Egy darabig idegesen ücsörögtünk, hol az állomás unásig ismert
három vágányát néztem, hol a valószínűtlen külsejű idődílert, akiről már
teljesen lepergett a méltóság: körmét rágcsálta, és percenként az induló
vonatokat mutató táblára sandított. A ficsúr, aki tudja, mikor fogok meghalni. Hány
éves lehetett? Huszonöt? Harminc? Vajon meleg volt? Ki a csuda volt ő
egyáltalán, és miért vállalt illegális időkereskedést, azon túl, hogy az
anyához hasonlóknak segítsen? Egyszerre tudni szerettem volna, kíváncsiságból
is, és azért, mert hasznosnak tűnt. Mi van, ha elfogják? Könnyebb lesz időt
szerezni, ha tudok ilyesmiket. És ha kiderül, hogy csak felhasznál minket
valamihez? De túlságosan utáltam, és csak nehezen jöttek a számra a kérdések.
– Miért csak Pesten működik ez a dolog?
– Már mondtam. – A kávétól még idegesebb lett, gyors beszédű, és
ugrásra kész, mint egy macska. Amúgy is volt benne valami macskaszerű. – Ott
van az a hely, ahol biztonságban érzem magam. Pest az én Bakonyom. Vagy
Párizsom, vagy mit tudom én, akármim. – Közelebb hajolt, zavaróan közel, és
olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam. – Túl kell járnom a céhes nyomozók
eszén. Tudod, milyen nehéz az? Sejtheted.
– Oké, igaz. És ha odaérünk? Csak odamegyünk, elmondasz egy
verset, és mehetek vissza?
– Megpróbálom elmondani.
De nem is vers. Nincs benne rím, és nem vagyok költő.
– Attól még lehet vers.
– Tök mindegy. Megpróbálom. Ha sikerül, akkor az a legjobb, minél
messzebb kerülsz tőlem. Ha pedig eljön az időpont, amit megbeszéltünk, akkor
légy szíves, legalább idáig távolodj el, de még jobb, ha elvonatozol mondjuk
Füzesabonyba. Ha édesanyád élni szeretne, nélküled is be fognak engedni.
Apát ismerve ebben egy kicsit azért kételkedtem.
A társalgás megakadt, hallgattunk, amíg a vonatunk be nem állt. Régi
fajta, műbőr üléses, légkondicionálás nélküli vonat volt, a kötelező
graffiti-maradványokkal, és fémszaggal, amiről mindig vér jutott eszembe. Fülkés
kocsiba szálltunk. Kék behúzta az ajtót, az ülésre rakta a lábát, és ha bárki
elhaladt a fülkénk előtt, mogorván nézett. Szerencsére kevesen voltak.
– Most is emlékszel azokra a dolgokra, amiket anyámtól vettél el?
– kérdeztem, bele a vonatzúgásba, amikor már feladtam a tapintatosabb módszerek
után kutatást.
Megrázta a fejét, én meg képtelen voltam eldönteni, most akkor
jobban érzem magam ettől, vagy sem.
– Csak a meta-emlék van meg… az olyasmi, hogy tudom, milyen érzés
volt emlékezni rájuk. – Arcán átfutott egy halvány, erőltetett mosoly. –
Vizuális, lehengerlően. Nagyon szépnek látja a dolgokat.
Ezt le mertem volna fogadni.
– De mire kellenek neked? Hogy érhet többet az emlék, mint az idő?
Erre levette a lábát az ülésről, előrehajolt. A válasza éppen csak
hangosabb volt, mint a vonatkattogás.
– Semmi sem ér többet, mint az idő. Emlékeket egy kicsit nehezebb
szerezni. És többet nem fogok mondani erről, egy olyan lánynak, aki céhes
varázslókkal jár.
– Mindent eltitkoltam előle.
– Nagyon helyes.
– Pedig meg akartam kérdezni, miért csinálod ezt az egészet. Mi
az, hogy idődíler, egyáltalán? Ez a szakmád?
– Nyughass, a francba is! Le akarsz bukni?
Rémülten nézett körül, pedig egészen halkan kérdeztem. Csak akkor
válaszolt, amikor már elhagytuk Andornaktályát, és senki sem akart beülni a
fülkénkbe.
– Ez nem szakma. És hidd el, nem élvezem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése