Megint új regény - random részlet

A címe Karmazsin lesz, már jó sok megvan belőle, de a lényeg még nem. Nagyon szeretem írni, bár egy kicsit megvisel lelkileg itt meg ott. Lesz benne mágia meg Eger (ami már önmagában félig mágia, szóval van másfél adag varázslatunk), lányok meg fiúk és sok szemét húzás a sorstól, vagyis tőlem. *muhaha (de fáradt és cinikus, mint egy alulfizetett főgonoszé)*

Egy darabig idegesen ücsörögtünk, hol az állomás unásig ismert három vágányát néztem, hol a valószínűtlen külsejű idődílert, akiről már teljesen lepergett a méltóság: körmét rágcsálta, és percenként az induló vonatokat mutató táblára sandított. A ficsúr, aki tudja, mikor fogok meghalni. Hány éves lehetett? Huszonöt? Harminc? Vajon meleg volt? Ki a csuda volt ő egyáltalán, és miért vállalt illegális időkereskedést, azon túl, hogy az anyához hasonlóknak segítsen? Egyszerre tudni szerettem volna, kíváncsiságból is, és azért, mert hasznosnak tűnt. Mi van, ha elfogják? Könnyebb lesz időt szerezni, ha tudok ilyesmiket. És ha kiderül, hogy csak felhasznál minket valamihez? De túlságosan utáltam, és csak nehezen jöttek a számra a kérdések.

– Miért csak Pesten működik ez a dolog?

– Már mondtam. – A kávétól még idegesebb lett, gyors beszédű, és ugrásra kész, mint egy macska. Amúgy is volt benne valami macskaszerű. – Ott van az a hely, ahol biztonságban érzem magam. Pest az én Bakonyom. Vagy Párizsom, vagy mit tudom én, akármim. – Közelebb hajolt, zavaróan közel, és olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam. – Túl kell járnom a céhes nyomozók eszén. Tudod, milyen nehéz az? Sejtheted.

– Oké, igaz. És ha odaérünk? Csak odamegyünk, elmondasz egy verset, és mehetek vissza?

– Megpróbálom elmondani. De nem is vers. Nincs benne rím, és nem vagyok költő.

– Attól még lehet vers.

– Tök mindegy. Megpróbálom. Ha sikerül, akkor az a legjobb, minél messzebb kerülsz tőlem. Ha pedig eljön az időpont, amit megbeszéltünk, akkor légy szíves, legalább idáig távolodj el, de még jobb, ha elvonatozol mondjuk Füzesabonyba. Ha édesanyád élni szeretne, nélküled is be fognak engedni.

Apát ismerve ebben egy kicsit azért kételkedtem.

A társalgás megakadt, hallgattunk, amíg a vonatunk be nem állt. Régi fajta, műbőr üléses, légkondicionálás nélküli vonat volt, a kötelező graffiti-maradványokkal, és fémszaggal, amiről mindig vér jutott eszembe. Fülkés kocsiba szálltunk. Kék behúzta az ajtót, az ülésre rakta a lábát, és ha bárki elhaladt a fülkénk előtt, mogorván nézett. Szerencsére kevesen voltak.

– Most is emlékszel azokra a dolgokra, amiket anyámtól vettél el? – kérdeztem, bele a vonatzúgásba, amikor már feladtam a tapintatosabb módszerek után kutatást.

Megrázta a fejét, én meg képtelen voltam eldönteni, most akkor jobban érzem magam ettől, vagy sem.

– Csak a meta-emlék van meg… az olyasmi, hogy tudom, milyen érzés volt emlékezni rájuk. – Arcán átfutott egy halvány, erőltetett mosoly. – Vizuális, lehengerlően. Nagyon szépnek látja a dolgokat.

Ezt le mertem volna fogadni.

– De mire kellenek neked? Hogy érhet többet az emlék, mint az idő?

Erre levette a lábát az ülésről, előrehajolt. A válasza éppen csak hangosabb volt, mint a vonatkattogás.

– Semmi sem ér többet, mint az idő. Emlékeket egy kicsit nehezebb szerezni. És többet nem fogok mondani erről, egy olyan lánynak, aki céhes varázslókkal jár.

– Mindent eltitkoltam előle.

– Nagyon helyes.

– Pedig meg akartam kérdezni, miért csinálod ezt az egészet. Mi az, hogy idődíler, egyáltalán? Ez a szakmád?

– Nyughass, a francba is! Le akarsz bukni?

Rémülten nézett körül, pedig egészen halkan kérdeztem. Csak akkor válaszolt, amikor már elhagytuk Andornaktályát, és senki sem akart beülni a fülkénkbe.

– Ez nem szakma. És hidd el, nem élvezem.