Egy saroknyit megyünk csak. Belépünk egy csinos, fehér ház
ajtaján (a valóságban nem létezik), és föl az emeletre. A lépcső tetején egy
ajtó van, és jól tudom, mi lesz a túloldalán. A boszorkány szeretője ekkor már
mögöttünk lépked; beterel minket az ajtón át a félhomályba.
Nem lakás ez, csak
egy szoba. A spaletták csukva vannak, mint mindig. Fény csak a régi,
fekete-fehér tévéből jön, ami a sarokban áll, és a boszorkány hajából. Halványan
derengő, jégfehér zuhatagot hord a fején, amitől az arca mindig sötétnek hat,
nem tudom kivenni a vonásait. De emlékszem – Kék emlékszik a nő ikebana-szerű,
szigorú szépségére olyan pillanatokból, amikor a szobán kívül látta.
– Dorina az – jelenti be a varázsló – és a húga.
– Milyen merész! – szólal meg a boszorkány. – Egy karmazsin. Egy céhes mágussal járó
karmazsin.
A hangja szinte gyerekes. Érzem, hogy rám bámul, de nem látom a
szemét. Kiszáradt a torkom, hiába próbálok nyelni. Nem félek tőled, akármit
tudsz is. Fogadok, hogy nem is vagy idősebb nálam – gondolom görcsösen, de a
testem igenis fél: izzad a tenyerem és behúzom a nyakam.
– Kék rád hagyott mindent, ami veszélyes, ha nem tévedek. –
folytatja.
– Olyasmi – felelem, és örülök, hogy hallom a saját hangom.
Józannak hangzik, kimaradt belőle a remény meg a félelem, ami egymással
birkózik bennem.
– És hogy mersz idejönni?
Hülye kérdés. Beengedett, és kész. Ha tényleg félne a
céhtől, nem nyit ajtót.
– Üzletet szeretnénk kötni veletek – válaszolom.
– Persze, mi más – mondja. – Ez esetben… – tudod, mi ez, és
mire kell – mutat a tévére egy elegáns, balettos mozdulattal. Ruhája csipkés
ujján átvilágít a képernyő hangyaháborúja. Magamtól ülök le a fotelba a tévé
elé. Kéket az ijesztő srác lökte bele, amikor először járt itt.
– Ezt nem muszáj megnézned – mondja a varázsló a kedvesének.
Hallom a hangjában a gyengédséget, és kettejük szövetségét. Hallom a kémiát. De
nem értem, miért ne akarná megnézni a boszorkány az én rajzfilmemet. Kékét
szemrebbenés nélkül megnézte, bár nem emlékszem rá, csak a grafikára.
– Nem lehetne, hogy én… - kezdi Sári, de a boszorkány
belefojtja a szót.
– Nem! Inkább nézd te is, ki tudja, milyen érdekes lesz. –
Gúnyos a hangja. A tévéhez lép, kezében egy pálinkáspohárral. Valami rövid
varázsszót mormol, és a poharat belemeríti a fekete-fehér, ugráló képpontokba.
Ez a legfurább dolog, amit valaha láttam.
