2019. október 30., szerda

Hogyan írjunk kiégve, avagy A macskák mindig boldogok



A napokban jelent meg Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2019 című antológia, egy úttörő projekt második kötete a Gabo kiadónál. A kötet jó részét pályázat keretében kiválasztott novellákból állították össze, köztük egy olyannal, amit én írtam macskákról, munkáról és boldogságról.

Ha sikerül elmennem szabadságra, a novella jó eséllyel meg sem születik, vagy egészen másról szól. A pályázat idején előző év októbere óta nem voltam szabadságon, ami a cafatos idegek mellett azt jelentette, hogy extra kevés időm volt nemcsak írni, de egyáltalán gondolkodni azon, hogyan köpüljem valami értékelhető dologgá a fejemben keringő ötleteket.

A háttérvilág már megvolt egy ideje (nem is ismernék magamra, ha épp egy sem élne a fejemben), de egészen más fókuszokkal, mint ahogy végül felhasználtam a szöveghez. Már régen akartam írni egy várról, ami időhurokban ragadt, és újra meg újra lejátszódó pusztulása turistalátványosság. Aztán ott volt a másik fantasztikus elem: annak a lehetősége, hogy az örömérzés helyett kaphatsz pénzt is. Rengeteg (talán egyenesen egy regényre való) ötletem volt arra, hogyan aknázzam ezt ki, és több változat a működésére. De a novellaírás csupa válogatás és nyesegetés, így csak egy maradhatott: egy karakter és az ő problémái. Nálam általában előbb lesz meg a háttérvilág, és ahhoz választom a karaktereket, itt is így volt.
Amint összekapartam elég időt az írásra, leírtam a történetet az első módon, ahogy eszembe jutott. Éreztem a szereplőt és a világot. Egy barátomtól még speciális Excel-táblázatot is kértem, ami segít nyomon követni a világom sajátos időszámítását. Valami mégsem stimmelt, a novella szétcsúszott, és túl hosszúnak is ígérkezett. Nem tudtam megfogni a történetet. Nem tűnt benne fontosnak, amit annak szántam, ami nem feltétlen tragédia egy első változatnál, de azt sem tudtam, hogy írjam újra, csak vakon találgattam, mi a baj.

Átfutott az agyamon, hogy akkor inkább kihagyom ezt a pályázatot, mert ez a sztori nem jó, újat összerakni meg már késő.  Aztán, aki-nem-makacs-az-nem-is-író alapon nekikezdtem újra, kicsit más narrációval és nyitással, hátha csak másképp kell elmondani. Megint csak szétesett, sőt, nem is éreztem teljesen a magaménak, munkának tűnt írni, nem pedig egy nehéz, de jó játéknak. Akkor elgondolkodtam rajta, hogy mi benne az, amiből akkor sem engednék, ha radikálisan meg kellene változtatnom. Így búcsúztam el fájó szívvel a steampunk varázsbanktól, a státusszimbólumként viselt, kalap körül keringő szikráktól, meg a főszereplőm családjától is. Hiszen csak a karakter jelenlegi helyzete volt a lényeg. És itt már meg tudtam válaszolni a legfontosabb kérdésemet: Mi érdekel a történetben a legjobban, miről is szól az egész? Persze a vég nélküli munkáról szólt, amiről (meglepetés!) épp akkor az életem is. Máris éreztem, honnan kell megfognom, hogy legyen lelke a szövegnek. Innen már csak egy lépés volt ráismerni a másik lényeges pontra: hogy mi motiválja a főszereplőt a pénzkereső automatává válásra. Vissza kell fizetnie valaminek az árát, amit igazából ajándékba kapott. Ezt az ajándékot az első változatban gyakorlatilag csak ürügynek használtam, de rájöttem, sokkal nagyobb ereje van, ha erre fűzöm fel az egészet. És jobban is érdekel úgy az egész, nem véletlenül.

A közelmúltban én is kaptam akkora ajándékot, amit sosem tudnék értékarányosan viszonozni, legalábbis mágia nélkül. Az eszem tudja, hogy nem is kell, de a többi részem lassabban halad a dologgal. Ha a novella kapcsán nem kell külön agyalnom rajta, talán még mindig nem bogoztam volna ki a saját érzéseimet ezzel kapcsolatban. És még jó sok bogozni való van hátra, de megéri, mert sokkal jobb érzés szimplán hálásnak lenni, mint valakinek, aki nem érdemli meg, amit kapott.

Ha kisregényt írtam volna erre a világra és alaphelyzetre, nagyon szívesen belementem volna abba, hogyan küzd meg a főszereplőm a saját túlbuzgó lelkiismeretével miközben a környezete nem igazán támogatja az ajándékozást. Hogyan von le következtetéseket és ismeri fel, min változtathat ő maga a saját életében. Megtalálni az erődet egy olyan társadalomban, ami egyáltalán nem akarja, hogy boldog legyél, örökké izgalmas téma. A novella formába sajnos nem fért bele ennek a kibontása, de talán majd egyszer ez lesz az alaptémája valami hosszabb lélegzetűnek. Elhinni, hogy megérdemelsz valamit, és egyáltalán, hogy nem kell minden egyes dolgot kiérdemelni ezen a világon: ehhez a pofonegyszerű eredményhez olyan dolgokkal kell megküzdeni, amik piszkosul meredek hegyek barlangjaiban laknak, és fütyülnek az aranymarkolatú kardodra, meg arra, hány kitüntetésed van.

Harmadszorra nekiveselkedve, amikor már nem keresgélnem a történetet, szinte megírta magát. Persze nem csoda kellett hozzá, hanem a társasági élettől elszipolyozott idő, és csomó elhalasztott házimunka. De ilyen az írók élete. Az ihletnek persze nagyobb sajtója van, mint az égig érő piszkos edényhalmoknak meg a frusztrált macskáknak, akikkel nem játszanak. Az utolsó leírt szó után úgy éreztem: ez nagyon király, de ahogy ez lenni szokott, egy fél nap múlva már sokat vesztett a varázsából,  sőt, a visszaolvasáskor és javítgatáskor már alig volt neki, amikor pedig elküldtem három embernek, hogy mondjanak róla valamit, élénken el tudtam képzelni, hogy azt válaszolják: hátőő, érdekes, na és a Gabo pályázatára nem írtál valamit? Szerencsére nem ezt mondták, hanem kisebb-nagyobb változtatásokat ajánlottak, és azt, hogy küldjem be, mert jó ez.

Aztán, amikor az eredményhirdetést olvastam, és a novellák sorában ott találtam a sajátomat is, az első öröm mellé – amit amúgy elég sok pénzért nem adtam volna – egyből felzárkóztak a kételyek is: Lehet, hogy tévedés volt? Elvégre vagy tizenöt helyen bele tudok kötni! Nem fogja majd a közönség túl erőltetettnek/sziruposnak/lilának találni? Másodjára már kezelhetőbb lesz az imposztor-szindrómám? És a többi és a többi. Aligha kell részletesen bemutatnom, milyen ingatag egy dolog az írós önbizalom. A tanulság? A saját életünk aktuális nyűgjei mindig ott vannak, ha írunk. (Különösen, ha a sok meló leszívja az agyunkat) És a saját szövegünk józan megítélése is elég fontos készség, ami (merem remélni) fejleszthető.

Végül pedig kellett egy éles szemű szerkesztő is, hogy a novella kiadásra méltó szöveggé alakulhasson. Azt hiszem, annak a szerzőnek, aki rájött, hogy a szerkesztő a szövegedért van, nem azért, hogy a halálba szívasson, ez csak egy újabb adag melót és némi tanulást jelent, nem pedig lelki törést. Az viszont nehéz benne, hogy más szemmel kell nézni az írásodat, figyelmen kívül kell hagynod azt, ami a fejedben ál róla, és arra koncentrálni, milyennek tűnik kívülről.

A novella egyébként valószínűleg akkor sem készült volna el, ha nincsenek macskáink, mert komoly szerepük volt abban, hogy ebben a maratoni mókuskerekezésben is megőriztem az ép eszemet. Ami írók esetében kicsit rugalmasabb fogalom, de a lényeg, hogy egy telefonfülkét sem vertem szét, és nem énekeltem Zámbó Jimmyt éjfélkor a házunk tetejéről. Szóval köszi macskák, és köszi főnök!



2019. június 3., hétfő

Gumicsont

Avagy részlet egyik készülő projektemből a sok közül. Hozok is valamit, meg nem is, mint az okos lány a mesében.


A játszóteret övező kis tisztás szélén túl ritkásan álló fák voltak, közeiket mellmagaságig kitöltötte az aljnövényzet. A hang a bozótból közeledett, és amikor Kata már látta megmozdulni a leveleket, de fejmagasságban semmit, beharapta az ajkát, és a zsebébe nyúlt a kulcsáért, ami hosszú műanyag pánton lógott, és egyre gyengébb fegyvernek tűnt, ahogy az állat rohamtempóban falta a távolságot. Már csak kettő, már csak fél méterre volt, és végül kirobbant a nyílt térre.
Egy rémült őz volt az. Hátsó lábait dobálva, félőrülten, de mégis fenségesen futott. Hátán seb vöröslött. A játszótérre kiérve lelassított, Katának mégis úgy rémlett, fél pillanat alatt ott termett az asztal szélénél. Sötét szemében a lány előbb ismerte fel a könyörgést, mint az intelligenciát, és rémülten rezzent össze, amikor az állat megszólalt.
– Adj... valamit!
Mély, reszelős hangja volt, nem illett a teste törékeny kecsességéhez. Pofáját a hideg műkő fölé emelte, fél méterre Kata kitaposott sportcipőjétől.
– De mit? – hallotta a lány a saját kétségbeesett hangját. A tízóraiját már rég megette,még egy szelet csoki sem volt nála. És különben is, az őzek nem növényt esznek? Itt terített asztalt találna. – Fájdalomcsillapítót? Vagy valami mágikus cuccot? Nekem nincs...
– Valamit! – sürgette az őz. – Ami valódi! Gyorsan!
A fáradt, ősz végi gyep átderengett az állat testén. Kata kiborította a táskája tartalmát. Könyvgerincek rogytak meg, füzetek estek visszafordíthatatlanul meggyűrődő lapjaikra, és a lány fém tolltartója fülbántó koppanással landolt a sarkán, írószereket terítve a káoszra. Az őz ide-oda jártatta a tekintetét a dolgain. Minden valódi volt, és ezek szerint mégsem. Aztán a rajzórára bevitt olló villant elő közülük. Megragadta, és levágta egy hajtincsét. Azt nyújtotta az őznek, aki mohón kapott utána. Úgy ropogtatta a hajat, mint a füvet, aztán hálásan lehunyt szemmel támasztotta a fejét a pingpongasztal szélének, csak az oldala emelkedett-süllyedt, még mindig pánik-tempóban.
Kata tudta, hogy túl sokat vágott, látszani fog, de kit érdekelt? Diadal söpört végig rajta, ahogy ott állt a reklámokkal telehányt ég alatt, vadul dobogó szívvel. Úgy érezte most már kibírna két-három hetet is az iskolában.
– Köszönöm. Ó, köszönöm – mondta az őz. Koszos volt, és még mindig vérzett a háta, de ettől nem lett kevésbé varázslatos. Kata meg akarta kérdezni, micsoda ő, honnan jött, de attól félt, elriasztaná, vagy talán ártana is neki vele. A mágia nem szereti a faggatózást. Várta a pillanatot, hogy a varázslény eliramodjon, és örökre eltűnjön az életéből, csak egy titkot hagyva maga után, amire Kata rácsatlakozhat majd, mint egy érzelmi akkumulátorra, ha mélységesen egyedül van. De az őz csak pihent még egy darabig, aztán a körvonalai elhomályosodtak, és átváltozott valami sokkal kisebbé: egy ronda, csipás fekete macskává, a farkán rikítóan fehér csíkkal.
– Lenne kedved segíteni nekem? – kérdezte a macska, hasonlóan megviselt hangon, mint az őzé. – Kedved, vagy szíved... vagy legalább kíváncsiságod. Egyedül nem húzom sokáig. Ezt a világot olyanoknak szánták, akik többet nyomnak egy félig elfelejtett álomnál.
Kata rábámult, és ugyan bólogatott is, a másik valószínűleg az arcáról is leolvashatta, hogy bármit megtenne egy csodáért, aminek kicsit ő is a részese, és régóta szeretne valami nagy és igaz dolgot tenni.
– Nincs hová mennem – folytatta a macska tárgyilagosan. – És folyamatosan csak egy megfeszített akarathúrnyira vagyok az elfoszlástól. Tízből nyolc ember eladna varázsszer-alapanyagnak, vagy csak agyon akarna verni, mert annyira látszik, hogy a határon billegek. És időnként meg kell erősítenem... az igaziságomat. Egy-két napig elélhetek a hajadon, vagy ha vannak még jobb dolgok, neked semmi, de nekem drága dolgok a szekrényedben...
– Persze – vágta rá a lány. – Te ugyanaz vagy, ugye? Az őz meg a macska?
A másik kissé zavartan megvakarta a füle tövét. –  Ó, hát igen. Ne is törődj vele, hogy nézek ki. Én sem törődöm vele, mert a lényeg máshol van.
– Ezt hogy érted? – kérdezte a lány, de félig meg is bánta. Azt akarta, hogy a lény maradjon, hogy legyen az ő csodája. A macska azonban nem látszott türelmetlennek. Bajusza fáradtan rezdült meg, úgy folytatta karcos hangján. Mondataiba halvány dallamot vitt a hangsúlyozása, olyan volt hallgatni, akár egy régi bakelitet.
– A lényeg az utcákon van, ahol ő járt, a mondatokban, amik csak levegőrezgés lettek volna, mint a szél, de én hallottam őket... A sok-sok el nem kattintott fotóban, amikre már csak én emlékszem. Egy fél világ vagyok, nem őz vagy macska, és egy fél élet van bennem. Vagy talán több, ki mérhetné ezt? Háromnegyed élet is elmondhatatlanul sokat ér. Szóval, kedves és magányos iskolakerülő,  segítesz  nekem? Befogadsz?
– Befogadlak – mondta Kata, mint egy esküt valami szertartáson, aminek fogalma sincs a céljáról. –Segítek.