After becsukta maga mögött lakásuk
ajtaját. Nagy és súlyos ajtó volt, így reménytelen próbálkozás
maradt csupán, hogy csendben beosonjon a szobájába a cuccaiért,
majd mint egy ninja, észrevétlenül surranjon ki, mielőtt...
Dönd, klaff – mondta az ajtó.
Áruló!
– Ki az? – szólt ki After apja a
dolgozószobájából. Mintha nem tudná, hogy én vagyok –
gondolta a lány. Morcosan rúgta le cipőjét, és a tinédzserek
minden frusztrációját belekiáltotta válaszába.
– Én vagyoook!
Utált illedelmes lenni, de most
illendőségből be kellett köszönnie az apjának. Az öreg
grandiózus, már-már fényűző irodájában ült, az asztalán
szanaszét rakott papírokat tanulmányozta. Kopasz volt, szemöldöke
és szakálla őszülő, szája vastag. Ujjain gyűrűket viselt.
After viszolygott a szokástól, szerinte a gyűrűk nőies dolgok
voltak, főleg ezek a vastagok. De nem mondhatta a szemébe, mennyire
szörnyen rosszul álltak az apjának. Illetlenség lett volna.
– Helló, Sári – köszönt rá
mosolyogva a férfi. Sári, alias After, kikényszerített mosollyal,
hátrakulcsolt kézzel kukkantott be hozzá.
– Szia, apu.
– Mi volt a suliban?
– Semmi.
– Az nem sok.
– Hát... Nem.
– Ettél bent?
– Majd fogok, még visszamegyek.
– No – vonta fel bozontos
szemöldökét az apja. – Hová, hová?
– A haverokkal találkozunk. Csak
beugrottam pár cuccért.
– Az jó. És hová mentek?
A Húsdaráló térre.
– Csak járjuk a várost, ide-oda.
– Ide-oda, mi? – nézett Afterre
szúrósan az apja. A tollat is lerakta, ami a kezdődő
hegyibeszéd-roham biztos jele volt.
– Jobban örülnék, ha a tanulással
foglalkoznál.
– Tudom.
– Annyit jársz bulizni, meg a
barátaiddal csavarogni! Ha feleennyi időt fordítanál a tanulásra,
iskolaelső lennél!
– Oké – mondta kitérőleg After,
és kiment a szobából.
– Hallod? – szólt utána az apja.
– Persze, csak összepakolok.
Felment a szobájába, és nem
hallotta. Szétszedte a vízipipát, begyömöszölte a hátizsákjába,
elrakta a walkmanjét, a kisrádiót, pár könyvet, amit nem rég
vásárolt, majd a kész csomaggal lement a földszintre. A konyhában
kivett a hűtőből két üveg kólát, amit erre az alkalomra vett,
egy üres ásványvizes üveget megtöltött csapvízzel, majd az
egész cekkert felrakta az gravgonra. Ezt is a konyhában tartották,
könnyű volt vele bevásárlás után a kocsitól a frigóig
szállítani a kaját.
– Elviszem a gravgont! – szólt be
félvállról apjának.
– Mikor jössz?
– Nem tudom.
– Vigyázz az úton!
Dönd. Klaff.
After a Krisztina téren találkozott
Lidérccel és Jáspissal. Azon a jellegzetes kő-peremen ültek, ami
a füvesített részt választotta el a járdától. Lidérc épp a
noteszébe írkált valamit, Jáspis Game-boyozott. After mosolyogva
ment oda hozzájuk.
– Sziasztok! Megint meló? –
kérdezte Lidérctől. A srác félmosollyal mutatta meg a noteszt:
felskiccelt utcaképet rajzolt, rajta hosszúkás, szálkás
háromszögek az emberek. After megölelte és megpuszilta őket.
Jáspis, göndör barna hajú, pozsgás arcú fiú, elismerően
füttyentett a gravgon láttán.
– Az szép darab! Honnan van?
– Apu egyik barátja hozta nyáron.
Állítólag valami bontásból mentette ki.
– Ja... Baró. Na, megyünk, vagy mi
van?
Mentek.
A Húsdaráló térhez könnyen le
tudtak sétálni; a gravgon miatt a busz amúgy is ki volt zárva.
Ezeket a köveket a meshral “fertőzte” meg, furcsa tulajdonságuk
volt a gravolithoz hasonlóan, hogy bármekkora súlyt elbírtak –
ám ezek szabályosan lebegtek. Mindig ugyanolyan magasan maradtak,
semmilyen erő nem tudta őket lejjebb vagy feljebb kényszeríteni,
néha oldalra se mozogtak. A legtöbb néhány hét, pár hónap után
kimerült: az idők folyamán egyre lejjebb ereszkedett, nehezebb
volt eltolni, néha kocsival kellett őket elhúzni, ha útban
voltak. Sőt, egyes merülőfélben lévő gravgonok drasztikus
hirtelenséggel vesztették el erejüket: egyik pillanatról a
másikra, váratlanul zuhantak le. Néhány a mozdíthatatlanok közül
állandóan a levegőben maradt. A gravgonok látszólagos
masszívságuk dacára ugyanúgy megmunkálhatók voltak, mint a
közönséges kövek, akár össze is lehetett törni őket.
Téglányinál kisebb darabokban már nem ellenálltak a
gravitációnak. Afterék gravgonjába fém fogantyút szereltek,
hogy könnyebb legyen mozgatni.
Régen a Húsdaráló tér helyén a
Hekk utca állt, két-három emeletes házakkal, itt lakó
családokkal, buszmegállóval, postával, csemegebolttal,
játszótérrel. Itt következett be tizenöt évvel ezelőtt
Vantella egyik legnagyobb meshral-kitörése. A teljes belvárosra
kihatott, mindenhonnan elszívta az energiát, hogy felhasználja
valami... Nos, egyszerre elborult, érthetetlen és félelmetes
dologra. Egy közönséges húsdarálót a másodperc törtrésze
alatt három emelet magasra növesztett, robbanásszerűen rombolva
szét a környező épületeket. Több tucat ember veszett oda
egyetlen pillantás alatt: vagy az acélmonstrum zúzta össze őket,
vagy a leomló, szétrepülő törmelék alatt lelték halálukat.
Áramszünet és farkasordító hideg követte a pusztítást,
megkeserítve a szerencsétlen túlélők életét is; a közelben
minden és mindenki meshralos lett. Hetekig nem mehetett senki a
Daráló közelébe. A vesztegzár feloldása után furcsa
zarándoklatok indultak meg a rettegett mementóhoz. Más
emlékhelyeken koszorúkat, gyertyákat helyeznek el az elhunytak
emlékére – itt az emberek, félve a meshral következő
csapásától, saját húsdarálóikat hagyták a monstrum tövében.
Volt, aki éjszaka, titokban vitte ki, nehogy a szomszédok
kipletykálják, babonásnak nevezzék, mások blazírt
egyszerűséggel hajították le a gépet, afféle néma, konok
daccal: “Én aztán nem hagyom magam eltiporni!”
Akik akkor kisgyerekek voltak, vagy
utána születtek, azok számára ma már természetessé vált a
Húsdaráló tér létezése, az idősebbek pedig nosztalgiázva
meséltek tinédzser gyermekeiknek arról, milyen volt a környék a
kitörés előtt. Ők már nem féltek a kitöréstől, az idő
elaltatta aggodalmukat, a fiatalok pedig még nem találkoztak az
akkori pusztuláshoz és rémülethez hasonló dologgal – ők csak
a Darálót látták, és a teret, amilyen most.
After már egy körbeépített,
rendezett Húsdaráló térre lépett be. Amolyan babonából senki
sem mert a Darálóhoz közel építkezni, így egyeduralkodó
motívuma volt a térnek: a sok év barnás-feketés, oxidációs
foltként ült meg acéltestén, szájának lyukacsait galambok
használták ajtónak. Kis kerítés vette körül, elején nagy
bronztábla sorolta az áldozatok neveit. Tövében kistestvérei
gubbasztottak ujjnyi vastag galambpiszok alatt. A teret törött,
fűfoltos beton járólapok borították, az egykori házak emlékét
néhány nagyobb tömb, oszlop őrizte. Sokkal több hasznuk nem
volt, legfeljebb az erre járó gördeszkásoknak és BMX-eseknek
szolgáltattak akadálypályát a földön heverő, vasbeton tetemek.
– Nézzétek, az Mikó! – mutatott
Jáspis egy feléjük futó fiúra. Tizenéves kölyök volt,
lelkesen rohant eléjük.
– Mi van, Mikó? – kérdezte Lidérc
a térdére támaszkodva lihegő fiútól.
– Gyertek gyorsan, ezt nem fogjátok
elhinni! – zihálta Mikó.
Megkerülték a Darálót. A többiek
a Daráló mögött, a derékmagas kerítésen belüli, sekély
kráterben négyen álltak körül valamit. After a kerítésnél
hagyta a gravgont, kíváncsian mászott át, hogy csatlakozzon
hozzájuk.
Baromi sok értelme van a lakatnak
a kiskapun elöl – gondolta gúnyosan.
Egy kulcstartó lebegett a levegőben.
Vigyorgó mackót ábrázolt vörös csokornyakkendővel, báván
kerekedő szemekkel. Olyan volt, mintha élvezné a repülést.
– Várj, várj, várjatok! Ezt
figyeljétek! – mondta Hektik, egy nevéhez híven hirtelen és
hadaró fiú. Kibontott egy dobozos üdítőt, megvárta, míg az
egyik lány, Tipka visszaveszi a kulcstartót, majd a helyére
öntötte a sárgás, pezsgő löttyöt. Az ital a levegőben maradt,
nyúlós, szabálytalanul remegő csápokat növesztett, gömbölyű,
tajtékos hullámokban izgett-mozgott.
– Fúúú – mondta After.
– Ez nagyon ász! Mi csinálja? –
kérdezte Jáspis.
– Nem tudjuk – felelte Hektik. Mikó
felvett a földről egy ágat, ami egy közeli, térdig érő
cserjéről tört le, és kört rajzolt vele a repülő üdítő-massza
alá.
– Kábé ezen a körön belül
működik, a Tipka vette észre, hogy bogarak vannak benne. Nem
tudtak kijönni.
– Ja... ja. – tódította az
alacsony, szöszke hajú lány mérsékelt szókincsével. Álmos
szemei voltak – és macis kulcstartója.
– Zsír! – kommentálta Hektik.
Csücsörítve hajolt oda a pezsgő üdítő-glóbuszhoz, de After
visszahúzta.
– Hülye vagy? Meg ne idd!
– Miért?
– Lehet, hogy meshralos!
– Akkor mit csináljunk vele?
– Van egy szatyrotok? Hátha ki lehet
húzni belőle...
Mikó belenyúlt a trutymóba. Az ujja
elmerült az üdítőben, felkavarva a buborékokat.
– Hülye vagy, Hektik, hogy így
pocsékolod a piát – morogta Ildikó. Fekete, szögegyenes haja
volt, és kilométerekre kiható, depresszív aurája. Kihúzott
szemei pillantása felért egy felirattal a homlokra:
“ENERGIAVÁMPÍR”.
– Hoztam vízipipát! Fújjuk bele a
füstöt! – javasolta After.
– Nem fúj fölfelé, csak
kikapcsolja a gravitációt. Mint az űrhajókban. A füstre nem
hatna.
– Már miért ne hatna?
– Erről jut eszembe! – mondta
Mikó, és fújni kezdte a löttyöt. Az remegve hátrált el előle,
majd valamivel a porba rajzolt kör szélén túl kövér cseppekben
a földre hullott. Társai megtapsolták. Lidérc kieresztette a
hangját.
– Na, hölgyeim, elő a farbával, ki
mit hozott ma nekünk?
Előkerültek a hátizsákokból az
üdítők, rágcsálnivalók, cigik, szeszesitalok: egy buli
kellékei. Tipka hozott plédeket, amiket leteríthettek a földre és
leülhettek rájuk. Beindították a vízipipát, nevetve,
hülyéskedve beszélgettek, néha ötletszerűen bedobtak ezt-azt a
– Mikónak köszönhető – körbe. Összegyűrt cigis dobozt,
kavicsot, leveleket, cipőfűzőt, öngyújtót, ceruzát, poros
homokot, Hektik meg beleköpött. Olyan volt, mint amikor a tévében
a súlytalanság állapotában lebegő asztronauták szórakoznak. Ha
meglökték, ami benne volt, az egészen a kör széléig repült
magától, majd ott lepottyant – csak akkor maradt egy helyben, ha
függőlegesen próbálták leejteni. Ha megforgatták, folytatta a
pörgést, amíg le nem állították. Egy időre kinevezték
kukának, akkor az üres dobozokat, zacskókat, üvegeket tették
bele, majd az egészet kihalászták egy Mömexes szatyorral.
Lidérc megkopogtatta After vállát.
– Járunk egyet?
– Aha – mondta After. Lidérc
felhúzta, és elmentek sétálni a téren, magára hagyva a
társaságot.
– Hallottam egy házról
Priszcillavárosban – mondta Mikó. – Ilyen panel, tízemeletes.
Azt mondják, volt ott egy meshral-kitörés. Túlhevült tőle a
villanybojler, vagy a gázkazán, vagy mittudoménmi, és szétvitte
az egész kócerájt! De az egyik lakás megmaradt, a levegőben
lógnak a falai meg pár egész szoba, mert a beton körülötte
gravgon lett! A ház eltűnt alóla, de a lakás ott maradt!
– Azt én is hallottam – mondta
Jáspis. Nagyot szívott a vízipipából, majd férfifelsőtestnyi
füstfelhőt fújt maga elé. Továbbadta a csutorát Ildikónak. –
Én úgy ismertem, hogy le akarták bontani, de az egyik lakásban a
téglák gravgonok voltak, és nem tudták eltolni őket, úgyhogy
inkább ott hagyták. És alá építettek valami áruházat, vagy
üzletet.
– Ja, meg a család még évekig ott
lakott! Létrával jártak ki-be a házba az üzlet tetejéről!
– Azt nem hiszem – mondta Ildikó.
– Nem hinném, hogy ennyi gravgon között engedélyeznék, hogy
lakjanak. Ha meg meshral-kitörés volt, főleg nem.
– Akkor mégis hová mentek volna? Az
utcára?
– Kapnak szükséglakást az
önkormányzattól – vont vállat Ildikó.
– De akkoriban még nem voltak
szükséglakások!
– Mikor volt ez? A kőkorszakban?
– Egyáltalán láttad már ezt a
híres repülő lakást?
– Nem, de azt mondták, ezer
százalék, hogy megvan! Valahol Priszcillavárosban!
– Én se hinném, hogy létezik, a
gravgondagály elvinné – vélte Hektik. A gravgondagály az a
sajátos jelenség volt, hogy a gravgonok a Föld mágneses terére
ugyan nem reagáltak, a Holdéra viszont igen. Legtöbbjük csak
néhány centit mozdult odébb tőlük, de voltak, amik méterekkel
másztak arrébb éjszaka (olykor kellemetlen háztartási
baleseteket okozva). Beszélték, egyes gravgonokra olyan erősen
hatott a Hold gravitációja, hogy elrepültek. Gyors lemerülésük
és megbízhatatlanságuk mellett a gravgondagály volt a harmadik
komoly visszatartó erő, ami miatt soha senki nem próbált még
olcsó és környezetbarát járművet fabrikálni vagy repülő
házat építeni a gravgonokból.
– Szerintem bepaliztak, öcskös –
pörgetett meg egy papírgalacsint Tipka az antigravitációs
mezőben.
– Amúgy, Afternek tényleg ez az
igazi neve?
– Dehogy is. Sárának hívják, csak
nem szereti nagy dobra verni az igazi nevét. – mondta Tipka.
– A faterja miatt – magyarázta
Ildikó. – Nagymenő ügyvéd a pasas. Meshralos biztosítási
csalásokra megy rá, és sokan utálják.
– Ezt nem értem – ráncolta a
szemöldökét Mikó.
– Mondok valamit. Egy sofőr letöri
a kocsit, mert hülye volt és benézett egy kanyart. A biztosító
csak akkor fizet, ha nem önhibájából történt a kár, úgyhogy
simán behazudhatja, hogy meshralos lett az autója, és amiatt nem
ment a fék vagy a kormány vagy az index. After apja az ilyen palik
kérelmeit vizsgálja meg, hogy ne kapjanak pénzt.
– Meg azért ennél nagyobb halakat
is fog – mondta Tipka. – Cégvezetőket, gyárigazgatókat,
minisztériumi embereket, akik a meshralra próbálják fogni, ha el
akarnak tussolni valamit. After apja viszi perre az ügyeket, és
általában meg is nyeri őket.
– Röviden, Hohenheim Izsák egy
kőgazdag zsidó, aki mások beperléséből gazdagodott meg, és
annyi a pénze, mint a nyű. El se bírják költeni. Mit gondolsz,
miből vett After négy liter kólát? – kotyogta Hektik.
– Hektik! – szólt rá Tipka.
– Mi van?
– Pofa súlyba!
– A lényeg – fordult Ildikó
Mikóhoz. – hogy légyszi, ne reklámozd, hogy After az ő lánya,
jó?
– Jó – mondta a fiú. Látszott
rajta, hogy nem teljesen érti, de annyi tiszta volt neki, hogy
Aftert Afternek hívjuk, és slussz. Inkább visszavette a csutorát,
letüdőzte a karcos füstöt, köhögött néhány pamacsot, aztán
az egymást kergető, pörgő papírzsebkendőkre nézett Tipka
mellett. Biccentett a lánynak.
– Figyi, szerinted milyen magasra ér?
Lidérc és After elsétáltak a tér
pereméig, aztán elindultak a házak mellett. Kikerültek egy idegen
nyelven karattyoló turistacsoportot, akik a Darálót jöttek
megnézni. Sokáig nem is szóltak egymáshoz, vártak, hogy elég
messze kerüljenek a többiektől, hogy ne hallják őket. Persze,
már régóta hallótávon kívül jártak, Jáspisék Lego-emberke
méretűnek látszottak a tér közepén, a kerítés mögött. After
hirtelen nagyon szűknek érezte a farmerjét, hogy Lidérc mellett
sétálhatott benne. Hogy lehetett ilyen hülye? Ebben még a bugyija
csipkéi is látszanak a hátsóján! Hátrakulcsolta a kezét.
– Hogy van Ió? – kérdezte
tétován.
– Fogjuk rá... Gyertyákat önt a
rehabon. A szülei még mindig nem járnak látogatni.
– Én is baromi régen jártam nála.
Talán... Basszus, talán három hónapja is megvan.
– És te hogy vagy? Hogy megy a suli?
– Jól vagyok, köszi. Múltkor
kaptam munkát is.
– Na, az tök jó! És mit?
– Egy cikket kellett megírnom
Titánéknak. Alkalmi meló volt, nem nagy szám, kaptam érte vagy
ötven zupot.
– Az is pénz.
– Aha.
Sétáltak. Körülöttük a világ
szürke, galambpettyes kriksz-kraksszá vált, mint amilyen Lidérc
noteszában volt az utca. Az emberek alaktalan, másodlagos tényezők,
az ablakok sötét foltok, a lényeg leszűkült rájuk és a
körülöttük lévő két-három méteres körre.
– Lidérc...
– Hm?
– Szerinted... Iót kiengedik a
rehabról?
A fiú hallgatott. Nem akart hazudni,
az igazságot pedig utálta. Zsebre gyűrte kezeit, csak világos
alkarja látszott ki a feltűrt pulóverujjtól a farmerig.
– Láttam a leleteit – felelte
kitérőleg. After nézte Lidérc rövid, sötét hajú profilját, a
beesett szemek alatti karikákat, a serkenő borostát, ami nem csak
az áll hegyét verte fel, de zabolátlanul garázdálkodott az egész
arcon. Ebből az egy mondatból After megértette, hogy a válasz:
nem. Ió örökre bent marad, esetleg tovább irányítják
valamelyik vidéki telepre, ahol csak meshralosok élnek és
dolgoznak. Lepratelepek, olyan munkával, amire egészséges
embereket már nem alkalmazna senki.
– Ne menjünk el hozzá együtt? –
kérdezte halkan After. Lidérc rágyújtott egy cigire, és megrázta
a fejét.
– Nem kell. Elég, ha...
Ha te jársz be hozzá, és te
szenvedsz miatta, mi?
– Nem kell egyedül csinálnod,
Lidérc.
– Ugyan, már hozzászoktam.
– Komolyan.
A válasz egy nagy füstgomolyag volt.
Úgy ragadt a levegőbe, mint a meshralkitörések után a nyers
energia, ami néha olyan sűrű, hogy meg lehet kopogtatni. After
megfogta Lidérc kezét, mielőtt visszarejthette volna a zsebébe.
– Ne csináld ezt! Kérlek szépen!
Lidérc ránézett sötét, hosszú
szempillájú tekintetével. After úgy érezte, hogy összemegy.
– Nem akarom, hogy magadat bántsd Ió
miatt!
– Akkor hagyjam magára?
– Nem ezt mondtam! Csak... Így csak
tönkreteszed magad – vallotta be After. Lidérc elengedte a kezét.
A lány szomorúan horgasztotta le fejét. Lidérc táskás szemei
még a Daráló helyén is Iót látták. Fel kellett ismernie, ha
van is bármi esélye, annak még nem jött el az ideje.
Önvád öntötte el Aftert. Ió a
barátnője volt, talán a legjobb barátnője. Óvodás koruk óta
ismerték egymást, és Ió mutatta be Lidércnek is. Undorodott
magától, amiért most, hogy Ió gyógyíthatatlan beteg lett,
rámozdult Lidércre, főleg úgy, hogy az le is állította. Mert
Lidérc még mindig szerette Iót, igazán, őszintén, szerelmesen.
After pedig elárulta őt azzal, hogy beleszeretett Lidércbe. Keserű
könnyek gyűltek a szemébe az önutálattól. Mi vagyok én,
valami női sir Lancelot?! Fúj!
Mikó rohant oda hozzájuk
lélekszakadva. Olybá tűnt, Mikó mindenhová sietve érkezik.
– Azt ne mondd, hogy repülő,
világító meshral-birkákat találtál! – morogta Lidérc.
– Hektik bajban van!
Nagyjából hat méter magasan
lebegett a levegőben, idétlenül kalimpált a kezeivel meg a
lábaival, de hiába: se jobbra, se balra, se fel, se le. A többiek
szólongatták: “Hektik, ne hülyéskedj már, gyere le!” Falra
hányt borsó volt, Hektik nem tudott lejönni. Pont, mint
korábban a bogarak, amiket Tipka látott az antigravitációs mező
ragadva, külső erő nélkül képtelen volt kikerülni a mező
fogságából – csapkodása, tekergése pedig vajmi keveset
használt.
– Ildikó már elrohant, hogy valaki
hívja a rendőröket – mondta Tipka.
– Hogy a túróba jutott fel oda?! –
nézett felfelé Lidérc.
– Beleállt a körbe, és elrúgta
magát a földtől. Úgy ment fel, mint a rakéta, aztán ott
megállt, nem ment följebb. Most meg nem bír lejönni – mondta
Jáspis. Épp a többiek pulóvereit és a fiúk pólóit vágta szét
a késével, hogy kötelet rögtönözhessen belőlük. Lidérc is
rögtön ledobta a fölsőjét, segített szétcincálni az anyagot.
Pőre teste szinte világítóan fehér volt, mint aki a pincében
napozott.
– Nem mintha nem élvezném a
kilátást innen, meg a magaslati levegőt, de kurva gyorsan
szedjetek le, mielőtt kidobom az antigravitációs taccsot! –
sápítozott a csapdába esett Hektik.
– Nyugi, mindjárt leszedünk! –
kiáltott fel neki Tipka. A többiekhez fordulva halkabban kérdezte:
– Hol a francba van már Ildi?
– Szedjetek le!
– Nyugalom! – szólt rá Lidérc
is. Jáspis a kötelet méregette.
– Ez nem lesz elég.
– Azért próbáld meg!
Jáspis bedugta a kötelet a körbe,
és felfelé lendítette. Hiába sikerült fellöknie szinte
függőlegessé merevítve a hágcsót, így is majd’ embernyi
magasság választotta el a kapálózó Hektik markától. Jáspis
érzéssel káromkodott.
– Mi volna, ha megpróbálnánk
betolni a gravgont? – kérdezte After. A többiek ránéztek.
– Miért?
– Az is megtöri a gravitációt.
Hátha elállítaná a meshralos teret!
– Akkor Hektik leesik – vonta le a
konklúziót Mikó.
– Még mindig jobb, mint ha fenn
marad.
– Nem kéne megvárnunk a rendőröket?
– kérdezte Tipka.
– És te mit akarsz nekik mondani,
mit csináltunk itt épp? Az üres sörösdobozokat szedegettük ki
egy antigravitációs csapdából? – mondta Lidérc. After
kimászott a kerítésen, és szaladni kezdett a kapu felé a
gravgonnal... És az zárva volt. After belerúgott. Nem igaz, hogy
miért kell belakatolni?! Úgysincs értelme! Mérgesen lökte neki a
gravgont a kapunak, hogy csak úgy döndült, és a kerítésre
támaszkodott.
– Teljesen használhatatlan vagy! –
rivallt rá a gravgonra sírva.
Tipka kiabálása ütötte meg a
fülét.
– Ne csináld, hülye vagy?! Mi a
francért?!
– Mert én vagyok a legnehezebb!
Jáspis, te tartsd itt lent a kötelet!
– Őrült vagy! Mindjárt jönnek a
rendőrök!
– Tudom, pont azért csinálom! –
kiabált vissza Lidérc. Már hallatszottak a szirénák.
After először lassan indult meg,
aztán szaladni kezdett. Lidérc épp akkor lépett be a körbe,
amikor odaért, lábára hurkolva a kötél vége. Úgy csinált,
mintha szökkenni próbálna, és tényleg elemelkedett a földtől.
Szárnyalt, meg se állt, míg bele nem ütközött Hektikbe. Az
ember-műhold forogni kezdett, majd kiért a körből. Hiába fogta
Lidérc a lábát, leesett, és őt is lerántotta magával.
Lidérc a baleseti ajtajában állt és
cigizett, amikor After kiment hozzá. Ahogy szájához emelte a
kezét, ujjai között remegett a dekk.
– Kész vannak Hektik lábával,
megröntgenezték, azt mondták, most már jól áll. – jelentette
készségesen After.
– Remek.
– Az a hülye szólt a nővérnek,
hogy a maradék morfiumot csomagoltassa el neki, mert nem bírja
helyben elfogyasztani, inkább hazavinné. Neked biztos nincs semmi
bajod?
– Biztos. A doki szerint is jól
vagyok, és szerintem is. Te mit mondasz?
Kevélyen állt a szélben, figyelték,
ahogy egy BETEGSZÁLLÍTÓ feliratú kisbusz befarol a szomszédos
bejárathoz, majd fölvesz egy vénséges vén, járókeretes,
köntösbe öltözött nénit. After a kezét tördelte.
– Nagyon bátor voltál, Lidérc. Úgy
sajnálom, hogy nem tudtam segíteni...
– Semmi baj, After. Mindenki annyit
tett, amennyit éppen tudott. Te is megpróbáltad, amit tudtál. Az
is több, mintha csak álltál volna és nézel betojva, mint Mikó.
– Mikó még kissrác – torkolta le
After. – Amúgy ennyi erővel igazából fenn is hagyhattad volna
Hektiket. A zsaruk úgyis leszedték volna.
– Jobban, mint én, mi? – kuncogott
fel keserűen Lidérc. Leült a földre, és térdei közé hajtotta
a fejét. After ösztönösen mellé guggolt, és a vállát
simogatta.
– Egy csődtömeg vagyok – mondta
Lidérc rekedten.
– Jaj, dehogy vagy! Na jó, tényleg
eléggé elcseszted az életed, de nem vagy csődtömeg! Egy olyan
pasas vagy, aki bármire hajlandó a barátaiért!
Ez hatott. Ha nem is növesztett
hirtelen hétmérföldes mosolyt meg szivárványszín glóriát a
feje köré, Lidérc legalább semleges arckifejezéssel felemelte a
fejét, és a távoli kapu felé nézve kiszakadt a borongásból.
– Köszi, After. – mondta, és
megpaskolta a lány kezét a vállán. Egymásra mosolyogtak, aztán
Lidérc felállt a földről. Elnyomta a csikket. Morogva
kinyújtózott, leporolta a farmerját, megdörgölte az arcát.
– Lidérc, szerinted mi lett a
körrel? Miért nem működik?
– Talán, mert meshralos vagyok.
Kioltottam, amikor belementem.
– És a te meshralos dolgod, az a
paranoizé, szerinted, az is kialudt? Az antigravitációs mezőtől?
– Majd meglátjuk, de örülnék
neki, ha úgy lenne. Na, gyere, nyissunk rá Hektikre meg Tipkára,
aztán tűnjünk innen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése