztos voltam benne, hogy jó lesz, mert a nem gyereknek való helyek általában nagyon izgalmasak.

Ilyen hely volt apa munkahelye is, ahol felülhettem a targoncára, és játszhattam a selejttel, amikor apa, mielőtt még az ellenségünk lett, elvitt magával.

A buszmegálló padjain munkások beszélgetnek, nincs rajtuk egyenruha, de az egérszürke hajukból látni, kicsodák. Kíváncsian néznek ránk az utazótáska miatt, de nem szólnak hozzánk. Elmegyünk mellettük, végig a magas téglafal tövében, aztán be a kapun. Mögötte még egy kapu van, egy nagy fémajtó, ami a portára vezet. odabent egy magas pultot látok, alig látszik ki mögüle a portás. A falakon feliratok, olyasmik, hogy olcsó és környezetbarát fűtést mindenkinek, tilos a dohányzás, meg hogy harminc éve az ország szolgálatában. Szeretnék felszaladni a lépcsőn, kilesni az udvarra, és végigsimítani a korlát vascsipkéin, de anya úgy hallgat, mint a sötétség a kiáltások előtt. 

A portásnak kék egyenruhája van sárga nyakkendővel. Amikor anya előadja, miért jöttünk, rosszallóan pillant rám, aztán kövér kezével a telefonért nyúl, belehadar valamit. Talán van olyan, hogy titkos timpragyári nyelv, és azért nem értem. Azt mondja, várjuk meg, amíg Agnieszka néni megérkezik az engedélyekkel. Leülünk a pulttal szemben. Levre gondolok, azt kívánom, ne engedje be a szigorú portás, ha idejönne. Nincs engedélye, nem fogják fölengedni a lépcsőn. Otthon marad majd, talán még aludni sem fog, csak vár és vár. Anyára pillantok: a blúza ujja takarja, de tudom, hogy ott van a véraláfutás, egy darab Levből. Aki csak vár, mert vissza akarja majd kapni. Úgy tud várni, akár a macska az egérlyuk előtt, úgy, hogy rosszat álmodsz tőle. Inkább a feliratokat nézegetem, meg a lyukacsos blokkolókártyákat, amik füzérben lógnak a portapult mögött. A legtöbb fakó, mint az elefántcsont. Munkások jönnek és mennek, de senki nem törődik velünk. Megszámolom a lámpákat, az ajtókat meg a mennyezet kockáit, éppen a kiragasztott papírokat kezdeném el, amikor Agnieszka néni megérkezik.

Hónapokkal ezelőtt láttam utoljára, de most is pont ugyanolyan: az arca egy vidám uszkáréra emlékeztet, a lépései majdnem, mint anyáé. De ő hangosabb és mosolygósabb anyánál. Megölel és megpuszil minket, és azt mondja, ne aggódjunk, már végzett, csak még nem volt ideje átöltözni. Anyára egészen másképp mosolyog, mint rám, és tudom, ez a felnőttmosoly azt jelenti, hogy olyan dolgokról fognak beszélni, amit nekem nem szabad hallanom. Agnieszka néni az engedélyeket odarakja a portás bácsi elé, aki erre már nem tűnik olyan szigorúnak. Elkéri anyától az igazolványát, megkérdezi tőle az én nevemet is, mintha nem tudnám elmondani, hogy Lenka Dolinek vagyok, nyolc éves, pedig le is tudnám írni helyette a nevem abba a nagy könyvbe, ha megengedné!

Agnieszka néni aztán felkísér minket a szobájába. Mindenütt átlátszatlanok az ablakok. Hiába nézelődöm, sehol sem látok ki a gyárudvarra. Halványan érzem a timpra szagát, de más, mint otthon, talán még karamellásabb.

A kétszázkettes szobába megyünk be. Már beraktak két pótágyat, alig férni el tőlük. Egy magas szekrény áll a sarokban, teleragasztva matricákkal. Középen ablak, átlátszó, mert az utcára néz. Van még kopott linóleum, kockás takarók, és egy polc néhány könyvvel meg egy cserép fehér virágú pletyka.

A felső ágyat akarom választani, de anya megtiltja, mert nincs rajta korlát. Kipakolunk pár dolgot, Agnieszka néni meg magyaráz a gyári házirendről: a konyha meg a mosdó közös, a folyosón csendben kell lenni, mert valamelyik műszak mindig alszik. Anya kap egy kulcsot a szobához, és megbeszéljük, hogy amelyik nap nem tud értem jönni, mert dolgozik, akkor keressem meg Agnieszka nénit, vagy várjam meg őt a portán. 

Lemegyünk, hogy megnézzük, mi merre van. Az ebédlő óriási, és inkább olyan, mint egy fürdőszoba. Az ijesztő, nagy mosdóban fuldokolni lehet a klórszagtól. Szeretnék vécézni, de inkább meggondolom magam, és azt mondom, nem kell. Továbbmegyünk a „zöld szoba” felé. Ide kötelező járni: mindenkinek, aki a gyárban dolgozik vagy lakik, napi tizenöt percet kell bent tartózkodni. Reménykedek, hogy azt mondja, ebbe mi nem tartozunk bele, de igen, mennünk kell, méghozzá a legjobb, ha most. Mert ez a szabály, aki nyers timpra közelében van, annak be kell menni a nefritlámpák alá. Agnieszka néni is bent marad velünk, azt mondja, ma még nem volt, reggel nem szeret menni, mert mindenki akkor akar.

Először egy olyasmi helyiségbe megyünk, mint egy tornaöltöző. Itt fel kell akasztani a hosszú ujjú felsőket, de a cipőt nem kell levenni. Aztán belépünk a nagy, kétszárnyú ajtón át. Odabent minden ijesztő. Világító szemű felnőttek beszélgetnek asztalok mellett meg padokon, van, aki rejtvényt fejt, egy bácsi a füléhez szorít egy halkra állított kisrádiót, és úgy bólogat. Az egész helyiséget elárasztja a hideg zöld fény, haldokló szentjánosbogarakra kell gondolnom tőle, meg szörnyekre. Felénk fordulnak, megnéznek maguknak, hogy kik ezek az idegenek. Páran elmosolyodnak, amikor Agnieszka néni gyorsan bemutat minket, de gonoszul villog a szemük. Aztán látom, villog anyámé is, mint a macskának, rá sem merek nézni többet. Valaki tojásos szendvicset eszik, nagyon büdös. Agnieszka néni bedugja a kártyáját egy nyílásba, így igazolja, itt járt. A negyed órát egy sötét homokkal töltött homokórával méri. Kis polcon sorakoznak egymás mellett, elvesz egyet magunknak, és felfordítja. Aztán anyával leülnek egy néni mellé, aki kendőt kötött a hajára, hogy ne fakuljon ki annyira. Én állva maradok, félek bármihez is hozzáérni. Miért kell nekem is itt lennem, kérdezem anyát. Hallom a saját hangomon a félelmet, és igyekszem többet nem mutatni, mert tudom, anya külön figyelni fog rá, mint a matekleckére, a zöldborsófőzelékre, meg az összes többi nemszeretem dologra. Próbálok arra gondolni, hogy még a zöld szoba is jobb, mint otthon lenni és Levre várni.

Anya azt mondja, a vonzás miatt kell ide járnunk. Itt a gyárban sok helyen szem előtt van a nyers timpra, ami veszélyes látvány, mert aki látja, megbolondulhat, és akkor nem akar sem dolgozni, sem enni, csak a timprát akarja nézni, és semmi mást. Ez ellen jó a zöld fény, és igenis nekem is be kell járnom ide, hiába nem fogok bemenni a gyárudvarra, ahol a timprát levegőztetik. Akár véletlenül is megláthatnám egy pillanatra, és akkor baj lenne.

Nem merek a világító szemébe nézni, de elhiszem, hogy igaza van, végül is én már most nagyon látni szerettem volna a timprát, tényleg kék-e. Azt hazudom, jó, be fogok járni. A homokórát nézem, ami kétharmadig tele van, aztán inkább becsukom a szemem, hogy ne világítson. Állok a büdös tojásszagban és hallgatom, ahogy anya meg Agnieszka néni a közlekedésről beszélnek.

Úgy érzem, órák teltek el. Nézegetem a hajam végét, de még mindig barna, amitől egy kicsit jobb kedvem lesz. A nénikém jót kuncog ezen, és azt mondja, ennyitől még nem fakul ki a színe, ha itt laknék fél éve, hát festhetném én is, mint ő. Anya erre azt feleli, csak pár hét kell, és rendeződnek a dolgaink, addig meg élvezzük, hogy itt vagyunk hárman, csak lányok. Megkérdezem, Lev is ott lesz-e, amikor visszamegyünk, ő azt válaszolja, nem, és ezúttal fogalmam sincs, higgyek-e neki. Lev visszajött az után is, hogy kilógatta anyát az ablakból, visszajött akkor is, amikor anya két napig nem tudott egyenesen menni a szédüléstől, és Agnieszka néni vigyázott rám. Visszajött, és akkor nevettek, ünnepeltek, bolondoztak, én meg egy tábla csokoládét kaptam. Azóta minden nap elhatározom, hogy nem eszem meg, akkor sem, ha éhes vagyok, és érzem, ahogy figyel a szekrényből, és édes és bársonyos. Otthon hagytuk a cserepes virágokkal meg a bútorok sebhelyeivel.

A timpragyárból furcsa iskolába járni. Anya elkísér, de nagyon kell sietnünk. Reggelire a gyár étkezdéjéből veszünk el egy kiflit meg teát, néha csak út közben van időnk bekapni. Az iskolában azt kérdezik a többiek, a nyers timpra tényleg kék-e, azt hazudom, hogy láttam, olyan kék, mint az éjszaka. Van, aki a hajam miatt el sem hiszi, hogy a munkásszállón lakunk. De anya haja is megtartotta a színét, pedig ő minden nap bemegy a zöld fénybe. Én csak kétszer voltam, amikor anya is ott volt, és nem úszhattam meg.

A legkisebb vagyok a munkásszállón. A felnőttek vagy kedvesen mosolyognak rám, vagy nem vesznek észre. Néha azt játszom, hogy átlátszó vagyok, észrevétlenül osonok a folyosókon. Leckét az ágyamon írok, délutánonként kiülök a gyárépület elé a padokra, és a kerítés csipkés árnyékában várom anyát. Amikor feltűnik egy-egy busz, beszaladok, mert lehet, hogy nem is anya lesz az.

Egy nap, amikor befutok az érkezők elől, meghallom Lev hangját. A rendes hangján beszél a portással, a kedves úriemberhangon, amit azoknak tartogat, akik nem ismerik. Anyával akar találkozni. Nem látom, mert elbújtam a lépcsőfordulóban, de így is nehezebben lélegzem, így is véraláfutásosak lesznek tőle a falak, mintha magával hozta volna az egész lakást. A gondolataim kergetik egymást, akár a körhintán a lovak: egy macskafejes papírú csokoládé, egy betört ablak, és a sejtés, hogy be fogják engedni, mert most úriember, és meg fog találni engem, megvárja anyát, és felvonszol minket a városba tartó buszra. A zöld szobába kellene bújnom előle, ahol lángszemű szörnnyé változom, talán oda nem jönne be… De a lábam meg se rezdül, hallgatok és mozdulatlanul állok, mint egy szobor.

Lev elmegy. Virágot hagyott ott anyának. Nem merek kimenni a portára, és a lépcsőházat is csak akkor hagyom ott, amikor hallom, hogy már elment a busz visszafelé. Csak remélem, hogy Lev rajta volt, és nem ül a padokon, várva anyát, ahogy én szoktam. Az emeleti ablakokból csak három padra látok, azokon nem ül senki. Legszívesebben ellopnám a virágot a portáról, és egy szemetesbe dobnám. Tudom, hogy fehér rózsa, és azt is, hogy van mellette egy tábla macskafejes csokoládé. Szellemként járkálok a folyosókon, halkan, mert Agnieszka néni műszakja alszik. Néhány ablak nyitva van, de csak oldalvást látok ki rajtuk, a falra. Aztán, a harmadik emeleten egy beugróban meglátok egy vasajtót, ami mindig zárva szokott lenni, de most nyitva áll; overallos férfi jön ki rajta, a kezében szerszámosládával. Nem vesz észre, mert beállok egy magas könnyező pálma mögé. Odamegyek, kilesek az ajtón. Nincsenek többen. Bágyadt napfény esik egy vasból készült erkélyszerűségre, alatta pedig a gyár üveges tetővel fedett udvara, egy csomó óriási tartállyal, levegőztető medencékkel és csatornákkal, amikben timpra folyik. Nem egyszerűen tintakék. Inkább olyan, mint az esti égbolt, de van benne egy kis délutáni is, és talán búzavirág meg szódásüveg. Mindig más, de teljesen ártalmatlannak látszik. Sokáig nézem az erkélyről, és úgy érzem, teljesen kék a fejem belülről, puha kék, finom kék, mint anya ölelése, vagy a hajnali fény. Időnként munkások jönnek és megkavarják egyik-másik medence tartalmát, piszmognak valamit, amit nem látok jól a második emeletről. Sietnek, mintha nem akarnák tovább nézni a timprát annál, ameddig muszáj. Pedig nagyon szép. Egy idő után eszembe jut, hogy talán mindjárt visszajön a szerelő, és le fog szidni. Az erkély hosszan folytatódik a fal mentén, körbefut egy nagy, kerek tartály szélén. Arra megyek, de nem félek, mert elég magas a korlát. A tartály oldalán van egy létra lefelé. Ijesztően néz ki, de igazából egész könnyű rajta mászni. Nem lát meg senki, mindenki elfoglalt, és én szellem vagyok.

Az udvart bazaltkővel burkolták, amiről Agnieszka néni kifakult fekete hajfestéke jut eszembe. A timpra szaga édes és vad, mint egy cukordzsungelnek, mint a vaníliás cukorral befőzött régi pénzérméknek. Akármerre nézek, kékség. Alacsony kerítések mögött izzanak a színek, éjszaka, gázláng és forrásvizes üveg, mozogni látszik még a tükörsima felszínű medencékben is. Nem hittem volna, hogy a sötétkék is tud világítani, de mégis tud, szebb, mint amilyennek a tengert képzeltem. Bele akarom meríteni a kezem, látni, hogyan fodrozódik az ujjaim körül. Egy félreeső részre sietek, itt a timprafolyó eltűnik a gyár falában, és a csatorna fala alacsony, még én is elérném, ha mellé térdelek. A fal mellett talán nem lát meg senki, nem jönnek ide, hogy leszidjanak, de talán még azt sem bánnám, ha leszidnának, ilyen szépségért még az is megérné.

Meg sem lepődöm rajta, hogy a timprában tündérek laknak. Akkorák, mint a kisujjam körme, sötétkék ruhácskájuk van, bonyolult táncot lejtenek, fátylaik szállnak a kék párában. Anélkül, hogy kérdeztem volna, tudom, hogy minden nap madártejet reggeliznek, kék madártejet az égről, ami sosem fogy el. Az egyik tündér, egy mosolygós szemű, katáng-kék hajú kislány azt mondja, náluk van az anyukám, de ne bánjam, mert ő járja a legügyesebben a charlestont, és nagyon boldogok együtt. Aztán azt mondja, találkozhatok is vele, fáradjak csak beljebb, a bálterem nyitva van. A táncosok szabadon hagynak nekem egy részt a folyóban, oda dugom be a kezemet. Sűrű, hűvös és annyira kék, hogy tudom, ezentúl szürkének fogom látni az eget.

Látom a bálterem kapuját, elefántok tartják az oszlopait, de amikor belépnék, valaki megragad a vállamnál és elránt onnan. Durva hang kiabál a fülembe, és ott találom magam a timpragyár szürke ege alatt, egy munkásnő kezei között. Rémülten kiált a többieknek valami érthetetlent, talán a titkos nyelven, nekem meg tündérek potyognak a kezemről, kék ölelések és kék nevetés csöpög le a macskakőre a könnyeimmel együtt. Meg akarom keresni anyát, azt akarom, hogy megtanítson charlestont táncolni, madártejet akarok reggelizni, de helyette átráncigálnak az egész gyáron, olyan folyosókon megyünk, ahová tilos volt belépnem, de most egy kicsit sem érdekelnek. Meglátom a zöld szoba fémajtaját, és hiába ordítok, hogy ne, bármit, csak ezt ne, ketten fognak meg és úgy visznek át a küszöbön. A könnyeimen keresztül elmosódó fénycsíkot húz a szörnyek villogó szeme, mind felém fordulnak, bámulnak, sajnálkoznak, de közben gyűlölnek is, alig várják, hogy zöld lángokkal teli gyomrukba nyelhessenek. Hiába kiabálok, nem jön anya, hogy megmentsen, se Agnieszka néni. Becsukom a szemem, de még a sötétség is méregzölden izzik. Harapnék, rugdosnék, de nem érek el senkit. Szinte érzem, hogyan ég ki a hajam barnája, az emlékeim kékje, meg minden egyes szín, és a végén csak a nefritzöld marad. Amikor már nincs erőm tiltakozni, elengednek, valaki lehúzza a pulóveremet, és odaültet az asztal mellé, mintha bábu lennék. Talán félig azzá is váltam, mert mozogni is, gondolkodni is nehéz. Már nem félek. Sokáig ülök ott, egy megfakult újságra meredve, de a betűk mintha kínaiul lennének. Időnként egy kéz simogatja meg a hajam, és megnézi a homlokomon, lázas vagyok-e. Aztán anya hangját hallom, nem dühös, csak aggódik. A simogatása zöld, a szeme két villogó csík. Valaki azt mondja neki, rendbe jövök, de el kellene költöznünk a gyárból, mert a vonzás visszatérhet. Hosszú idő óta ezek az első szavak, amiket megértek. Anya azt mondja, úgy lesz. Válasz helyett csak nyöszörgök, de azt szeretném neki mondani, hogy a vonzás biztosan vissza fog térni, mert anya virágot kapott Levtől, mert nincs hová mennünk, de főleg azért, mert a tündérek elmondták, ugyan csak kék helyeken láthatók, mégis mindenhol ott vannak, ahol karamellaillatú kályhák vannak, és melegre vágyó szívek.

(kép forrása: pinterest / Taras Loboda)