A játszóteret övező kis tisztás szélén túl ritkásan álló fák
voltak, közeiket mellmagaságig kitöltötte az aljnövényzet. A hang a bozótból
közeledett, és amikor Kata már látta megmozdulni a leveleket, de fejmagasságban
semmit, beharapta az ajkát, és a zsebébe nyúlt a kulcsáért, ami hosszú műanyag
pánton lógott, és egyre gyengébb fegyvernek tűnt, ahogy az állat rohamtempóban
falta a távolságot. Már csak kettő, már csak fél méterre volt, és végül kirobbant
a nyílt térre.
Egy rémült őz volt az. Hátsó lábait dobálva, félőrülten, de
mégis fenségesen futott. Hátán seb vöröslött. A játszótérre kiérve lelassított,
Katának mégis úgy rémlett, fél pillanat alatt ott termett az asztal szélénél.
Sötét szemében a lány előbb ismerte fel a könyörgést, mint az intelligenciát, és
rémülten rezzent össze, amikor az állat megszólalt.
– Adj... valamit!
Mély, reszelős hangja volt, nem illett a teste törékeny
kecsességéhez. Pofáját a hideg műkő fölé emelte, fél méterre Kata kitaposott
sportcipőjétől.
– De mit? – hallotta a lány a saját kétségbeesett hangját. A
tízóraiját már rég megette,még egy szelet csoki sem volt nála. És különben is,
az őzek nem növényt esznek? Itt terített asztalt találna. – Fájdalomcsillapítót?
Vagy valami mágikus cuccot? Nekem nincs...
– Valamit! – sürgette az őz. – Ami valódi! Gyorsan!
A fáradt, ősz végi gyep átderengett az állat testén. Kata
kiborította a táskája tartalmát. Könyvgerincek rogytak meg, füzetek estek
visszafordíthatatlanul meggyűrődő lapjaikra, és a lány fém tolltartója fülbántó
koppanással landolt a sarkán, írószereket terítve a káoszra. Az őz ide-oda
jártatta a tekintetét a dolgain. Minden valódi volt, és ezek szerint mégsem. Aztán
a rajzórára bevitt olló villant elő közülük. Megragadta, és levágta egy
hajtincsét. Azt nyújtotta az őznek, aki mohón kapott utána. Úgy ropogtatta a
hajat, mint a füvet, aztán hálásan lehunyt szemmel támasztotta a fejét a
pingpongasztal szélének, csak az oldala emelkedett-süllyedt, még mindig
pánik-tempóban.
Kata tudta, hogy túl sokat vágott, látszani fog, de kit
érdekelt? Diadal söpört végig rajta, ahogy ott állt a reklámokkal telehányt ég
alatt, vadul dobogó szívvel. Úgy érezte most már kibírna két-három hetet is az
iskolában.
– Köszönöm. Ó, köszönöm – mondta az őz. Koszos volt, és még
mindig vérzett a háta, de ettől nem lett kevésbé varázslatos. Kata meg akarta
kérdezni, micsoda ő, honnan jött, de attól félt, elriasztaná, vagy talán ártana
is neki vele. A mágia nem szereti a faggatózást. Várta a pillanatot, hogy a
varázslény eliramodjon, és örökre eltűnjön az életéből, csak egy titkot hagyva
maga után, amire Kata rácsatlakozhat majd, mint egy érzelmi akkumulátorra, ha
mélységesen egyedül van. De az őz csak pihent még egy darabig, aztán a
körvonalai elhomályosodtak, és átváltozott valami sokkal kisebbé: egy ronda,
csipás fekete macskává, a farkán rikítóan fehér csíkkal.
– Lenne kedved segíteni nekem? – kérdezte a macska,
hasonlóan megviselt hangon, mint az őzé. – Kedved, vagy szíved... vagy legalább
kíváncsiságod. Egyedül nem húzom sokáig. Ezt a világot olyanoknak szánták, akik
többet nyomnak egy félig elfelejtett álomnál.
Kata rábámult, és ugyan bólogatott is, a másik valószínűleg
az arcáról is leolvashatta, hogy bármit megtenne egy csodáért, aminek kicsit ő
is a részese, és régóta szeretne valami nagy és igaz dolgot tenni.
– Nincs hová mennem – folytatta a macska tárgyilagosan. – És
folyamatosan csak egy megfeszített akarathúrnyira vagyok az elfoszlástól. Tízből
nyolc ember eladna varázsszer-alapanyagnak, vagy csak agyon akarna verni, mert
annyira látszik, hogy a határon billegek. És időnként meg kell erősítenem... az
igaziságomat. Egy-két napig elélhetek a hajadon, vagy ha vannak még jobb dolgok,
neked semmi, de nekem drága dolgok a szekrényedben...
– Persze – vágta rá a lány. – Te ugyanaz vagy, ugye? Az őz
meg a macska?
A másik kissé zavartan megvakarta a füle tövét. – Ó, hát igen. Ne is törődj vele, hogy nézek ki.
Én sem törődöm vele, mert a lényeg máshol van.
– Ezt hogy érted? – kérdezte a lány, de félig meg is bánta.
Azt akarta, hogy a lény maradjon, hogy legyen az ő csodája. A macska azonban
nem látszott türelmetlennek. Bajusza fáradtan rezdült meg, úgy folytatta karcos
hangján. Mondataiba halvány dallamot vitt a hangsúlyozása, olyan volt
hallgatni, akár egy régi bakelitet.
– A lényeg az utcákon van, ahol ő járt, a mondatokban, amik
csak levegőrezgés lettek volna, mint a szél, de én hallottam őket... A sok-sok
el nem kattintott fotóban, amikre már csak én emlékszem. Egy fél világ vagyok,
nem őz vagy macska, és egy fél élet van bennem. Vagy talán több, ki mérhetné
ezt? Háromnegyed élet is elmondhatatlanul sokat ér. Szóval, kedves és magányos
iskolakerülő, segítesz nekem? Befogadsz?
– Befogadlak – mondta Kata, mint egy esküt valami
szertartáson, aminek fogalma sincs a céljáról. –Segítek.