Hetven sztorija is a Húsdaráló térhez tartozik, de még nem tudom, hová illesszem a kronológiába, ezért nincs hozzábiggyesztve, hogy hányadik rész.
– És most – kezdte a Kisrádió lemezlovasa – küldenénk egy számot egy régi ismerősünknek. Ez nem kívánságműsor, de nekünk szabad ilyet. Hetven, ha esetleg hallgatod ezt, neked szól a Highway to Hell az AC/DC-től. Kacsintok is, de azt nem látod. Üdv, kollega.
– Na, nyomd már be, még azt hiszik, gyengéd érzelmeket táplálsz iránta, és most akarod megkérni a kezét. Amúgy csak a te ismerősöd. Ki az a Hetven, egyáltalán?
– Hát én! – bömbölte Hetven a kis szobába lépve, és felcsavarta a rádiót. Szárazra törölte a haját, és közben vadul ropta a parkettán. Számot küldtek neki! Persze jobb lett volna, ha egy lány teszi, de így is nagyszerű érzés volt. Highway to Hell! Ez aztán jól összefoglalta az életstílusát. Kerekebb volt a világ, mint valaha.
– Ne nézzél – mordult az öccsére Hetven, amikor meglátta a lesújtó pillantást, amit felé küldött. - Ki fog neked számot küldeni, mi?
– Leszarom. - felelte a srác undorral. - Amúgy meg csörög a bunkofonod, te állat.
Hetven kénytelen volt lehalkítani a rádiót. Imádta azt a mobilt. Az összes haverja közül csak neki volt mobilja, mindenki más túl drágának találta, vagy attól félt, hogy belemegy a meshral, és dobhatja ki a kukába. Hetven ragaszkodott hozzá, hogy mindenhol elérhessék. Mivel fülkésről ingyen telefonált, szinte soha nem hívott senkit mobilról, de őt gyakran keresték az üzlettársai.
– Mondjad – így szokta a telefont fölvenni.
Egy fojtott, rekedtes hang szólt bele, hogy helló. Kicsit sem volt szimpatikus Hetvennek.
– Egy haverom adta meg a számod. Te vagy Hetven, ugye?
– Az. Mi kéne ha volna?
– Te vagy, aki a telefonkártyákat... megbütyköli?
– Megbütyköli? Poháralátétet csinálok belőlük. Kell egy?
A srác nyilván azon gondolkozott, hogy ez valami kód-e, hogy poháralátét, vagy Hetven csak simán szórakozik vele. Még az is olyan idióta volt, ahogy hallgatott. Hetven szerette volna elküldeni a fenébe, és jót röhögni rajta, az sem baj, ha kihagy egy kis üzletet.
– Hát jó, kérek. Mennyibe kerül?
– Hát jó, kérj. Száz nagy Zup. De neked lehet, hogy több, még gondolkozom rajta.
Egy ingerült sóhaj hallatszott a vonal túlvégén, és Hetven szája vigyorra húzódott.
– Száz Zup. De ha ennyire nincs kedved hozzá, hagyjuk a francba.
– Na, most igen, vagy nem?
– Legyen.
– Akkor megtalálsz a Rózsán, a restiben. Holnap este héttől. Kártyát hozzál.
– És honnan fogom tudni, ki vagy?
– Mindenki ismer ott. Kérdezz rá.
– Jó.
– Még szép, hogy jó. Na ég veled, okostojás.
Hetven nem tehetett róla, egyszerűen voltak emberek, akik idegesítették. Örök telefonkártya egy ilyen majomnak... biztos az anyukáját akarja hívogatni vele. Elgondolkozott rajta, hogy talán át kéne vernie ezt a hülyét, de aztán elvetette az ötletet. Már megjárta egyszer így. Nem minden ilyen béna fazon olyan nagy marha, mint amilyennek látszik.
Jobb szerette, ha csak a haverjai haverjainak kell kártyát végteleníteni. Az úgy tiszta sor volt. De hogy vajon ki adta meg ennek az embernek a számát... meg kellett volna kérdeznie. Nem volt egy aggódós alkat, de azért idegesíteni tudta az ilyesmi. Szent Öcsike folyton azon lovagolt, hogy egy szép nap majd egy rendőr fogja felhívni, hogy csináljon neki kártyát. Mintha azok foglalkoznának ilyenekkel. Öcsike meg amúgy is elmehet a búsba. Hetven kölcsönvette a dugipénzét, amíg a kissrác kint volt a vécén. Leharcolni vele a dolgot ráér később is.
Aztán a saját pénztárcáját is belerakta az övtáskájába, és kilépett a lakásból a folyosó semleges területére.
Itt általában ugyanaz az üzenet szállt felé a tekintetekből: lám, itt a meggyógyult drogos, hiába tette le a cuccot, azért még ugyanolyan rosszarcú, és tartok tőle. Látták őt teljesen kikészülve a bariáktól, amint Leó vagy valaki más valami értelmet próbál verni a hülye fejébe, és magyarázza, hogy otthon van, nem pedig kórházban, laktanyában vagy idegen űrhajón. És találkoztak már vele úgy az utcán, hogy ő egészen másvalaki volt. Az ilyesmit nem felejtik el úgy az emberek, mint a politikát. Ott marad a nézésükben, az ideges aurájukban.
Hetven látta az aurákat, de csak ha meshral-vizet ivott. Volt tehetsége a meshralhoz. Egy arc be is akarta szervezni valami szektába, amikor megtudta, de ő jól elküldte a búsba. Aurák, ki nem szarja le őket. Nem azért issza azt az átokverte meshral-vizet, hogy színes energiaburkokat lásson.
Szüksége volt rá időnként. Egy-két embernek meg arra volt szüksége, amit a meshral-vizet ivó Hetven tudott csinálni. Hogy féltek tőle! És persze tisztelték, amiért nem fél az ilyen melóktól. Pedig neki egyszerűen csak tökmindegy volt, nem volt vesztenivalója. Legfeljebb itt hagyja ezt az árnyékvilágot. És akkor mi van? Legalább olyan szórakozásban lesz része, amikor visszanézi élete videokazettáját, mint senki másnak. Különben is látta már a túlvilágot. Lassú és lila. Igen, ilyen hülye igénytelen színe van. Röhejes. És van egy DJ, aki remixeli az eltávozott lelkeket. Lehet, hogy neki is tök más ritmusa lesz, ha újjászületik. Tudta, hogy mindezt csak betépve látta, de érezte, hogy igaz. Következő életében valami jóféle Drum and Bass szeretett volna lenni.
Hetvenben tizenhárom dimp meshral volt, persze ha megmókolt vizet ivott, akkor valamivel több. Volt egy csaj, aki szintén bariákozott, de félt, hogy mi lesz, ha elkapja a meshralt, és Hetven beadta neki, hogy ha lefekszik vele, azzal ő át tudja adni neki a meshralt, úgy, hogy az passzív lesz és ártalmatlan. Naná, hogy szőke volt, és naná, hogy belement. Mi lehet vele most? Talán már nem is él. Eltűnt a bariákban meg az éjszakában, mint gorilla a ködben, és Hetven sosem akart utánamenni.
Örült, hogy épp sikerült kikászálódnia a mocsokból, és jól tudta, hogyha újra belekeveredne, másodszorra senki nem nyúlna utána.
Inkább áttért a meshral-vízre, ami legalább olyan életveszélyes volt, de hozta a pénzt, nem vitte. És hiába nem volt drog, Hetven akkor is képes volt elszállni tőle. Dupla olyan erősnek érezte magát, ha megitta, és az emberek kitértek az útjából. Tisztelet. Csak ez éltette Hetvent, mióta visszatért a rehabról, és lenullázták a méltóságát. Ez lett a szenvedélye, ez csalt vigyort az arcára.
Mivel nem akart idő előtt a lila túlvilágra jutni, nem próbálkozott azzal a meshral-vízzel, amit az utcán álldogáló és bariákkal üzletelő jómadarak állítanak elő otthon, a szobájukban. Ő profihoz járt, ha a víz elfogyott. Otthon, ha ügyes az ember, kétszer annyit tud csinálni a meshral-vízből minőségromlás nélkül, de egyszer akkor is elfogy.
Utálta, ha vennie kell. Leó a haverja volt, mi több, a megmentője, mert ő rugdosta be a rehabra. Már nagyon más világban élt, mint régen, de Hetven azért jól elvolt vele, ha néha találkoztak. Ám ha meshral-vízért ment hozzá, akkor nem voltak haverok. Vigyorogtak egymásra akkor is, de mindketten tudták a másikról, hogy az is örömmel kihagyná az életéből ezt a baráti csevejnek álcázott, rohadt pengetáncot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése