Ezt a Húsdaráló tér világára írt fanficet John Lerielnek köszönhetitek.
Saját szereplős, Leóék nem szerepelnek benne. De a világ a régi. Az első, borongós részben egy MENYI-s rehab-telepen élő leányzó, és egy hozzá keserűen ragaszkodó srác története körvonalazódik.
Szerintem jobb, mint az eredeti. Ja és nagyon, de nagyon örültem neki. Fanficet kapni a világodhoz valami fantasztikus érzés, olyan, mintha rákötnék Paksot az ember bolgogság-generátorára. Hehe.
– Szia Lidérc!
– Ciao. Mi a pálya? – pusziltam
bele barátnőm, Ió tenyerébe.
– Csak a szokásos,
uncsi a munka. Senkinek sincs pénze gyertyákra.
– Hó vége van, szivi.
Mostanában amúgy is egyre több az áramszünet. Az embereknek
kellenek a gyertyáid.
– Remélem is…
Zümmögve, ciceregve
kezdett remegni felettünk az ebédlő neoncsöveinek fénye. Vártam,
hogy hirtelen kialudjanak a lámpák, vagy hogy hirtelen deresedni
kezdjenek a hatalmas üvegablakok, de nem történt semmi rendkívüli.
Hamarosan újra rendben volt a világítás. Talán csak a közelben
elhúzó barellai gyorstól volt. Ki tudja? Rámosolyogtam Ióra.
– Látod? Az
elektromosság megbízhatatlan.
– Na persze… Bagoly
mondja verébnek! Mikor is jöttél utoljára meglátogatni?
– Viszont most hoztam
csokit.
– A helyedben nem ezzel
mentegetném magam – húzta fel orrát Ió. Könnyen tette: neki
volt a legpiszébb orra, amit életemben láttam. – Hányszor
mondjam, hogy ne szórd el a fél fizetésedet ilyen marhaságokra?
– Nyugi, a fizetésemből
bőven kifutja.
– És neked hogy megy a
munka? Előléptettek már?
Láttam rajta, hogy
tényleg érdekli. Lemondóan mosolyogtam, és megráztam a fejem.
– Nem, még nem lettem
műszakvezető. Gyuszi azt mondta, ha tuti az új állás, majd szól.
– Ajj, pedig tényleg
megérdemelnéd! Te jó ember vagy, Lidérc! – nézett komolyan a
szemembe Ió. – Nem azoknak a seggfejeknek kellene a nagy pénzt
leakasztaniuk, a jó munkát kapniuk, miközben te megszakadsz a
raktárban! Állj ki magadért! Legyél rátartibb, büszkébb,
keményebb!
– Nekem nincs papírom
hozzá. Múltkor kérdeztem, átkérhetem-e magam a Mosoly utcai
áruházba, de azt mondták, csak ősszel lesz üresedés.
– Ajj… A lelked
kiteszed értük, láttam, most is ott a noteszed a farzsebedben! –
puszilt meg. – Istenem, mindig olyan rosszul bántál a pénzzel!
Ha valaki nem keres havi háromszáz Zupot se, ne vegyen csokikat!
– Ha nem kell, add
vissza – vontam vállat. Ió odahajolt, és megcsókolt. Szerintem
kellett neki.
Addig maradtam Ióval,
ameddig csak tudtam. Sajnos hamar lejárt az ebédszünete, vissza
kellett térnie a gyertyaöntéshez a többi intézeti lakóval
együtt.
Ió meshralos volt, a
haldokló nagymamájától kapta el. A családja összeroppant a
tragédiák halma alatt, apja alkoholista lett, anyja gyógyszereken
élt – persze, ezt ő nem tudta, mert nem akartam neki elmondani.
Csak én látogattam meg a szüleit két-három hetente, hozzá pedig
heti egyszer mentem be. Iót nem engedték ki a Nisp Yakari
Meshral-rehabilitációs Intézetből, közismert gúnynevén a
Nyomi-ból, a dolgok jelenlegi állása szerint egész hátralévő
életét ott kell leélnie.
Ió nagyon sok mindenről
nem tudott, ami azóta történt. Számára a külvilág
gyakorlatilag megszűnt létezni, száműzetésben vegetált, mint
egy nőnemű Vasálarcos. Egyedüli kapcsolata régi otthonával én
voltam, meg azok a barátai, akik még mindig látogatták, és
akiket egy kezemen meg tudnék számolni.
Néha, mint most is,
hatalmába kerített az érzés, hogy ez így nem jó. Hogy
tönkreteszem magam azzal, hogy egy olyan halott, bomló valamibe
kapaszkodok, mint a közös múltunk Ióval. De embertelennek éreztem
volna otthagyni őt, elengedni a kezét abban a helyzetben, amibe
került. Akkor is, ha ezzel csak elpocsékolom az időm, a
lehetőségeim, a fiatalságom és az életem.
Nem volt kedvem
hazamenni, de muszáj volt bevásárolnom, mert nem volt otthon kaja.
Ideges lettem és rosszkedvű, már a boltban is magamban
káromkodtam, amikor nem tudtam rendesen elosztani a két szatyor
között a cuccot. Ahogy közeledtem attilavárosi házam felé,
egyre nőtt bennem a frusztráció. Ió járt a fejemben, az az édes
mosolya, ami cseppet sem változott tavaly október óta, a tenyere
íze, amit ott kellett hagynom. Szinte észrevétlenné váltak
körülöttem a megszokott házak, a drót-, vas-, és
deszkakerítések, a töredezett aszfalt, a hatalmas villanyoszlopok
cölöpjei, meg a rajtuk ülő, kattogó vakagányok. Már a
kulcsomat húztam elő, amikor megszólítottak.
– Hahó, tesó!
Basszameg, neee…
Hannibál közeledett
felém szakadt, foltos trikóban, napszemüvegben, vigyorogva.
Morcosan fordultam felé.
– Csőváz. Mi
járatban?
– Van egy meló.
– Nem érek rá.
– Egy perc az egész,
hidd el!
Úgyse száll le rólam,
amíg kötélnek nem állok. Vállammal a kaput tartó vasrúdnak
dőltem, annak hidegségéből próbálva erőt és higgadtságot
meríteni.
– Beviszem a
csomagjaim, és jövök, oké?
– Szuper! Tudtam, hogy
számíthatunk rád, tesó!
– Lidérc vagyok –
vetettem oda.
Behurcoltam zörgő
terhemet, a hűtendőt berámoltam a fridzsiderbe, közben tovább
dohogtam magamban. Miért van az, hogy semmi ehető nincs itthon,
mégis amikor a friss élelmiszert akarom elrakni, nem fér be a
hűtőbe a sok szeméttől? Vettem egy tiszta pólót, befújtam
magam, megfésülködtem, belenéztem a tükörbe. Farkasszemet
néztem saját magammal, csak hogy elodázzam az indulás időpontját.
„Te jó ember vagy,
Lidérc!” Egy nagy túrót, azt!
Hannibál kocsija a
sarkon állt. Senki sem mert behajtani a Versailles utcába,
babonából a két éve történt meshral-kitörés miatt. Nem
hibáztathatom őket érte: egyes elméletek szerint olyan törésvonal
vagy mi van alatta, ami vonzza a meshralt. Gyakran vannak
hidegrohamok, a furcsává öregedett fákon pedig emberemlékezet
óta nem termett semmi. Szomorú látni, amikor kivágnak egyet
ezekből a kivénhedt, ványadt levelű, beteges gyümölcsfákból,
amiket csak az errefelé lakó nyugdíjasok kedvéért hagytak meg.
Ők hallatlan egységben, körmük szakadtáig védelmezik a
növényeket, amikhez szép emlékek fűzik őket. Ha egyet mégis
kidöntenek, tudom, a sajátos környezetvédő-egylet ismét
szegényebb lett egy taggal. Ió nagymamájának halála is valahogy
akkor lett csak teljes, valóságos, amikor az utolsó
cseresznyefáját is kivágták.
A szokott helyre mentünk
a belvárosba, egy kis térre, amit emeletes, egymáshoz szorosan
simuló, behúzott nyakú házak vesznek körül. Macskakövein
vidám, hatéves-forma kisfiú játszott, nevetgélve kergette a
kereplő-csörgő vakagányokat. Kicsit odébb Sztív állt karba
font kézzel, szemmel tartva a gyereket. Kigyúrt, kopasz, lóképű
fickó volt, szívből utáltam, mert egy igazi önző, törtető
tulok. A nevét szándékosan írja fonetikusan, nehogy valaki
összekeverje azzal a szereplővel a Bűnös szívekből.
Meglepődtem a gyerek
láttán. Sztív benne van a korban, de sose említette, hogy volna
gyereke.
– Csá, Lidérc –
köszönt Sztív. Erősen megszorította a kezem, mintha ezzel
fitogtatná az erejét: képes eltörni a kezed parolázás közben.
– Gyere be, az ürge benn van! Hannibál, te hozd a gyereket!
– Ki ez a kissrác? –
kérdeztem.
– A fószer fia. Ma őt
fogod meshralozni, az öreg meg nézi, aztán vagy beszél, vagy nem.
Megdermedtem. Sztív
kézen fogta a mosolygó, foghíjas fiúcskát, és vigyorogva
vezette a ház felé.
– Nem. Ezt nem
vállalom. – jelentettem ki. Hannibál szemöldöke összeugrott.
– Mindjárt jövünk,
menjetek előre! – vetette oda Sztívnek. Amikor beértek,
odalépett hozzám.
– Mi az, hogy nem
vállalod? Hm? – kérdezte ijesztően nyugodtan.
– Mert ő egy kisfiú,
baszd meg! – mondtam fojtott hangon, remegve az idegességtől. Az
járt a fejemben, hogy Hannibál megüt, megver. Megfeszült a nyaka,
ahogy próbált uralkodni magán, arckifejezése megváltozott.
Mereven nézett, szája kissé előre csücsörödött. – Nem
csinálom gyerekekkel, akár agyon is verhetsz, akkor sem!
– Te szánalmas kis
csicska, mit képzelsz magadról?!
Halk torokhangon kezdte,
a végét pedig üvöltve fejezte be. A vakagányok ijedt
kerregéssel, esetlen szárnycsapásokkal rebbentek fel, és eltűntek
a tetők pereme mögött. Meglökött, valószínűleg azért, hogy
érezzem az ötven kiló különbséget kettőnk között.
– Bejössz és
megcsinálod! Ezért kapod a pénzed, te geci, hogy ne dögölj éhen!
Nélkülem egy csöves lennél, te csicska, a híd alatt rohadnál,
King már rég kidobatott volna a házadból! Tőlem kapod a pénzed!
TŐLEM!! – ordította. Megragadta a nyakam és megrázott. Hűvösnek
gondolt pillantással néztem rá, és felkészültem a fájdalomra,
a vérző orra, a kitört fogakra, a kivert szemre. Ióra gondoltam,
és arra, hogy ilyen embertelen dolgot még őérte se csinálnék.
Egészen biztos, hogy nem akarná. Ebbe ő se egyezne bele, soha. Már
ha tudná, mert ha rajtam múlik, az életben nem fog hallani arról,
milyen köröknek dolgozom és mire használom a meshralomat.
Győzködtem magam, hogy ez a helyes döntés, holott testem minden,
a veréstől rettegő sejtje az ellenkezőjét visította.
Abban reménykedtem,
hogy a gyerek nem látja az ajtó mögül, ami most jön.
Hannibál elengedett.
Megdörgölte az orrát, és idegesen járkált fel-alá.
– Akkor mit csináljak
veled, csicskageci? Törjem el a gyerek kezét-lábát, az jobb? Ha?
– Nem! – feleltem
dacosan. Nem remegett a hangom. Hannibál kezdett megnyugodni.
– Mindegy. Most
bejössz, és azt csinálod, amit mondok neked!
Torkomban dobogó
szívvel követtem a pattogzó festésű, nyikorgó, üvegezett ajtó
mögé. Legalább egy tucatszor jártam itt. Szerencsére (vagy
sajnos) Sztív már hátravitte a kisfiút. Hannibál nyomában
végigmentem a kiürített üzlethelyiségből nyíló, piszkos,
sötét folyosón, el az ajtók előtt egészen a leghátsó szobáig.
Egyetlen csupasz
villanykörte lógott a mennyezetről, alatta asztal, székek,
szétkopott linópadló. A helyiségnek nem volt ablaka, közepén
hátrakötött kézzel térdelt a férfi. A gyerek eszeveszetten
csimpaszkodott belé. Kopaszodó, borostás, vékonydongájú alak
volt, bozontos szemöldökkel. Alig hittem volna, hogy a mézszőke
kisgyerek az övé.
Három éve fertőződtem
meg a meshrallal. Épp urbexeltünk a régi Mömex gyártelepen a
haverjaimmal. Tizennyolc éves voltam, vitt a falkaszellem: benne
akartam lenni mindenben, ami akár kicsit is menőnek látszott.
Világ életemben sokkal vagányabbnak, titokzatosabbnak,
félelmetesebbnek próbáltam tűnni, mint amilyennek igazából
tartom magam. Jött a kemény rock, a csuklószorítók, a vad,
beszólogatós stílus és a lázadó, hosszú haj, minden, amit a
„felnőttek” utáltak. Pedig már én is felnőtt voltam, csak
még agyban nem. Így történhetett meg, hogy életveszélyesnek
minősített tetőkre másztam fel, ismeretlen gázokkal teli
alagutakba ereszkedtem le, hogy olyan dolgokról csinálhassak
fényképeket, amiket senki más nem látott rajtam meg egy maroknyi
emberen kívül.
Igen, három éve, a
Mömex gyárban kaptam el a meshralt. Az egyik haverom, Bandi leesett
a tetőről, bele egy hatalmas, esővízzel teli tárolóba.
Expressz-sebességgel másztam le hozzá, de már hallottuk az őrt
meg a kutyákat. A baráti kör egy pillanat alatt szertefoszlott,
amint megjelent a bírság, a közmunka és a letöltendő szelleme:
hatan hétfelé futottak. Egyedül én másztam be Bandiért a vízbe,
és egyedül húztam ki. Utána már csak a kutyákra emlékszem, a
lehántott burkolóelemekkel és üvegcserepekkel teli, betonszürke
földön rohangáló, kaffogó, ugató őrkutyákra. És hogy
üvöltöttem. Kitárt karokkal, teli torokból, ugrálva üvöltöttem
rájuk, hogy elijesszem őket, vagy hogy magamra vonjam a
figyelmüket, ne a tehetetlen, ájult barátomat tépjék szét.
Drabális, fekete, csonkolt farkú dögök voltak, habzó pofával
ugattak, de nem támadtak. Akkor is üvöltöttem, amikor jött az őr
a rendőrökkel és a mentősökkel.
Bandi kómába esett,
egy hét múlva belehalt a meshralba. Én lázrohamokban gyötrődtem
végig a következő két hetet, ezalatt tíz kilót és egy fél
életet fogytam. Amikor magamhoz tértem, egy MENyI-központban
voltam. Az összes barátom lelépett, ha meghallották a nevem, vagy
Bandiét, lecsapták a telefont. Egyedül Ió járt be látogatni a
Kaszáscsillag úti telepre, ahol próbálták kideríteni, mihez
tudok kezdeni azzal a hetven dimppel, amit Bandi kihalászása közben
nyaltam be. Ió lett a világom, ahogyan most én vagyok az övé.
Mondjuk egy darabig csak a plexin keresztül tudtunk beszélni, aztán
védőruhában, kesztyűben foghattam a kezét séta közben. Aznap
mertem először megcsókolni, amikor megkaptam a flepnimet a
hivatalosan bejegyzett képességemmel meg a meshral-értékemmel.
„Pszichotikus szorongás
gerjesztése érintés útján”
– A szokásos lesz.
Vidd ki a gyereket! – mondtam Sztívnek.
– Pofa be! Az van, amit
mondok, azt csinálod! – reccsent rám Hannibál.
– Mit akarnak velem? –
nézett fel ránk a férfi. Most vettem észre, hogy az egyik keze be
van kötve. Kisebbnek tűnt, mint egy normális emberi kéz lenni
szokott. Hannibál fújtatva indult felé.
– Ide figyelj, köcsög!
Ha nem mondod meg, hol a szajré, a Lidérc kifacsarja a pulyád
agyát, mint egy citromot! Sztív, fogd le!
– Ne! Ne bántsák a
fiamat! – ordítozta a szerencsétlen. Sztív átkarolta hátulról,
de az idegen cseppet sem tűnt apatikusnak: keményen küzdött,
többször bordán vágta. Nem tudhatta, hogy Sztív egyszer
ezüstérmes lett a megyei ifjúsági birkozóversenyen; második is
csak azért lett, mert az aranyat Hannibál vitte el.
– Fuss, Bence! Fuss el!
– kiabálta az apa. A fiú rémülten nézett egyikünkről a
másikra.
– Fogd meg, Lidérc!
Sóbálványként álltam
az ajtóban, hagytam, hogy elfusson mellettem a gyerek. Kis lábai
hangosan csattogtak a linópadlón. Hannibál utána eredt, én a
félfának dőlve próbáltam mély levegőket venni. Istenem, add,
hogy ne bántsa a gyereket! Kisvártatva visszatért – üres
kézzel. Szemei villámokat szórtak.
– Te istenverte köcsög!
Mire volt ez jó, he?! Mire?! – ragadott galléron, közvetlen
közelről köpte az arcomba a szavakat. – Válaszolj már,
zsúrpubi, minek engedted el?!
– Neked nincs gyereked?
– kérdeztem.
– Hál’istennek –
taszított a birkózófogásba kulcsolt fogoly felé. – Akkor vele
csinálod!
Zordan néztem a férfi
táskás szemeibe. Elszántan bámult rám, sokkal több tökösséggel,
mint saját tükörképem szokott.
– Hogy hívják? –
kérdeztem.
– Lószart se szedsz ki
belőlem! – morogta ellenségesen, és ráköpött a cipőmre.
– Csináld már, te
nyúlbéla! Esküszöm, te tévedésből születtél férfinak! –
cukkolt Hannibál karba font kézzel.
Egyik kezemet a névtelen
homlokára tettem, a másikat pedig a mellkasa közepére. Amikor
megtaláltam a megfelelő pontot, koncentrálni kezdtem a meshralra.
Nem tudnám megfogalmazni, hol szunnyad az emberben a meshral, amikor
épp nem csinál semmit, honnan jön elő és hová tér vissza dolga
végeztével. Egyesek a legkülönbözőbb csakrákkal hozzák
összefüggésbe, mások szerveket, lebenyeket és mirigyeket
emlegetnek. Nem tudom, honnan jön, de a kezemet kell használnom, és
akkor a legerősebb, ha így fogok meg valakit.
A lélegzetem hideg
lett, ahogy a tenyereim is. Bence apjának homloka gyöngyözni
kezdett.
– Mondja el, amit tudni
akarnak! – szűrtem összeszorított fogaim között. Áldozatom
olyan erővel markolta Sztív szőrös karját, hogy kezéről
lecsúszott a kötés. Nem néztem oda, a szemébe néztem. Nem
mondom, állta a sarat. Mások már néhány másodperc után a
hajukat tépve, sikoltva rogytak össze. Nem közönséges ember
volt.
– Kérem! – mondtam.
Lehunyta a szemét, rázkódni kezdett. Elengedtem. Összecsuklott,
Sztív mégis úgy tartotta, mintha állna. Lassan lerakta a földre.
A fickó összehúzta magát. Tudtam, hogy nem fájdalmat él át,
csak egyszerűen fél. Összeszorított szemmel mondta:
– Szapolyai utca,
harmincöt. Az emeleten, a szürke szekrény…
Már szinte sírt.
Elfordultam tőle, és kimentem. Utáltam magam azért, amit tettem,
amiért embereket kínoztam. Felkavarodott a gyomrom az önvádtól
és a meshraltól. Kimentem. Isten bocsásson meg érte, de hálás
voltam Sztívnek, amikor rázárta az ajtót az ürgére.
Beültem Hannibál
kocsijába. Így szokott ez menni: hoznak és visznek. Nyitva hagytam
az ajtót, hogy a friss levegőn összeszedjem magam. Tenyeremmel
végigdörgöltem az arcomat, beletúrtam a hajamba. A repedezett
betonra koncentráltam a téren, a házak tövében nőtt karnyi
vastag tarackokra, meg a villanyvezetékeken ülő, karattyoló
vakagányokra. Nemsokára jött Hannibál, és egy borítékot dobott
az ölembe.
– Nesze. Fele meló,
fele steksz.
– Van egy tollad? –
kérdeztem reszelős hangon. Meg is érkezett egyből, a boríték
mellett landolt. Nagymellű csaj pucsított rajta. Jellemző
Hannibálra, meg King egész sleppjére.
– Tartsd meg, te
puhapöcs – röhögött saját gúnyolódásán Hannibál. Miközben
elindultunk, remegő kézzel előszedtem a noteszem, és fellapoztam.
A névsor aljára kajla betűkkel írtam föl:
Bence apja – 50 Zup,
1 Playboy-csajos toll
– Szia Lidérc!
– Ciao. Mi a pálya? – pusziltam
bele barátnőm, Ió tenyerébe.
– Csak a szokásos,
uncsi a munka. Senkinek sincs pénze gyertyákra.
– Hó vége van, szivi.
Mostanában amúgy is egyre több az áramszünet. Az embereknek
kellenek a gyertyáid.
– Remélem is…
Zümmögve, ciceregve
kezdett remegni felettünk az ebédlő neoncsöveinek fénye. Vártam,
hogy hirtelen kialudjanak a lámpák, vagy hogy hirtelen deresedni
kezdjenek a hatalmas üvegablakok, de nem történt semmi rendkívüli.
Hamarosan újra rendben volt a világítás. Talán csak a közelben
elhúzó barellai gyorstól volt. Ki tudja? Rámosolyogtam Ióra.
– Látod? Az
elektromosság megbízhatatlan.
– Na persze… Bagoly
mondja verébnek! Mikor is jöttél utoljára meglátogatni?
– Viszont most hoztam
csokit.
– A helyedben nem ezzel
mentegetném magam – húzta fel orrát Ió. Könnyen tette: neki
volt a legpiszébb orra, amit életemben láttam. – Hányszor
mondjam, hogy ne szórd el a fél fizetésedet ilyen marhaságokra?
– Nyugi, a fizetésemből
bőven kifutja.
– És neked hogy megy a
munka? Előléptettek már?
Láttam rajta, hogy
tényleg érdekli. Lemondóan mosolyogtam, és megráztam a fejem.
– Nem, még nem lettem
műszakvezető. Gyuszi azt mondta, ha tuti az új állás, majd szól.
– Ajj, pedig tényleg
megérdemelnéd! Te jó ember vagy, Lidérc! – nézett komolyan a
szemembe Ió. – Nem azoknak a seggfejeknek kellene a nagy pénzt
leakasztaniuk, a jó munkát kapniuk, miközben te megszakadsz a
raktárban! Állj ki magadért! Legyél rátartibb, büszkébb,
keményebb!
– Nekem nincs papírom
hozzá. Múltkor kérdeztem, átkérhetem-e magam a Mosoly utcai
áruházba, de azt mondták, csak ősszel lesz üresedés.
– Ajj… A lelked
kiteszed értük, láttam, most is ott a noteszed a farzsebedben! –
puszilt meg. – Istenem, mindig olyan rosszul bántál a pénzzel!
Ha valaki nem keres havi háromszáz Zupot se, ne vegyen csokikat!
– Ha nem kell, add
vissza – vontam vállat. Ió odahajolt, és megcsókolt. Szerintem
kellett neki.
Addig maradtam Ióval,
ameddig csak tudtam. Sajnos hamar lejárt az ebédszünete, vissza
kellett térnie a gyertyaöntéshez a többi intézeti lakóval
együtt.
Ió meshralos volt, a
haldokló nagymamájától kapta el. A családja összeroppant a
tragédiák halma alatt, apja alkoholista lett, anyja gyógyszereken
élt – persze, ezt ő nem tudta, mert nem akartam neki elmondani.
Csak én látogattam meg a szüleit két-három hetente, hozzá pedig
heti egyszer mentem be. Iót nem engedték ki a Nisp Yakari
Meshral-rehabilitációs Intézetből, közismert gúnynevén a
Nyomi-ból, a dolgok jelenlegi állása szerint egész hátralévő
életét ott kell leélnie.
Ió nagyon sok mindenről
nem tudott, ami azóta történt. Számára a külvilág
gyakorlatilag megszűnt létezni, száműzetésben vegetált, mint
egy nőnemű Vasálarcos. Egyedüli kapcsolata régi otthonával én
voltam, meg azok a barátai, akik még mindig látogatták, és
akiket egy kezemen meg tudnék számolni.
Néha, mint most is,
hatalmába kerített az érzés, hogy ez így nem jó. Hogy
tönkreteszem magam azzal, hogy egy olyan halott, bomló valamibe
kapaszkodok, mint a közös múltunk Ióval. De embertelennek éreztem
volna otthagyni őt, elengedni a kezét abban a helyzetben, amibe
került. Akkor is, ha ezzel csak elpocsékolom az időm, a
lehetőségeim, a fiatalságom és az életem.
Nem volt kedvem
hazamenni, de muszáj volt bevásárolnom, mert nem volt otthon kaja.
Ideges lettem és rosszkedvű, már a boltban is magamban
káromkodtam, amikor nem tudtam rendesen elosztani a két szatyor
között a cuccot. Ahogy közeledtem attilavárosi házam felé,
egyre nőtt bennem a frusztráció. Ió járt a fejemben, az az édes
mosolya, ami cseppet sem változott tavaly október óta, a tenyere
íze, amit ott kellett hagynom. Szinte észrevétlenné váltak
körülöttem a megszokott házak, a drót-, vas-, és
deszkakerítések, a töredezett aszfalt, a hatalmas villanyoszlopok
cölöpjei, meg a rajtuk ülő, kattogó vakagányok. Már a
kulcsomat húztam elő, amikor megszólítottak.
– Hahó, tesó!
Basszameg, neee…
Hannibál közeledett
felém szakadt, foltos trikóban, napszemüvegben, vigyorogva.
Morcosan fordultam felé.
– Csőváz. Mi
járatban?
– Van egy meló.
– Nem érek rá.
– Egy perc az egész,
hidd el!
Úgyse száll le rólam,
amíg kötélnek nem állok. Vállammal a kaput tartó vasrúdnak
dőltem, annak hidegségéből próbálva erőt és higgadtságot
meríteni.
– Beviszem a
csomagjaim, és jövök, oké?
– Szuper! Tudtam, hogy
számíthatunk rád, tesó!
– Lidérc vagyok –
vetettem oda.
Behurcoltam zörgő
terhemet, a hűtendőt berámoltam a fridzsiderbe, közben tovább
dohogtam magamban. Miért van az, hogy semmi ehető nincs itthon,
mégis amikor a friss élelmiszert akarom elrakni, nem fér be a
hűtőbe a sok szeméttől? Vettem egy tiszta pólót, befújtam
magam, megfésülködtem, belenéztem a tükörbe. Farkasszemet
néztem saját magammal, csak hogy elodázzam az indulás időpontját.
„Te jó ember vagy,
Lidérc!” Egy nagy túrót, azt!
Hannibál kocsija a
sarkon állt. Senki sem mert behajtani a Versailles utcába,
babonából a két éve történt meshral-kitörés miatt. Nem
hibáztathatom őket érte: egyes elméletek szerint olyan törésvonal
vagy mi van alatta, ami vonzza a meshralt. Gyakran vannak
hidegrohamok, a furcsává öregedett fákon pedig emberemlékezet
óta nem termett semmi. Szomorú látni, amikor kivágnak egyet
ezekből a kivénhedt, ványadt levelű, beteges gyümölcsfákból,
amiket csak az errefelé lakó nyugdíjasok kedvéért hagytak meg.
Ők hallatlan egységben, körmük szakadtáig védelmezik a
növényeket, amikhez szép emlékek fűzik őket. Ha egyet mégis
kidöntenek, tudom, a sajátos környezetvédő-egylet ismét
szegényebb lett egy taggal. Ió nagymamájának halála is valahogy
akkor lett csak teljes, valóságos, amikor az utolsó
cseresznyefáját is kivágták.
A szokott helyre mentünk
a belvárosba, egy kis térre, amit emeletes, egymáshoz szorosan
simuló, behúzott nyakú házak vesznek körül. Macskakövein
vidám, hatéves-forma kisfiú játszott, nevetgélve kergette a
kereplő-csörgő vakagányokat. Kicsit odébb Sztív állt karba
font kézzel, szemmel tartva a gyereket. Kigyúrt, kopasz, lóképű
fickó volt, szívből utáltam, mert egy igazi önző, törtető
tulok. A nevét szándékosan írja fonetikusan, nehogy valaki
összekeverje azzal a szereplővel a Bűnös szívekből.
Meglepődtem a gyerek
láttán. Sztív benne van a korban, de sose említette, hogy volna
gyereke.
– Csá, Lidérc –
köszönt Sztív. Erősen megszorította a kezem, mintha ezzel
fitogtatná az erejét: képes eltörni a kezed parolázás közben.
– Gyere be, az ürge benn van! Hannibál, te hozd a gyereket!
– Ki ez a kissrác? –
kérdeztem.
– A fószer fia. Ma őt
fogod meshralozni, az öreg meg nézi, aztán vagy beszél, vagy nem.
Megdermedtem. Sztív
kézen fogta a mosolygó, foghíjas fiúcskát, és vigyorogva
vezette a ház felé.
– Nem. Ezt nem
vállalom. – jelentettem ki. Hannibál szemöldöke összeugrott.
– Mindjárt jövünk,
menjetek előre! – vetette oda Sztívnek. Amikor beértek,
odalépett hozzám.
– Mi az, hogy nem
vállalod? Hm? – kérdezte ijesztően nyugodtan.
– Mert ő egy kisfiú,
baszd meg! – mondtam fojtott hangon, remegve az idegességtől. Az
járt a fejemben, hogy Hannibál megüt, megver. Megfeszült a nyaka,
ahogy próbált uralkodni magán, arckifejezése megváltozott.
Mereven nézett, szája kissé előre csücsörödött. – Nem
csinálom gyerekekkel, akár agyon is verhetsz, akkor sem!
– Te szánalmas kis
csicska, mit képzelsz magadról?!
Halk torokhangon kezdte,
a végét pedig üvöltve fejezte be. A vakagányok ijedt
kerregéssel, esetlen szárnycsapásokkal rebbentek fel, és eltűntek
a tetők pereme mögött. Meglökött, valószínűleg azért, hogy
érezzem az ötven kiló különbséget kettőnk között.
– Bejössz és
megcsinálod! Ezért kapod a pénzed, te geci, hogy ne dögölj éhen!
Nélkülem egy csöves lennél, te csicska, a híd alatt rohadnál,
King már rég kidobatott volna a házadból! Tőlem kapod a pénzed!
TŐLEM!! – ordította. Megragadta a nyakam és megrázott. Hűvösnek
gondolt pillantással néztem rá, és felkészültem a fájdalomra,
a vérző orra, a kitört fogakra, a kivert szemre. Ióra gondoltam,
és arra, hogy ilyen embertelen dolgot még őérte se csinálnék.
Egészen biztos, hogy nem akarná. Ebbe ő se egyezne bele, soha. Már
ha tudná, mert ha rajtam múlik, az életben nem fog hallani arról,
milyen köröknek dolgozom és mire használom a meshralomat.
Győzködtem magam, hogy ez a helyes döntés, holott testem minden,
a veréstől rettegő sejtje az ellenkezőjét visította.
Abban reménykedtem,
hogy a gyerek nem látja az ajtó mögül, ami most jön.
Hannibál elengedett.
Megdörgölte az orrát, és idegesen járkált fel-alá.
– Akkor mit csináljak
veled, csicskageci? Törjem el a gyerek kezét-lábát, az jobb? Ha?
– Nem! – feleltem
dacosan. Nem remegett a hangom. Hannibál kezdett megnyugodni.
– Mindegy. Most
bejössz, és azt csinálod, amit mondok neked!
Torkomban dobogó
szívvel követtem a pattogzó festésű, nyikorgó, üvegezett ajtó
mögé. Legalább egy tucatszor jártam itt. Szerencsére (vagy
sajnos) Sztív már hátravitte a kisfiút. Hannibál nyomában
végigmentem a kiürített üzlethelyiségből nyíló, piszkos,
sötét folyosón, el az ajtók előtt egészen a leghátsó szobáig.
Egyetlen csupasz
villanykörte lógott a mennyezetről, alatta asztal, székek,
szétkopott linópadló. A helyiségnek nem volt ablaka, közepén
hátrakötött kézzel térdelt a férfi. A gyerek eszeveszetten
csimpaszkodott belé. Kopaszodó, borostás, vékonydongájú alak
volt, bozontos szemöldökkel. Alig hittem volna, hogy a mézszőke
kisgyerek az övé.
Három éve fertőződtem
meg a meshrallal. Épp urbexeltünk a régi Mömex gyártelepen a
haverjaimmal. Tizennyolc éves voltam, vitt a falkaszellem: benne
akartam lenni mindenben, ami akár kicsit is menőnek látszott.
Világ életemben sokkal vagányabbnak, titokzatosabbnak,
félelmetesebbnek próbáltam tűnni, mint amilyennek igazából
tartom magam. Jött a kemény rock, a csuklószorítók, a vad,
beszólogatós stílus és a lázadó, hosszú haj, minden, amit a
„felnőttek” utáltak. Pedig már én is felnőtt voltam, csak
még agyban nem. Így történhetett meg, hogy életveszélyesnek
minősített tetőkre másztam fel, ismeretlen gázokkal teli
alagutakba ereszkedtem le, hogy olyan dolgokról csinálhassak
fényképeket, amiket senki más nem látott rajtam meg egy maroknyi
emberen kívül.
Igen, három éve, a
Mömex gyárban kaptam el a meshralt. Az egyik haverom, Bandi leesett
a tetőről, bele egy hatalmas, esővízzel teli tárolóba.
Expressz-sebességgel másztam le hozzá, de már hallottuk az őrt
meg a kutyákat. A baráti kör egy pillanat alatt szertefoszlott,
amint megjelent a bírság, a közmunka és a letöltendő szelleme:
hatan hétfelé futottak. Egyedül én másztam be Bandiért a vízbe,
és egyedül húztam ki. Utána már csak a kutyákra emlékszem, a
lehántott burkolóelemekkel és üvegcserepekkel teli, betonszürke
földön rohangáló, kaffogó, ugató őrkutyákra. És hogy
üvöltöttem. Kitárt karokkal, teli torokból, ugrálva üvöltöttem
rájuk, hogy elijesszem őket, vagy hogy magamra vonjam a
figyelmüket, ne a tehetetlen, ájult barátomat tépjék szét.
Drabális, fekete, csonkolt farkú dögök voltak, habzó pofával
ugattak, de nem támadtak. Akkor is üvöltöttem, amikor jött az őr
a rendőrökkel és a mentősökkel.
Bandi kómába esett,
egy hét múlva belehalt a meshralba. Én lázrohamokban gyötrődtem
végig a következő két hetet, ezalatt tíz kilót és egy fél
életet fogytam. Amikor magamhoz tértem, egy MENyI-központban
voltam. Az összes barátom lelépett, ha meghallották a nevem, vagy
Bandiét, lecsapták a telefont. Egyedül Ió járt be látogatni a
Kaszáscsillag úti telepre, ahol próbálták kideríteni, mihez
tudok kezdeni azzal a hetven dimppel, amit Bandi kihalászása közben
nyaltam be. Ió lett a világom, ahogyan most én vagyok az övé.
Mondjuk egy darabig csak a plexin keresztül tudtunk beszélni, aztán
védőruhában, kesztyűben foghattam a kezét séta közben. Aznap
mertem először megcsókolni, amikor megkaptam a flepnimet a
hivatalosan bejegyzett képességemmel meg a meshral-értékemmel.
„Pszichotikus szorongás
gerjesztése érintés útján”
– A szokásos lesz.
Vidd ki a gyereket! – mondtam Sztívnek.
– Pofa be! Az van, amit
mondok, azt csinálod! – reccsent rám Hannibál.
– Mit akarnak velem? –
nézett fel ránk a férfi. Most vettem észre, hogy az egyik keze be
van kötve. Kisebbnek tűnt, mint egy normális emberi kéz lenni
szokott. Hannibál fújtatva indult felé.
– Ide figyelj, köcsög!
Ha nem mondod meg, hol a szajré, a Lidérc kifacsarja a pulyád
agyát, mint egy citromot! Sztív, fogd le!
– Ne! Ne bántsák a
fiamat! – ordítozta a szerencsétlen. Sztív átkarolta hátulról,
de az idegen cseppet sem tűnt apatikusnak: keményen küzdött,
többször bordán vágta. Nem tudhatta, hogy Sztív egyszer
ezüstérmes lett a megyei ifjúsági birkozóversenyen; második is
csak azért lett, mert az aranyat Hannibál vitte el.
– Fuss, Bence! Fuss el!
– kiabálta az apa. A fiú rémülten nézett egyikünkről a
másikra.
– Fogd meg, Lidérc!
Sóbálványként álltam
az ajtóban, hagytam, hogy elfusson mellettem a gyerek. Kis lábai
hangosan csattogtak a linópadlón. Hannibál utána eredt, én a
félfának dőlve próbáltam mély levegőket venni. Istenem, add,
hogy ne bántsa a gyereket! Kisvártatva visszatért – üres
kézzel. Szemei villámokat szórtak.
– Te istenverte köcsög!
Mire volt ez jó, he?! Mire?! – ragadott galléron, közvetlen
közelről köpte az arcomba a szavakat. – Válaszolj már,
zsúrpubi, minek engedted el?!
– Neked nincs gyereked?
– kérdeztem.
– Hál’istennek –
taszított a birkózófogásba kulcsolt fogoly felé. – Akkor vele
csinálod!
Zordan néztem a férfi
táskás szemeibe. Elszántan bámult rám, sokkal több tökösséggel,
mint saját tükörképem szokott.
– Hogy hívják? –
kérdeztem.
– Lószart se szedsz ki
belőlem! – morogta ellenségesen, és ráköpött a cipőmre.
– Csináld már, te
nyúlbéla! Esküszöm, te tévedésből születtél férfinak! –
cukkolt Hannibál karba font kézzel.
Egyik kezemet a névtelen
homlokára tettem, a másikat pedig a mellkasa közepére. Amikor
megtaláltam a megfelelő pontot, koncentrálni kezdtem a meshralra.
Nem tudnám megfogalmazni, hol szunnyad az emberben a meshral, amikor
épp nem csinál semmit, honnan jön elő és hová tér vissza dolga
végeztével. Egyesek a legkülönbözőbb csakrákkal hozzák
összefüggésbe, mások szerveket, lebenyeket és mirigyeket
emlegetnek. Nem tudom, honnan jön, de a kezemet kell használnom, és
akkor a legerősebb, ha így fogok meg valakit.
A lélegzetem hideg
lett, ahogy a tenyereim is. Bence apjának homloka gyöngyözni
kezdett.
– Mondja el, amit tudni
akarnak! – szűrtem összeszorított fogaim között. Áldozatom
olyan erővel markolta Sztív szőrös karját, hogy kezéről
lecsúszott a kötés. Nem néztem oda, a szemébe néztem. Nem
mondom, állta a sarat. Mások már néhány másodperc után a
hajukat tépve, sikoltva rogytak össze. Nem közönséges ember
volt.
– Kérem! – mondtam.
Lehunyta a szemét, rázkódni kezdett. Elengedtem. Összecsuklott,
Sztív mégis úgy tartotta, mintha állna. Lassan lerakta a földre.
A fickó összehúzta magát. Tudtam, hogy nem fájdalmat él át,
csak egyszerűen fél. Összeszorított szemmel mondta:
– Szapolyai utca,
harmincöt. Az emeleten, a szürke szekrény…
Már szinte sírt.
Elfordultam tőle, és kimentem. Utáltam magam azért, amit tettem,
amiért embereket kínoztam. Felkavarodott a gyomrom az önvádtól
és a meshraltól. Kimentem. Isten bocsásson meg érte, de hálás
voltam Sztívnek, amikor rázárta az ajtót az ürgére.
Beültem Hannibál
kocsijába. Így szokott ez menni: hoznak és visznek. Nyitva hagytam
az ajtót, hogy a friss levegőn összeszedjem magam. Tenyeremmel
végigdörgöltem az arcomat, beletúrtam a hajamba. A repedezett
betonra koncentráltam a téren, a házak tövében nőtt karnyi
vastag tarackokra, meg a villanyvezetékeken ülő, karattyoló
vakagányokra. Nemsokára jött Hannibál, és egy borítékot dobott
az ölembe.
– Nesze. Fele meló,
fele steksz.
– Van egy tollad? –
kérdeztem reszelős hangon. Meg is érkezett egyből, a boríték
mellett landolt. Nagymellű csaj pucsított rajta. Jellemző
Hannibálra, meg King egész sleppjére.
– Tartsd meg, te
puhapöcs – röhögött saját gúnyolódásán Hannibál. Miközben
elindultunk, remegő kézzel előszedtem a noteszem, és fellapoztam.
A névsor aljára kajla betűkkel írtam föl:
Bence apja – 50 Zup,
1 Playboy-csajos toll
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése