A napokban jelent meg Az év magyar science fiction és
fantasynovellái 2019 című antológia, egy úttörő projekt második kötete a Gabo
kiadónál. A kötet jó részét pályázat keretében kiválasztott novellákból
állították össze, köztük egy olyannal, amit én írtam macskákról, munkáról és
boldogságról.
Ha sikerül elmennem szabadságra, a novella jó eséllyel meg
sem születik, vagy egészen másról szól. A pályázat idején előző év októbere óta
nem voltam szabadságon, ami a cafatos idegek mellett azt jelentette, hogy extra
kevés időm volt nemcsak írni, de egyáltalán gondolkodni azon, hogyan köpüljem
valami értékelhető dologgá a fejemben keringő ötleteket.
A háttérvilág már
megvolt egy ideje (nem is ismernék magamra, ha épp egy sem élne a fejemben), de
egészen más fókuszokkal, mint ahogy végül felhasználtam a szöveghez. Már régen
akartam írni egy várról, ami időhurokban ragadt, és újra meg újra lejátszódó
pusztulása turistalátványosság. Aztán ott volt a másik fantasztikus elem: annak
a lehetősége, hogy az örömérzés helyett kaphatsz pénzt is. Rengeteg (talán egyenesen
egy regényre való) ötletem volt arra, hogyan aknázzam ezt ki, és több változat
a működésére. De a novellaírás csupa válogatás és nyesegetés, így csak egy
maradhatott: egy karakter és az ő problémái. Nálam általában előbb lesz meg a
háttérvilág, és ahhoz választom a karaktereket, itt is így volt.
Amint összekapartam elég időt az írásra, leírtam a
történetet az első módon, ahogy eszembe jutott. Éreztem a szereplőt és a világot.
Egy barátomtól még speciális Excel-táblázatot is kértem, ami segít nyomon
követni a világom sajátos időszámítását. Valami mégsem stimmelt, a novella szétcsúszott,
és túl hosszúnak is ígérkezett. Nem tudtam megfogni a történetet. Nem tűnt
benne fontosnak, amit annak szántam, ami nem feltétlen tragédia egy első
változatnál, de azt sem tudtam, hogy írjam újra, csak vakon találgattam, mi a
baj.
Átfutott az agyamon, hogy akkor inkább kihagyom ezt a pályázatot, mert ez
a sztori nem jó, újat összerakni meg már késő.
Aztán, aki-nem-makacs-az-nem-is-író alapon nekikezdtem újra, kicsit más
narrációval és nyitással, hátha csak másképp kell elmondani. Megint csak
szétesett, sőt, nem is éreztem teljesen a magaménak, munkának tűnt írni, nem pedig
egy nehéz, de jó játéknak. Akkor elgondolkodtam rajta, hogy mi benne az, amiből
akkor sem engednék, ha radikálisan meg kellene változtatnom. Így búcsúztam el
fájó szívvel a steampunk varázsbanktól, a státusszimbólumként viselt, kalap
körül keringő szikráktól, meg a főszereplőm családjától is. Hiszen csak a
karakter jelenlegi helyzete volt a lényeg. És itt már meg tudtam válaszolni a
legfontosabb kérdésemet: Mi érdekel a történetben a legjobban, miről is szól az
egész? Persze a vég nélküli munkáról szólt, amiről (meglepetés!) épp akkor az
életem is. Máris éreztem, honnan kell megfognom, hogy legyen lelke a szövegnek.
Innen már csak egy lépés volt ráismerni a másik lényeges pontra: hogy mi
motiválja a főszereplőt a pénzkereső automatává válásra. Vissza kell fizetnie
valaminek az árát, amit igazából ajándékba kapott. Ezt az ajándékot az első
változatban gyakorlatilag csak ürügynek használtam, de rájöttem, sokkal nagyobb
ereje van, ha erre fűzöm fel az egészet. És jobban is érdekel úgy az egész, nem
véletlenül.
A közelmúltban én is kaptam akkora ajándékot, amit sosem
tudnék értékarányosan viszonozni, legalábbis mágia nélkül. Az eszem tudja, hogy
nem is kell, de a többi részem lassabban halad a dologgal. Ha a novella kapcsán
nem kell külön agyalnom rajta, talán még mindig nem bogoztam volna ki a saját
érzéseimet ezzel kapcsolatban. És még jó sok bogozni való van hátra, de megéri, mert
sokkal jobb érzés szimplán hálásnak lenni, mint valakinek, aki nem érdemli meg,
amit kapott.
Ha kisregényt írtam volna erre a világra és alaphelyzetre,
nagyon szívesen belementem volna abba, hogyan küzd meg a főszereplőm a saját túlbuzgó
lelkiismeretével miközben a környezete nem igazán támogatja az ajándékozást.
Hogyan von le következtetéseket és ismeri fel, min változtathat ő maga a saját
életében. Megtalálni az erődet egy olyan társadalomban, ami egyáltalán nem
akarja, hogy boldog legyél, örökké izgalmas téma. A novella formába sajnos nem
fért bele ennek a kibontása, de talán majd egyszer ez lesz az alaptémája valami
hosszabb lélegzetűnek. Elhinni, hogy megérdemelsz valamit, és egyáltalán, hogy
nem kell minden egyes dolgot kiérdemelni ezen a világon: ehhez a pofonegyszerű eredményhez
olyan dolgokkal kell megküzdeni, amik piszkosul meredek hegyek barlangjaiban
laknak, és fütyülnek az aranymarkolatú kardodra, meg arra, hány kitüntetésed
van.
Harmadszorra nekiveselkedve, amikor már nem keresgélnem a
történetet, szinte megírta magát. Persze nem csoda kellett hozzá, hanem a
társasági élettől elszipolyozott idő, és csomó elhalasztott házimunka. De ilyen
az írók élete. Az ihletnek persze nagyobb sajtója van, mint az égig érő piszkos
edényhalmoknak meg a frusztrált macskáknak, akikkel nem játszanak. Az utolsó
leírt szó után úgy éreztem: ez nagyon király, de ahogy ez lenni szokott, egy
fél nap múlva már sokat vesztett a varázsából,
sőt, a visszaolvasáskor és javítgatáskor már alig volt neki, amikor
pedig elküldtem három embernek, hogy mondjanak róla valamit, élénken el tudtam
képzelni, hogy azt válaszolják: hátőő, érdekes, na és a Gabo pályázatára nem
írtál valamit? Szerencsére nem ezt mondták, hanem kisebb-nagyobb
változtatásokat ajánlottak, és azt, hogy küldjem be, mert jó ez.
Aztán, amikor az eredményhirdetést olvastam, és a novellák
sorában ott találtam a sajátomat is, az első öröm mellé – amit amúgy elég sok
pénzért nem adtam volna – egyből felzárkóztak a kételyek is: Lehet, hogy tévedés
volt? Elvégre vagy tizenöt helyen bele tudok kötni! Nem fogja majd a közönség
túl erőltetettnek/sziruposnak/lilának találni? Másodjára már kezelhetőbb lesz
az imposztor-szindrómám? És a többi és a többi. Aligha kell részletesen
bemutatnom, milyen ingatag egy dolog az írós önbizalom. A tanulság? A saját
életünk aktuális nyűgjei mindig ott vannak, ha írunk. (Különösen, ha a sok meló
leszívja az agyunkat) És a saját szövegünk józan megítélése is elég fontos
készség, ami (merem remélni) fejleszthető.
Végül pedig kellett egy éles szemű szerkesztő is, hogy a
novella kiadásra méltó szöveggé alakulhasson. Azt hiszem, annak a szerzőnek, aki
rájött, hogy a szerkesztő a szövegedért van, nem azért, hogy a halálba szívasson,
ez csak egy újabb adag melót és némi tanulást jelent, nem pedig lelki törést.
Az viszont nehéz benne, hogy más szemmel kell nézni az írásodat, figyelmen
kívül kell hagynod azt, ami a fejedben ál róla, és arra koncentrálni, milyennek
tűnik kívülről.
A novella egyébként valószínűleg akkor sem készült volna el,
ha nincsenek macskáink, mert komoly szerepük volt abban, hogy ebben a maratoni mókuskerekezésben
is megőriztem az ép eszemet. Ami írók esetében kicsit rugalmasabb fogalom, de a
lényeg, hogy egy telefonfülkét sem vertem szét, és nem énekeltem Zámbó Jimmyt
éjfélkor a házunk tetejéről. Szóval köszi macskák, és köszi főnök!
