Anteusz és Zefír 2.

Miután egy még olcsóbb és még kevésbé elegáns boltban vettem egy vászon tornacipőt, és megtankoltunk, Anteusz komolyra fordítja a szót.

– Most irány Szovinti. Elmondom, hogy lesz, oké? Ott van a kesztyűtartóban egy térkép a városról, nyisd ki, légy szíves.

Annyit se mondok, hogy oké, nem akarok beleszólni az eligazításba. Szétnyitom a térképet, és meglepődve látom, hogy Szovinti milyen kicsi. A szénbánya elfoglalja a város felét, a többi pedig bányászlakótelep, olyan egyforma utcákkal, mint egy franciakockás füzetlap beosztásai. A lakótelep egyik vége félkörívet formáz egy kis tér körül, a másikat a tehervonat állomása zárja le. Már így, a térkép alapján sem látszik valami barátságos helynek.

– Ha megérkezünk, én vagyok a főnök – folytatja Anteusz. – Ha azt mondom, hogy maradj a kocsiban, akkor ott maradsz. Rendben?

– Igen.

– És mielőtt azt mondanád, hogy meg tudod védeni magad, hadd mondjam el, hogy nem tudod. Mert lehet akármilyen menő trükköd, ha kiélezett helyzetben nem döntesz jól. Értjük egymást? Felelős vagyok érted, így, hogy elraboltalak, meg főleg. Ha komoly a veszély, nem engedhetlek a közelébe. Persze az is lehet, hogy sétagalopp lesz, de fel kell készülnünk a legrosszabbra. Mondd, mit tudsz Szovintiról?

Még mindig a térképet böngészem. A szélére ceruzával az van írva, hogy Sapientia Antikvárium, és az ár: hét zup. A lakótelep egyik utcájára valaki egy apró matricát ragasztott, úgy látom, egy vesszőt egy betűsablonról. Vajon ott lehetnek Drimzék?

– Csak az alapsztorit ismerem. Hogy egy szénlelőhely köré húzták fel a várost néhány év alatt, és a bányát bezárták egy meshral okozta robbanás után. Mikor is? Tizenöt éve, azt hiszem. És hogy a város lassan elnéptelenedett, mert az embereknek nem volt munkája, meg mert egymást érték a meshral-kitörések, és nem volt egy életbiztosítás ott lakni. Kábé ennyit tudok.

Meg a városi legendákat arról, milyen volt ott lakni az utolsó években: kétes történeteket kék fényű villanykörtékről, amik egy nap alatt kiégnek, maguktól elinduló liftekről, és az éjszaka csendjében szétpukkanó meshralos csótányokról.

– Én sem tudtam sokkal többet, de utánanéztem a témának – feleli Anteusz. – A város nyolc éve áll teljesen üresen. A bányát soha nem nyitották ki újra, csak a MENYI kutatott valamit ott néhány évig. De már ők sincsenek ott. Azt keresték, amit ilyenkor mindig: a lehetséges okokat és a hasonló helyzetek megelőzésének módját, de nem jutottak valami sokra.

– Soha nem szoktak – jegyzem meg.

– Na ja. A meshral az meshral. De próbálkozniuk kell. Annyit viszont tudunk tőlük, hogy a város területén még ma is gyakran vannak kitörések. És néha áram folyik a vezetékekben, amiket már évek óta lekapcsoltak a hálózatról. Világítanak a megmaradt villanyégők, meg minden. Elég kísérteties. És elég furcsa is, ezért is maradtak a meshral-szakértők kutatni. Arra jutottak, hogy Szovintiben szinte minden meshralos, és nemcsak hidegrohamokból keletkezik az energia, hanem máshonnan is. Van erre egy hülye szaknyelvi blabla, de a lényeg, hogy ugyanaz történik, mint amikor a nyers meshral megváltoztatja az anyagok szerkezetét. A törékeny fém, az átlátszatlan üveg, satöbbi. Szovintiben az egész város anyaga így átalakul. Sok ház omladozik, pedig vasbetonból készült. Ezért még veszélyesebb a dolog.

– Hűha. Kicsi kaland, mi? És mondd, hogy fogsz megtalálni valakit egy városban? Az a matrica jelzi, hogy hová mentek?

– Igen, az az. Átnéztem a MENYI-s jelentéseket, és azon a környéken volt a legnagyobb meshralos aktivitás. A család nyilván azért menekült Szovintibe, mert Nelke fel tudja használni a kóbor meshralos energiát, hogy megvédje magát. Láttunk már hasonlót, néhányan képesek rá, hogy külső forrásból „dolgozzanak”, ne csak a saját maguk által elégetett kalóriákat használják fel. És ha már Szovinti, akkor biztos, hogy oda mentek, ahol a legbiztosabb a védelem.

– Honnan tudod, hogy megtalálják a helyet?

– A MENYI-s jelentések ugyan nem nyilvánosak, de sok volt lakó beszámolója igen. Készült egy könyv is a városról, abban is megemlítik azt a környéket. És az is lehet, hogy a lány megérzi, hol tudja a legkönnyebben használni a képességét.

– Olyan a trükkje, mint az enyém.

– Igen, olyasmi. De te csak néhány centire tudsz vágni, míg az a lány egy méterre is. Meshralos erősítés nélkül. Szemtanúk mondták.

– Na most tényleg kezdek egy kicsit megijedni.

– Azt nem kell, mert vigyázok rád. Elég az is, ha óvatos vagy.

– Jó. És… csak végigmész azon az utcán, és kiabálsz, hogy te vagy Anteusz a tévéből? Vagy hogy lesz?

– Először kisakkozzuk, hol lehetnek, aztán bemegyek. Te szigorúan csak utánam jöhetsz.

– És mi van, ha nem ismernek fel?

– Akkor majd kidumálom magam.

– Biztos menni fog?

– Eddig bejött.

Ez egy kicsit azért elszállt érv. Én nem sok jóra számítok. Drimzék nagyon kétségbe lehetnek esve, ha Szovintit választották. Meddig bujkálhatsz egy romvárosban, ahol nincs semmi? Mi mindenre lehetsz képes, ha emberrablók üldözik a lányod?

Felmerül bennem egy újabb kérdés.

– Mi van, ha az emberrablók is pont akkor jönnek, amikor mi?

Anteusz most a komolynál is komolyabb arcot vág.

– Akkor ott helyben döntök. Nem valószínű, hogy szembe tudnék szállni velük. Csak egy szál sokkolóm van, és nem vagyok nindzsa… De ha látom, kicsodák, és merre mennek, rájuk állítom a MENYI-t meg a rendőrséget. A Kaszáscsillag út is jobb, mint ha halott vagy.

– És hogy tudnál szólni a MENYI-nek? Azt ne mond, hogy Szovintiben van térerő!

– Nekem lesz – feleli Anteusz, és az arckifejezéssel, amit vág, hitelesebben alakítaná James Bondot, mint akármelyik színész. – Ha lesz meshral, lesz térerő. Vettem egy nagyon speckó mobilt. Meshralos, de mégis működik. És ami még szebb, hogy még a semmi közepén is elég erős vételi jelet generál, ha nyers meshral van a közelben.

– Ne már! Ez már varázslat kategória.

Anteusz vállat von.

– Az ára nem volt valami varázslatos – feleli. – És bármikor beadhatja a kulcsot.

– Tény – válaszolom. Az ilyesmit nekem nem kell sokat magyarázni.

A következő másfél órában Anteusz tovább tökéletesíti a tervet, és bevallja, hogy az ex-kommandós haverját kellett volna vinnie, és helyette rabolt el engem. Nem vagyok meglepve. Aztán felveti, hogy ha sikerül megnyernie Drimzéket, faraghatnék együtt a lánnyal. Jót tenne Nelke megítélésének, ha ő is művészkedne, és bemutatkozhatnánk együtt.

Én meg előadom az ellenérveimet. Egy: nem biztos, hogy olyan jól kijövök majd Nelkével, kettő: honnan tudja, nem árt-e a lány egészségének, ha a trükkjét használja, három: nem szabad ilyeneket tervezgetni, amikor még előttünk a feladat. Ennyiben maradunk.

Amikor Szovinti csúnya hatemeletesei feltűnnek a látóhatáron, onnantól már nem sokat beszélünk. A nap az utolsókat rúgja, fél óra múlva sötétedni fog. Jó lesz, ha gyorsan elintézzük a „castingot”.

A bekötőút ugyan el van zárva, mégis könnyű bejutni, mert mellette egy döcögős földút megy be a városba.

– Most nagyon figyelj – utasít Anteusz. – Ha bármilyen mozgást látsz, szólj.

Nem tudok nem figyelni. Vörös riadó van a fejemben, minden sejtem harckészültségben áll. Hússzal csorgunk lefelé a földúton, a kerítéssel elzárt sínek mellett. A teherpályaudvar épülete romokban hever. Eredetileg is csak egy vasszerkezetre emelt tető lehetett. Persze a vas már nem látszik vasnak. Néhány kisebb raktárépületet is látok, siralmas állapotban. Hámló vakolat, porladozó téglák. Hogy az ablakok üvege a kosztól vagy a meshraltól átlátszatlan, azt nem is akarom tudni. Mozgás egyelőre sehol. Anteusz a térképre pillant, belövi az irányt, és még jobban lelassít.

A bal oldalunkon kerítés, a jobbunkon gaz. Vannak foltok, ahol alig nő valami, máshol pedig még az alacsony vadvirágok is furcsán magasra nyúlnak. Ezt a jelenséget vajon kutatja valaki?

Lassan begördülünk az első házak közé. A legtöbbek az alsó két szinten nincs üveg az ablakaiban. Biztos fiatalok vandálkodtak itt, hogy megmutassák, milyen bátrak. Néhány graffitin akad meg a szemem. Az egyikről hetvenkedve kiabál egy tavalyelőtti dátum. Eldobott sörösdodozokat nem látok. Vagy a házakban vannak, vagy elvitte őket a szél.

Elhaladunk néhány közösségi épület előtt. Iskola és óvoda egyben, tetejét vesztett vásártér, orvosi rendelő. Utóbbi egész jó állapotban van, ha közelebb mennénk, talán még a rendelési időt is el tudnám olvasni.

Már látom a kör alakú teret. Szomorú látvány. A szökőkútban gaz nő, az egykori sövény bokrai pedig teljesen elvadultak. A térre néző házak bejáratán a MENYI pecsétje. Rozsdás színű fű bújik elő a járda repedéseiből.

Én látom meg először az autót.

Egy nagy, fehér kombi az, úgy hat ott az út közepén, mint egy rossz vicc. Nem kell Sherlock Holmesnak lennem ahhoz, hogy tudjam, nem a Drimz családé.

– Most mi legyen? – suttogom. Be kell ismernem magamnak, hogy félek. Sosem voltam még ilyen komoly helyzetben.

– Nyugi – mondja Anteusz. – Megnézzük, ül-e benne valaki.

Nem is tudom, hogy örülök-e neki, vagy nem, amikor kiderül, hogy a kocsi üres. Anteusz beáll elé, és rám parancsol, hogy maradjak. Odasétál a kombihoz, megnézi, meleg-e a motorháztető, és aztán megpróbálja kinyitni a kocsi rakterét. Végül int nekem, hogy kijöhetek. Remeg a lábam, amikor lelépek a szellemváros földjére.

– Szerinted az emberrablóké?

– Az a gyanúm, hogy igen– feleli Anteusz. Fintorog egyet, és feltűri a zakója ujját. – Basszus! Kinek vannak jobb informátorai, mint nekem?

– És ha csak valami huligáné, aki itt szórakozik?

– Elvileg az is lehet. – Anteusz megpróbálkozik a kocsi ajtajával is, ami nyitva van. – De én nem hiszem. – Átkutatja az autót, olyan gyorsan és szakszerűen, mint aki egész életében ezt csinálta. – Egy üveg ásványvíz, kacatok… üres kistáska, elsősegélyláda, kacatok, kacatok… Semmi. Ez bárkié lehet. Ha tudnám, hogy az övék, kiszúrnám a kerekeket. De csak érzem, nem tudom.

– Én szétvághatom a gumikat, legalább valami hasznomat is veszed.

– Ne. Nem vágunk szét semmit. Tényleg bárkié lehet. A motor elég régen áll, ami fura. Ha ez az emberrablók kocsija – amilyen célra egy kombi nagyon is megfelelne – akkor miért áll ilyen sok ideje? Ha nem tudják, merre keressék Drimzéket, miért szálltak ki a kocsiból? Ha pedig megtalálták őket, miért húzzák az időt?

Nekem fogalmam sincs. Csak állok izzadtan az adrenalintól meg a kánikula-tablettától, és várom, hogy Anteusz eldöntse, mit tegyünk.

Összehúzott szemmel néz körbe, aztán sóhajt.

– Basszus, nem akartam ekkora kalandot. Na jó, figyelj, Zefír. Elmegyünk oda, ahová eredetileg készültünk, kintről megnézzük a házakat, és ha valami nagyon gyanús, kihívom a MENYI-s kollégát meg a rendőröket.

Visszaszállunk Anteusz ezüstös autójába, de mielőtt elindulnánk, beüzemeljük a meshralos mobilt. Ámulatomra tényleg van benne térerő. A rendes hálózat mellett megtalált egy másikat is, aminek számokból meg írásjelekből áll a neve. Anteusz szerint ha arra akarnánk csatlakozni, akkor azonnal tönkremenne a GSM-modul.

Egy kocogó ember sebességével haladunk a romváros főutcáján. A csönd szinte elviselhetetlen, ha nem hallanám a motor dorombolását, felrobbannék. Elhagyunk néhány keresztutcát, aztán végre Anteusz azt suttogja, hogy megtaláltuk az ominózust, és befordulunk jobbkéz felé. Rövid utca, mindkét oldalon négy épülettel. Ugyanolyan panelházak, mint amiket idáig láttunk, hatemeletesek, lepusztultak, és gyanúsan világosabbak, mint amilyennek a szürkületben lenniük kéne. Előttük kábel nélkül meredeznek a villanypóznák.

– Szerinted melyik ház az? – szólalok meg, csak hogy megtörjön a csend.

– Nem tudom – leheli Anteusz válaszul. Lehúzódik a járda mellé, mintha egy rendes városban lennénk. Ennek örülök. Szovinti vagy nem, zavarna, ha mi is az út közepén állnánk.

Megfogja a karom, és maga felé fordít. A szemében féltés van, de a hangjában parancsoló él.

– Most kiszállunk. Bemegyünk abba a házba ott, amiről le van verve a lakat. Fölmegyünk a lépcsőházba, és körülnézünk. Te mindig két lépéssel mögöttem gyere. Érted?

– Igen.

– Helyes.

Anteusz a zakóját egy farmerkabátra cseréli, aminek a zsebeiben elfér a sokkoló, a mobil, meg egy kisebb elemlámpa. Kiszállunk, és Anteusz bezárja a kocsit. Nem akar úgy járni, mint a bűnbanda. Fölveszem a követési távolságot, és amikor elindulunk, úgy érzem, minden ablakból mesterlövészek lesnek ránk.

Idegességemben a szüleimre gondolok. Vajon mennyire aggódnak? Tűntem már el máskor is Anteusszal. Hagytam már otthon máskor is a gyógyszeremet meg a mobilomat. Talán már azt tervezgetik, ezúttal hogy szidjanak le. Mit mondjanak, amire nem tudom bedobni az aduászomat? Szemét egy érv: carpe diem. Csúnyán kihasználom, hogy annak mindent szabad, aki halandóbb az átlagosnál.

Az ajtó túloldalán félhomály van. Csak óvatos lépteinket hallom, meg a lélegzésemet. Anteusz minden ajtón benyit. Nem találunk semmit, ezért visszamegyünk a lépcsőházhoz. Hátra van még hat emelet. Az elsőn sem találunk semmit, bár itt van két zárt ajtó. Pattanásig feszült idegekkel hallgatózunk egy darabig, aztán jön a következő szint. Egyre sötétebb lesz. Hogy fogunk így megtalálni valakit? Reménytelennek tűnik. És a legrosszabb, hogy végig készen kell állnunk… harcra, menekülésre, bármire. A második emeleten sincs semmi. A harmadik is üres. Ahogy a negyedik meg az ötödik is. Olyan hideg van, hogy még én is fázok, pedig a szobámban tizenhat fokra szoktam venni a légkondit. Már alig érzem ki a levegőből a bomló épületek szagát. Betonhullaszag. Ilyen hülye szót gyártott rá a tudatalattim. Fölmegyünk a hatodikra. Már megtanultam a szintek egyre ismétlődő alaprajzát, és azt a szisztémát, ami szerint sorra vesszük az ajtókat. Anteusz hallja, hogy időnként visszafojtom a lélegzetem, és halkan rám szól, hogy lélegezzek rendesen. Benézünk minden ajtón. A hatodik is üres. Van még egy vasajtó, ami a tetőre vezet, ezen Anteusz épp csak kinéz, aztán fordulunk is vissza.

– Ez így nehéz lesz – suttogom.

– Lehet – feleli. De azt hiszem, nem bánja. Az arcán elszántságot látok, és azt, hogy ez a munka az élete.

A következő házba kalandosabb módon jutunk be. Le van lakatolva, ezért az egyik földszinti ablakon kell bemásznunk, aminek az üvege teljesen kitört. Csak néhány görbe háromszög meredezik fölül a keretből, átlátszatlanok. Anteusz felkattintja az elemlámpáját, körülnéz odabent, aztán már ott is van a nyílás túloldalán, és nyújtja a kezét, hogy besegítsen. Egy szeméttároló helyiségben vagyunk, amiről már tudom, hogy a folyosóra nyílik. Az ajtaja zárva van – milyen logikátlan! – de legalább nem vas az anyaga, csak dupla pozdorjalemez. Anteusz félreáll, és a tévéből ismert „hölgyem, ön következik” mozdulattal jelzi, hogy eljött az én időm. Fogalmam sincs, miért kell bemennünk, ha egyszer zárva találtunk mindent, de örülök, hogy végre hasznos lehetek. Egymásnak tapasztom a két tenyerem, így sokkal erősebb a vágás. Négy gyors mozdulat, és már kész is a kijárat. A lábammal nyomom ki az „ajtónkat”, igyekszem óvatosan csinálni, de így is akkorát puffan a földön, mint egy puskalövés. Anteusz azonnal félretol a nyílástól, és ő megy előre.

– Maradj – utasít. Egy darabig ide-oda jártatja a lámpa fénycsóváját, aztán visszafordul.

– Menjünk. Nem itt lesznek. Csupa por a lépcső, itt nem járt senki.

Visszamegyünk az ablakon át az utcára, és következik a harmadik ház. Ezen nincs lakat.

Éppen bemennénk az ajtaján, amikor kiáltás hallatszik. Vissza! Vagy valami ilyesmi. Egy fiatal lány hangja az, messziről. Nem tudom belőni, merről jöhetett, és Anteusz feszült mozdulatlanságából úgy ítélem, ő sem. De néhány másodperc után mégis kihúzza magát, és határozott mozdulattal az utca túloldalára mutat.

– Ott.

Hiába bámulom az ablakokat, nem mozdul semmi. És csönd van. Most már úgy érzem, inkább hazamennék…

– Gyerünk! Két lépés távolság, ne feledd! Ha szólok, hogy állj, ne gyere utánam!

– Tudom! – méltatlankodom. Nem vagyok hülye!

Azon a házon sincs lakat, de a bejárat drótos üvegére valami hivatalos papírt ragasztottak. Már csak a MENYI emblémájának a körvonalát tudom kivenni rajta, a többi kifakult. A zsanér nyikorog, ahogy Anteusz kinyitja az ajtót. Én is egy ilyen házat választanék, ha bujkálni kéne: legalább hallom, ha bejönnek. A csudába! A szívem ott dobog a torkomban. Nem is tudom, miféle támadást várok, de az egész testem láthatatlan célkeresztektől viszket. Haza akarok menni.

A hang újra megszólal, de hogy mit mond, nem értem, csak azt hallom, hogy kérdez. Valahol fölöttünk van, de nem túl magasan. Az elsőn vagy a másodikon lehet. Megindulunk fölfelé. Már egyáltalán nem tudok figyelni, csak azt mantrázom magamban, hogy istenem, csak ne legyen semmi baj. Anteusz is sportcipőt visel, olyan halkan lépdelünk, hogy szinte még a vérem áramlását is hallom. Már a lépcsőfordulóból halljuk anya és lánya zaklatott párbeszédét:

A lány: Itt vannak!

Az anya: Nelke, ne csináld!

Fölérünk az első emeletre, és rögtön megvan a célpont – valaki kinyit egy ajtót, pont a legközelebbit. Pozdorjalemez súrlódik műkőhöz – a régi ajtókeret biztos megvetemedett.

– Zefír, vissza! – rivall rám Anteusz. A vállától nem látom, ki van az ajtóban, de valamit látok, ami nagyon nem tetszik: meshralszínű fényt. Azonnal, ösztönből húzom vissza Anteuszt, de ő nem hajlandó jönni.

– Hányan vagytok még?! – kiabálja a lány. Csak Nelke lehet az. – Ne gyere közelebb! – Hisztérikus hangja van, ordítástól, sírástól rekedt. Anteusz lassan maga elé emeli a két kezét, és megszólal:

– Nem akarunk bántani. Nyugalom.

Föl nem fogom, hogy lehet olyan higgadt a hangja. Ha én most kinyitnám a számat, biztos, hogy sikoltanék.

Hányan vagytok még? – kérdezi a lány ismét, egy kicsit sem nyugodtabban, mint az előbb.

– Kik hányan? Csak én vagyok, meg Zefír. – Anteusz egy apró lépést tesz oldalra, hogy kilátsszak mögüle. Az ajtóban egy fiús alakú, rémült lányt látok, aki mintha neonkék, remegő lángokat tartana a kezében. Halványak, de jól látszanak. A karja és a mellkasa körül kavarognak a legfényesebbek, de néhány Anteusz közelében is táncol. Forog velem a világ, mégis meg kell próbálnom barátságosan mosolyogni. Nem vagyok emberrabló, nem vagyok emberrabló.

– Segíteni akarunk – folytatja Anteusz, én meg belekapaszkodom a hangjába. Aki halandóbb, mint az átlag, az nem eshet össze a félelemtől!

– Azért jöttünk, hogy megszöktessünk az emberrablók elől. Téged, meg a családodat. Te vagy Nelke Drimz, nem igaz?

– Nelke, kérlek, hagyd abba! – szól újra az anya hangja. Az az érzésem, hogy nem meri most megközelíteni a lányát.

– Kik vagytok? – kiabálja Nelke. Úgy szorongatja a lángjait, mintha azok tartanák életben. Könnyes arcán és két szemében túlvilágian tükröződik a kék fény. Csak bámulom, mint gyerek a horrorfilmet, és képtelen vagyok elhinni. Hogy lehet így uralni a meshralos energiát? Még sosem láttam ilyet…

Anteusz egy nagyon apró lépést tesz előre, úgy folytatja. A hangjában csak leheletnyi a félelem.

– Nem vagyok ismerős? Hm? A tévéből? Anteusz, a Sorsfordítóból? Ott láthattál elégszer…

Ezen mintha meglepődne a lány. Visszaparancsolja előlünk a meshralos lángokat, hogy jobban lássa Anteuszt. Néhány feszült másodpercig csak szapora lélegzése hallatszik, meg valami halk percegés, amiről úgy sejtem, hogy a betonfalakból jön. Amíg Nelke használja a képességét, addig egyre romlik, avul az anyaguk.

– Láttalak már – motyogja a lány. – Láttalak egy újság címlapján… Te vagy az…? Neked van az a meshralos műsorod akkor?

– Igen, igen! – bátorodik fel Anteusz. – Én vagyok. Személyesen szoktam megkeresni az embereket. Nem fogunk bántani, és nem is viszünk a MENYI-hez. Csak mondd el szépen, mi történt! És oltsd ki ezt a… ezt a meshralos dolgot, oké?

– Nem lehet itt senki a tévéből – rázza a fejét Nelke. – Ez egy romváros!

A kék derengésben nem tudom eldönteni, hogy sírásra vagy hisztérikus nevetésre készül-e. De az biztos, hogy sokkos állapotban van.

Anteusz kifacsart logikára kifacsart logikával válaszol:

– Pedig én vagyok. Adok autogramot is, ha nem hiszed. Szerinted rabolna embert egy ilyen reklámarc?

És megint előrelép egyet, de ez rossz ötlet, mert a lángok (fénypengék!) újra ott kéklenek előtte, sőt, talán nem is csak előtte, hanem – úristen, jól láttam? Egyszerre ugrunk hátra, Anteusz kigombolt farmeringe felém libben, és van rajta egy új hasíték… de a félhomályban nem látom, hogy véres-e.

Szörnyű, súlyos csönd következik, nem tudok sem kiáltani, sem lélegezni; megfagytam. Anteusz egyenesen áll, és lassan megint maga elé emeli a kezét.

– Nyugi – suttogja, és aztán még halkabban azt, hogy jól vagyok. Vér csorog le lassan a jobb kézfejéről.

– Nelke, engedj ki! – az anya odabentről inkább sír, mint kiabál.

A lány csak egy pillanatra néz hátra.

– Segíteni akarunk – leheli Anteusz. Attól félek, csak hazudta, hogy jól van. Ilyen képességgel úgy ölhetsz meg valakit, hogy nem is érzi… nincs roncsolás, nincs fájdalom.

– Ha nem bántasz minket, segítünk. Azért jöttünk… Nem viszünk a Kaszáscsillag útra, tudok szállást szerezni, vannak ügyvédeim…

Újra csönd és halk percegés, aztán egy beletörődő sóhaj. Eltűnnek a lángok, és a lány az ajtókeretnek tántorodik. A szeme félig csukva van, össze-vissza szedi a lélegzetet. Egy fűtéscsőbe kapaszkodik, hogy állva tudjon maradni, és úgy zihálja:

– Segítsetek apámnak! Lelőtték! El akartak vinni, és ő megpróbált… Én meg megöltem egyet! Gyilkos lettem, börtönbe fognak zárni!

Annyira más a hangja, mintha nem is ugyanaz a kislány lenne. Szeretném valahogy megnyugtatni, de az első most Anteusz, őhozzá ugrom oda, és tapogatom végig, hogy sértetlen-e.

– Jól vagyok – mondja, de már határozottabb hangon. Felkattintja az elemlámpát, és fénykörébe tartja a sebesült kezét:

– Ennyi az egész – mutatja. – Nincs baj.

Amint meglátom csupa vörös tenyerét, úgy érzem, mintha fejbe vágnának. Nem, csak azért sem fogok most elájulni, sem elegánsan, sem sehogy. Én is a falnak támaszkodom. Látómezőm lecsökkent egy sötétedő alagútra, aminek a közepe piros, akár a vészriadó. Hahó, te kalandkereső, elkényeztetett nőszemély, szedd össze magad! Mélyet lélegzek, ettől kissé kivilágosodik a folyosó. Látom, hogy Nelke anyja megjelenik az ajtóban. Fiatalabb, mint amit a hangja alapján vártam.

Anteusz sebesülten is jobban tartja magát, mint én. Remegő ujjakkal egy zacskó szőlőcukrot vesz elő az övtáskájából, a kezembe nyomja, és rám szól, hogy maradjak kint a lánnyal. Az anya háta mögött Nelkéhez fordulok. Nem a meshral, hanem a lényéből áradó iszonyú rémület miatt nem merem megölelni.

– Gyere, ülj le ide jó? – mondom neki, és nagyon meglepődök, hogy engedelmeskedik. Úgy remeg a kezem, hogy alig tudom kibontani a cukros zacskót.

– Nem lesz semmi baj, nem fogsz börtönbe kerülni – próbálom megnyugtatni. – Anteusz mindent el tud intézni. Félig angyal… Tessék, vegyél cukrot, jobban leszel.

Az anyja is odajön hozzánk. Ő is úgy néz ki, mint aki az ereje végéhez ért. A tekinete zavart, az arca könnytől maszatos. Alig látszik többnek harmincnál.

– Nelke! Kicsim, jól vagy?

– Igen – szipogja a lány, és a cukorba markol. Azonnal felhasználható kalóriák, a profi sportolók és a meshral-trükkjüket túl sokat gyakorlók alapfelszerelése. Örülök, hogy Anteusz erre is gondolt. Nekem eszembe sem jutott volna hozni, pedig én is pusztítom a totemek készítése közben.

Úgy helyezkedek, hogy belássak az ajtón, pedig nem vagyok annyira kíváncsi rá, hogy mi van odabent… inkább Anteuszt féltem. De amikor azt látom, hogy valami vérpirosra esik a zseblámpa fénye, el kell fordítanom a fejem, mert megint a gyengeség környékez. Én is veszek a cukorból. Tisztuló fejjel végre megkérdezem:

– Mi történt?

– Kik vagytok ti? – kérdez vissza az anya válasz helyett. Nem néz rám, Nelkét ringatja az ölében. – Van veletek orvos?

– Nincsen. De tudunk hívni – jut eszembe. – Tudunk telefonálni!

És ekkor már meg is hallom, hogy Anteusz odabent telefonál.

Szia, Jokikám, most nagyon figyelj! Baj van! Kimentem terepre, és belefutottam az emberrabló bandába! Szovintiben vagyok, a Párka utcában. Jegyzed? Három sérült van, elég komolynak látszanak. Azonnal mentő kell! Kérj hivatalos mentőt Zilákonyból, az van legközelebb. Meshral-veszély nincs, a lány stabil. Tudod mit, és tudod, hogyan. Siessetek!

– Jön a mentő apáért? – néz föl Nelke.

– Igen – sietek megnyugtatni. – Remélem, hamar ideérnek.

Hamar? Ebben azért annyira nem hiszek. Ha közel is van ez a Zilákony, akkor is csak egy másik város... Inkább abban reménykedem, hogy Nelke apja nincs nagyon rosszul. Nem merem megkérdezni.

Nagyon szeretném tudni, hogy pontosan mi történt, de nincs az a pénz, amiért bemennék a lakásba, a három sérülthöz. Már ha tényleg csak sérültek, mert egy hangot sem hallok tőlük. Csak Anteusz kérdezgeti valakitől, hogy jól van-e.

Aztán meglátom őt az ajtóban. Nagyon aggodalmas az arca. Aggodalmas, és vértől maszatos. Ahogy mind a két keze és a dzsekije jobb ujja is. Nekem is le kéne ülnöm a földre, mint Nelke anyjának, a hátamat a falnak dönteni… de már érzem, hogy nem lesz időm rá. Látom, hogy Anteusz ugrik, hogy elkapjon, de a vízszintesből függőleges lesz, és onnantól már nem látok semmit, csak a fejem tompa koppanását hallom, meg azt, hogy valaki azt kiabálja a Sorsfordító showmanjének hangján, hogy bassza meg!

Aztán az jön, hogy valaki lépcsőn lefelé cipel a vállán, de mielőtt teljesen felocsúdnék, megérzem a vérszagot, és újra benyel a sötétség.

Végül egy szokatlan érzés ébreszt fel: fázom. Hideg szél citerázik vékony pólóm ráncain. Felülni még nem merek, csak körülnézni: fölöttem sötétkék, fényszennyezetlen alkonyat, körülöttem a romváros házai. Az utca közepén fekszem. Az első gondolatom az, hogy nem telhetett el sok idő, és csak a második az, hogy egyedül vagyok. Fáj a hátam, nyomja a kemény, töredezett aszfalt. Végre elég erőt érzek magamban ahhoz, hogy feltápászkodjak, és már kiáltanék, hogy hahó, amikor két buci gurul le felemelkedő mellkasomról. Csak ekkor esik le a tantusz. Instabil meshralom van! Anteusz nyilván azt hitte, attól haldoklom éppen. Nem hagyhatott a házban, a lehetőségekhez képest minél jobban el kellett különítenie. Belesajdul a szívem ebbe a gondolatba.

Mivel nem akarok megint elájulni, betartom a szabályokat: mélyeket lélegzek és lassan, térdelő helyzetből állok fel. A zsebembe süllyesztem a bucikat. Az egyik vadonat új, biztos Anteusz sajátja. A másik pedig régi, szétázott kartonborítású, és a hátulján virító naptár szerint tizenkét éves. A képes oldalán Kándi Popporol, a rock egykori királynője látható, fénykorában. Még ma is fellép, de csak vidéki búcsúkban haknizik. Nem tudja, hogy a csúcson illik abbahagyni.

Tudok járni, sőt, még sietni is. A fejem szédül, a gyomrom meg tótágast áll, de ez nem olyan vészes. Érzem, hogy ennek az állapotnak ezúttal semmi köze a meshralhoz, és ettől szinte boldog vagyok.

Anteusz kocsija látótávolságban parkol, a lámpái égnek. Amikor közelebb érek, meglátom őt magát is. Ott áll az autó mellett, és behajol a hátsó ajtón. Félhangosan káromkodik, össze-vissza, se alany, se állítmány. Kurva anyád a baszd meg. Nála is elszakadt a cérna. Amikor szólok neki, ijedtében akkorát ordít, hogy majdnem megint elájulok.

– Úristen, Zefír, úristen! – dadogja, és aztán minden átmenet nélkül elvigyorodik. Ölelésre tárja a karját.

– Macskának foglak hívni – motyogja a hajamba. – Kilenc élet, vagy még több. Legyen ez után még több életed, jó? Rendben vagy?

– Igen. Csak nem bírom a vért. Ezek szerint.

– Ah, istenem. Soha többet nem viszlek el castingozni, jó? Ne is kérd. Egy felelőtlen idióta vagyok.

– Nem is. De ha igen, akkor is kettőn áll a vásár – figyelmeztetem. – Bűnrészes vagyok.

– Mikor kell bevenned a gyógyszeredet?

– Már lassan kéne. Fázom.

– Néhány perc, és jön a mentő, meg Joki. Akkor mi is mehetünk.

– Túléli a lány apja?

– Igen. Nagyon vérzik, de csak a vállán találták el. Az emberrablókért már nem kezeskednék.

– És mi lesz most? Nelkét bezárják?

– Kihívtuk a mentőket – suttogja Anteusz – A rendes mentőket. Elindult a szokásos program… De megpróbálok mindent.

– Ha Nelkét nem zárják be, én meg túlélem anyám haragját, fellépek vele együtt, oké? De csak egy ötperces spotban. Név nélkül. Jó lesz?

– Igen, nagyon – leheli, és érzem a fejbőrömön, hogy mosolyra húzódik a szája. Addig állunk összekapaszkodva Szovinti feketülő ege alatt, amíg meg nem halljuk a szirénákat.