2016. október 29., szombat

Megint Karmazsin



Egy saroknyit megyünk csak. Belépünk egy csinos, fehér ház ajtaján (a valóságban nem létezik), és föl az emeletre. A lépcső tetején egy ajtó van, és jól tudom, mi lesz a túloldalán. A boszorkány szeretője ekkor már mögöttünk lépked; beterel minket az ajtón át a félhomályba.
Nem lakás ez, csak egy szoba. A spaletták csukva vannak, mint mindig. Fény csak a régi, fekete-fehér tévéből jön, ami a sarokban áll, és a boszorkány hajából. Halványan derengő, jégfehér zuhatagot hord a fején, amitől az arca mindig sötétnek hat, nem tudom kivenni a vonásait. De emlékszem – Kék emlékszik a nő ikebana-szerű, szigorú szépségére olyan pillanatokból, amikor a szobán kívül látta.

– Dorina az – jelenti be a varázsló – és a húga.
– Milyen merész! – szólal meg a boszorkány. –  Egy karmazsin. Egy céhes mágussal járó karmazsin.

 A hangja szinte gyerekes. Érzem, hogy rám bámul, de nem látom a szemét. Kiszáradt a torkom, hiába próbálok nyelni. Nem félek tőled, akármit tudsz is. Fogadok, hogy nem is vagy idősebb nálam – gondolom görcsösen, de a testem igenis fél: izzad a tenyerem és behúzom a nyakam.  

– Kék rád hagyott mindent, ami veszélyes, ha nem tévedek. – folytatja.
– Olyasmi – felelem, és örülök, hogy hallom a saját hangom. Józannak hangzik, kimaradt belőle a remény meg a félelem, ami egymással birkózik bennem.

– És hogy mersz idejönni?
Hülye kérdés. Beengedett, és kész. Ha tényleg félne a céhtől, nem nyit ajtót.

– Üzletet szeretnénk kötni veletek – válaszolom.
– Persze, mi más – mondja. – Ez esetben… – tudod, mi ez, és mire kell – mutat a tévére egy elegáns, balettos mozdulattal. Ruhája csipkés ujján átvilágít a képernyő hangyaháborúja. Magamtól ülök le a fotelba a tévé elé. Kéket az ijesztő srác lökte bele, amikor először járt itt.

– Ezt nem muszáj megnézned – mondja a varázsló a kedvesének. Hallom a hangjában a gyengédséget, és kettejük szövetségét. Hallom a kémiát. De nem értem, miért ne akarná megnézni a boszorkány az én rajzfilmemet. Kékét szemrebbenés nélkül megnézte, bár nem emlékszem rá, csak a grafikára.

– Nem lehetne, hogy én… - kezdi Sári, de a boszorkány belefojtja a szót.
– Nem! Inkább nézd te is, ki tudja, milyen érdekes lesz. – Gúnyos a hangja. A tévéhez lép, kezében egy pálinkáspohárral. Valami rövid varázsszót mormol, és a poharat belemeríti a fekete-fehér, ugráló képpontokba. Ez a legfurább dolog, amit valaha láttam.

– Fenékig – biztat, amikor a kezembe adja a poharat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése