Szerkesztett Szinyanovszk

Nem, nem nyelvtörő, hanem a pályázati nyereményem: Ár Gyöngyi (akit megtaláltok a Szöveglaborban) kezelésbe vette a kissé kócos újévi pályázatos novellámat, aminek az eredetijét emitten találjátok.
A szerkesztett változat pedig itt következik:

Újévi fogadalom pályázat

Habár úgy indult a dolog, hogy csak a Húsdaráló térről fog szólni az oldal, úgy érzem, ezt be kell jegyeznem ide: A januárban indult újévi pályázaton, aminek Haidey volt a házigazdája, első lettem! Hát, nem enyhén meglepődtem... És örülök! Íme az oklevél. A pályázat zsürijének pedig minden elismerésem, mert 47 novellát és írót pásztorolni nem kis feladat.

A nyertes novellát elérhetitek eme link alatt. Érdemes megnézni a többit is!

Észosztás: klisék

A legtöbb rossz történetben, amibe belefutok, hemzsegnek a közhelyek. Persze sok más dolog is el tud rontani egy írást, de a klisé ott áll a dobogón.
A közhelyesség nagyban és kicsiben is működik: lehet elcsépelt egy egész sztori, a nézőpont, narrátor hozzáállása a leírtakhoz (ezt majd kifejtem), és vannak elcsépelt kifejezések, amiknek nemhogy elkopott az erejük (pl. a szavai tőrként döftek a szívembe), de egyenesen kínszenvedés olvasni őket. És ó igen, vannak agyonhasznált szereplők is, egyen-tulajdonságokkal. Bezárhatnánk az összeset egy szobába, és nem tudnának mit mondani egymásnak, mert valójában mind nagyon mélyen (vagyis igazából sekélyes szinten) ismerik egymást.

Van egyáltalán új a nap alatt?

Nincs. Minden történetet megírtak már, és az ember az írásbeliség kezdetei óta alapjaiban nem változott semmit. Világképek, korszellemek jönnek és mennek, őt ugyanazok a vágyak mozgatják. Azt hiszem, ezt nem kell ragoznom. De csemegeként hadd ajánljak egy ókori görög komédiát, a Nők a békéért-et Arisztophanésztól. Ez pont olyan, mint egy mai, B-kategóriás, altesti poénokkal operáló kabaréjelenet. Annyira mai, hogy az már fáj. Még sorolhatnám a rengeteg szerzőt Plautus-tól Lucillus-ig, de aligha ismeri őket valaki. Nem is kell, én sem azért vagyok itt, hogy az ókori irodalmi tudásommal hencegjek. A lényeg, hogy ők is ugyanazokkal a motívumokkal operáltak, mint a hollywoodi filmek. Lányszöktetés, fatális félreértés, túlvilági hatalmi harcokba keveredés. És ők is megfricskázták időnként koruk Győzikéit és Kiszel Tündéit. Tehát a poénok már jóval a múlt évezred előtt le lettek lőve.

Szóval nincs új? De van! A Tarzan például nem olyan-e mint A dzsungel könyve? Nem olvassuk élvezettel a Rómeó és Júlia-sztori különböző változatait? Hát a rengeteg útleírás-fejlődésregény? Ennyi, itt a válasz: mégis van. Ha a legtöbb klasszikust vagy kortárs bestsellert csupaszra vetkőztetem, egy ismerős sztorit látok, de az egésznek még sincs ismétlés-szaga. Kismillió novella szól az érzelmeit bevalló és aztán kikosarazott szerelmesről. És nem csak az első tetszik, amit elolvasol. Mert jól van megírva, és elég sok elem van benne, ami nem ugyanaz.

Megpróbálom pontokba szedve kivesézni a közhelyeket, de előre is elnézést kérek, ha nem leszek annyira következetes, mert ezek a dolgok átfedik egymást, sőt, beletartoznak a hitelesség kérdésébe is, amiről legközelebb tervezek írni.

Klisés történet:
Tegyük fel, hogy van egy novellapályázat, aminek a témája: Lopás. Mi jut először eszembe? Naná, hogy egy bolt. Meg egy kisfiú, akinek nincs pénze kenyérre. (Hogy tetézzem a giccset, legyen egy beteg anyukája is, aki elől titkolja a lopásait.) Aztán egy boltos. Szemet huny? Példát statuál? Akármit is választok, ezekből az elemekből szinte biztos, hogy egy elcsépelt sztori fog kerekedni, még akkor is, ha a szirupot elhagyom.
Megálljak az első ötletnél? Közvetíthetem a dolgokat mondjuk a kamera szemszögéből. Az nem ítél... Hát, határeset. Ember legyen a talpán, aki friss sztorit tud kerekíteni belőle. Inkább agyalok tovább. Annyi mindent lehet lopni, és annyiféleképpen! Vonat-felsővezetéket. Gyémántot. (Hajjaj, megint klisé-gyanús, de a történet csak történet, a sablon-megközelítés teszi majd elcsépeltté.) Bögrét. Miért? Mert emlék, például. Autót is lehet lopni, mert nagyon sietek. Gyerekként ellophatom a szomszéd néni ijesztő porcelánbabáját, mert úgy néz ki, mint a megtestesült gonosz, és nem akarok a gonosszal egy házban tartózkodni. Elégetem, összetöröm valahol... csak vissza ne jöjjön kísérteni. Lophatok szerelmi bájitalt. De ó, a lopott bájital csak lopott szerelmet eredményez: vágyaim tárgya megházasodott, és csak a szeretője lehetek. Stb.
Szóval röviden: Think outside the box. Ezt remélem, nem kell magyaráznom. Egy unásig ismerős helyzet már fél kudarc.

Narráció:
A történeten végül is nem is múlik olyan sok. Úgy tapasztaltam, hogy a megközelítésnek sokkal nagyobb a szerepe abban, hogy sem a mondanivalónk, sem az elbeszélésmódunk ne legyen közhelyes. Egy amúgy sablonos történetnél (például egy hős legyőz egy rettegett gonosz mágust) még mindig belebújhatunk a főellenség bőrébe, hogy rajta keresztül figyeljük a hős lovag ténykedéseit, vagy közvetíthetjük az egészet a lovag segédje által, aki a cselekményhez nem tesz hozzá sokat, de sajátos a narrátori hangja.

Karakterek:
A szereplőket nehéz elválasztani a „narrátori megközelítéstől”, főleg, ha valaki E/1-ben ír. De sebaj.
Jöjjön néhány elcsépelt példa, és aztán a tanulság, hogy mi a közös bennük.
Az átlagos lány: A kedvencem. Lányregények garmadája él vele, ott van rendre a fülszövegek elején, hogy Lisbeth egy átlagos lány volt... Olyan ez, mint a Fila táska. Mindenhol az átlagos lányt látod. Pedig nagyon el kéne felejteni. Először is, senki nem átlagos. Te talán az vagy, kedves olvasó? Azzá tesz, hogy a szüleiddel élsz, nem tartasz vámpírszeretőt, és nem tudsz dimenziókaput nyitni? Nem ismerlek, de látatlanban is tudom, hogy van benned valami speckó. Mindenkinek vannak egyéni vágyai, hóbortjai, félelmei, amik kiemelik a tömegből. Ha egy szereplőt becsülettel, részletesen kigondolsz és ábrázolsz, nem lesz átlagos, kivéve, ha kifejezetten papírízűre akarod írni. Másodszor, az, hogy maga a lány átlagos, azt sugallja, hogy csak az különleges vagy érdekes vele kapcsolatban, ami történik vele. Ha meg a történések a véletlen játékai, és nem sok közük van a szereplő döntéseihez, akkor az nem tesz jót a hitelességnek. A világ nem így működik. Oké, vannak véletlenek, de nekünk is lehet egy-két szavunk a sorshoz. Mellesleg, cselekvő, hibázó és diadalmaskodó főhősről akarunk olvasni, nem egy báburól. (Szubjektív vélemény: nekem ez volt a legnagyobb bajom az Alkonyattal is, nem a csillogás vagy a vega vámpírok. Csakis utálni tudtam egy olyan főhőst, akinek nincs lelki élete azon kívül, hogy pasik között dilemmázik és az egész lénye arról szól, hogy alig várja, hogy valaki jól fölrázza az életét.)
Ezekről az úgynevezett átlagos lányokról aztán persze ki szokott derülni, hogy valójában nagyon is különlegesek, néha még a világot is megmentik. (közben persze összejönnek álmaik szerelmével) Ha nem derül ki róluk, hogy speckó képességekkel bírnak, akkor meg az a verzió szokott lenni, hogy nagyobb erők hatalmi harcába keverednek, és már nem is tudják, kiben bízhatnak. Ez az utóbbi, a kiben bízzak, még érdekes is lehetne, ha az átlagos lánykánknak egynél több tulajdonsága lenne. De nincs, ő hozza az átlagos formáját, unalmasabb, mint egy robotpilóta, hiába történnek vele drámaibbnál drámaibb dolgok. Sír és bosszút esküszik, ha az ellenség megöli a szüleit, engedelmesen sikoltozik, ha majdnem halálra sebzik, pirul, ha a szerelmét látja, de semmi több. Hiteles vagyok, gondolja az író, hiszen mindenki ezt tenné... de pont ettől lesz hiteltelen.
Mit tehetsz az átlagos lányok inváziója ellen?
Először is ne gondolj a szereplődre úgy, mint átlagosra, mert akkor nagy eséllyel tényleg az lesz. Aztán. Az, hogy leírod, Lisbethnek kék szeme van, és a kedvenc együttese a Placebo, még nem teszi őt egyénivé. Az sem, hogy fél a nyilvános szerepléstől. Ki nem? Az exhibicionisták. Legyen Lisbeth kissé magamutogató hajlamú? Á, ne. Ugorjunk. Az átlagos lány sosem menő a gimnáziumban. (mert persze gimnazista, és naná, hogy új csaj) A menők mind üresfejű, buta libák, és utálni kell őket. Keresztbe tesznek a Lisbeth-féléknek. Az átlagos lány nem is lúzer – epikus hőstett lenne összejönni az osztály legjobb pasijával egy ilyen lenti helyzetből – hanem középen van. Mivel jólelkű, néha eljátssza a kiközösítettek védőszentjét. Ettől a menők csak még jobban utálják. De kipipáltuk a „jólelkű” tulajdonságot. Na? Van még valakinek egy rossz szava Lisbeth-re? Igen, nekem van. Olyan hangosan ordít, hogy „EGY KLISÉ VAGYOK!!”, hogy nem hallom a Placebo legújabb albumát. Kezdésnek máshová tenném Lisbeth-et a hierarchiában. Lehetne bukott lány a felsőbb osztályból. Hogy ezt szégyennek éli meg, vagy még örül is, hogy beszerzett némi bűnöző-sármot? Ezt is eldönthetem, újabb lehetőség az egyénítésre. Ha kigondoltam már Lisbeth lelkületét, akkor nyilván tudom a választ.
Aztán. Lelki élet. Az alkalmi hősködésre máshol is nyílik lehetőség, nem csak egy szekált lúzer vagy egy égő ház mellett. Ismered azt a(z amúgy elcsépelt) emlékkönyv-verset, hogy: „Ki másokat ismer, okos, ki önmagát ismeri, bölcs, ki másokat legyőz, erős, ki önmagát legyőzi, hős”? Lisbeth néha legyőzhetné magát. Sok helyen olvastam már olyasmit, hogy a főhős bemegy a sötét és veszélyes erdőbe, vagy ilyesmi, és csak annyi van odabiggyesztve, hogy „torkomban dobogó szívvel”, vagy hasonlók. Kár kihagyni ilyen ziccereket, én azt mondom. Ki kell fejteni az ilyet. Ha valaki legyőzi önmagát, azt már kevés dolog mentheti meg a szeretetemtől. Felülkerekedhetsz a büszkeségeden, a megvetéseden, az előítéleteiden, mind nagyon hatásos. (Pl. olvastam egy Patricia Cornwell-könyvet, amiben volt egy nagydarab, ÁTLAGOS rendőr pasas, akinek a nyomozás érdekében fel kellett fedni a társa előtt, hogy kívánja őt. Ciki helyzet volt, de a pasas a lehetőségekhez képest méltósággal tette a dolgot. Erre átlagosból rögtön élő és szerethető lett.)
Aztán. Élj együtt a karaktereddel, ha hosszabb távon szerepelteted őt. Ez is klisé, de van értelme. Kérdezd meg magadtól, hogy Lisbeth mit csinálna a helyemben? Vajon ő hogy vélekedik erről meg erről? Biztonsággal el tudod helyezni a szereplődet a naivtól a cinikusig csúszkán? Hát a bizonytalan-határozott, vagy az előre tervező-spontán ellentétek között? Jobban ismeri Lisbeth magát, mint te saját magadat? Blabla. Tegyél föl egy rakás kérdést róla, vagy akár egyenesen neki. Éljen benned egy kép róla, és mindig legyen a fejedben több információ, mint amennyit a regényedben (novelládban) is megosztasz.
A főgonosz: Általános hiba, hogy a főellenség csak gonosz, és semmi több. Legtöbben ugyan körvonalazottabb célt adnak neki, mint a világuralom, de ez nem igazán elég. Én még nem írtam klasszikus főgonoszról, csak olyan valakiről, aki szerint a cél szentesíti az eszközt. Alapjában véve a háborús bűnösök is ilyenek.
Annyit tudok tanácsolni, hogy legyen oka a gonosznak a gonoszságra (ha ő a Sátán az más), és ha egy mód van rá, legyen amúgy korrekt, sőt, gentleman. Segítse fel estéből a fiatal királynőt, akinek a birodalmát el akarja pusztítani. Bunkó és gonosz lehetőleg ne legyen egyszerre.
Hadd idézzem példának a Harry Potter Voldemortját. Voldinál nekem sokáig rezgett a léc, már-már az ok nélkül gonoszok kategóriájába soroltam, de ahogy megtudtunk egyet s mást a személyiségéről, úgy oszlott el ez a képzet. Motivációi a félelem a haláltól, az egyedülléttől. De ugyanakkor a kötődéstől, az önfeláldozástól is fél, amik a társas kapcsolatok velejárói. Nem csoda, hogy olyan pszichó szegényem, és hogy csak a félelem eszközével tudja magához kötni a csatlósait.

A jó karakterábrázolásnak nincsenek könnyen elsajátítható trükkjei, és mivel én is még birkózom a nehézségeivel, csak annyit tudok tanácsolni, hogy kerüld a kliséket. Még egyszer osztok majd észt a hitelességről, akkor megpróbálok példákat is előszedni.

Ajjaj, kicsit túl sokat írtam az átlagos lányról. Akkor a Szőke herceg, a közhelyes kifejezések meg a többi marad legközelebbre. Főleg, hogy a regényem is szeretne folytatódni.

Észosztás

A sok pozitív visszajelzés után, amit Haidey pályázatán kaptam, úgy érzem, itt az ideje, hogy én is osszam egy kicsit az észt. Az is erre indított, amit a bloggeren tapasztaltam, sok ember blogját böngészve, írásaikba belenézve. Arra jutottam, hogy kevés a jó történet, és még inkább kevés az olyan blogger, aki meggyőzően, jó stílusban ír.
Nem hiszem, hogy az én blogregényem és stílusom világrengetően szuper lenne, de még a túlfejlett önkritikámmal is el kell ismernem, hogy tudnék néhány tanácsot adni a nálam kiforratlanabbaknak.

Tervezek egy bejegyzést a történet-klisékről és ezek csapdáiról, de most álljon itt az, amit az önfejlesztésről megtapasztaltam. Mi kell ahhoz, hogy jobb legyél?

Tehetség? Én is ezt hittem az elején, de rájöttem, hogy ez csak egy nagyon keskeny tortaszelet az egészből. A gyakorlat sokkal fontosabb, meg az, hogy „írós” fejjel gondolkozz. Lehet, hogy ez utóbbi már a tehetség része, de ha magától nem is áll rá az agyad, lehet fejleszteni, ellentétben a veleszületett, túlmisztifikált tehetséggel, amit én nem is tartok valami nagyra, mert önmagában még senkit sem tett íróvá.

Olvasás? Ez viszont kikerülhetetlen. A tanácsom: Ne csak regényt, hanem mindent. Újságcikket is. Drámát is. A drámát különösen ajánlom, én ezt tartom a legnehezebb műfajnak (talán csak a jó vicc nehezebb), és olvasása remekül fejleszti a párbeszéd-író készséget. Hiába kötelezted el magad a történelmi romantikus regénynek, például, mindenképp kóstolj bele más műfajokba is. Legyél képben, ki milyen eszközökkel él! És akár sci-fihez is meríthetsz egy nagyszerű ötletet egy romantikus novellából, sosem lehet tudni.
Az sem mindegy, hogy hogyan olvasol. És ez a lényeg. Ha tudatosan, kritikus szemlélettel állsz a könyvekhez, sokkal többet tanulhatsz el az írók mesterfogásaiból. Én mindig úgy állok egy könyvhöz, mielőtt elkezdem olvasni, hogy tanulni akarok belőle. És ha épp elámulok, megkérdezem magamtól: mitől is? Mert eddig csak sejtette a dolgokat az író? Ha nagyon együtt érzek a főhőssel, akkor is megpróbálok tudatosan is rájönni, hogy miért? Mert ugyan még egy pozitív jelzőt sem ejtett el róla az írója, de most a tetteiből kiderült, hogy mégis van szíve? Stb. Tehát az a lényeg, hogy ha bármikor érzem, hogy az olvasottak különösen erősen hatnak az érzelmeimre, magamba nézek, hogy pontosan miért. Ez eleinte nehéz lehet, de ha hozzászoksz, semmit sem von le a könyvek élvezeti értékéből, sőt!

Gyakorlat? Igen. Méghozzá sok. Akár írd meg a fura kinézetű nőt, akit a vonaton láttál. Bármit. És ami még kell, a régebbi írásaid kíméletlen felülvizsgálata. Merj rombolni, a Backspace nem harap. A digitális dokumentumokból amúgy is annyi változatot készíthetsz, amennyit akarsz...

Figyelem? Ez alatt én azt a készenlétet értem, amivel a világot nézem – mit lehet ebből megírni? Bármire is figyelsz, írós szemmel figyeld. Mitől olyan egyedi XY beszédmódja? Mitől olyan ez a tanár, mint önmaga karikatúrája? Milyen jelzőkkel írnád le a legjobb barátodat? A jólelkű, megértő, őszinte kivételével, mert ezek alapok, klisék, és nélkülük még kihívás is van a dologban. Ha hallasz egy sztorit, tedd el, és később dolgozd át a múzsa műhelyében – ahol akármi lehet belőle! Ne csak az íróasztalod mellett legyél író, hanem a nap 24 órájában – készenlétben, minden eseményre a tökéletes kifejezéseket keresve.
Még egy adalék: Nem akarom a kiskorú kollégákat rosszra biztatni, de a kocsmában teremnek a legjobb történetek. :)
.
Fantázia? A kreativitást nem lehet erőltetni, ez tény. De fejleszthető az is. Ezt a területet a legjobb szórakozás fejleszteni: csak el kell agyalni mindenféle hülyeségen. Például hogy kerül egy történetbe a hajléktalan bácsi meg az UV-zöld flamingózsír. Vagy hogy Dr. Wetterspring Hugó, diplomás mágus miért csak a vécén bír varázsolni? A lényeg: nézd a dolgokat másképpen. Jó vicc. És gyakran tanulságos.

Egyedi hang? No para, kifejlődik az magától. Én azt hiszem, kezdem megtalálni az enyémet. Anno mindig volt egy példaképem, először úgy akartam írni, mint XY, aztán mint Z. Persze egyik sem jött össze teljesen, de sokat tanultam belőle, hogy tudatosan alkalmaztam a „mestereim” módszereit. Aki tudatosan tudja befolyásolni a saját stílusának alakulását, hát, az előtt le a kalappal. Én még mindig úgy érzem, hogy a stílus maga az ember, és ha úgy érzem, megtaláltam a tökéletes kifejezést, akkor valójában csak a hozzám leginkább illőt találtam meg. Tanácsom: kerüld a kliséket! (ezekről külön is írok majd)