Apokrif 3.: Lidérc

Ez a novella is fanfic, ezt is John Lerieltől kaptam. Nagyon szomorú és megrázó darab, a meshral meg az emberi kapcsolatok rossz oldaláról. Csak mazochistáknak ajánlom... Nem, komolyan. -_- Kísérőnek valami érfelvágós zenét ajánlok, mint például a Centrefoldst a Placebo-tól, ami ezt ihlette, és amit azóta sem bírok meghallgatni. És papírzsebkendőt.  Olvassátok azzal a tudattal, hogy az ilyenre mondom én azt: szeretnék így írni ríkatóst.

Ió decemberben halt meg.

Már akkor elég rossz bőrben volt, amikor október végén bementem hozzá egy szatyorra való naranccsal. Köhögött, és sápadt volt. Olyan vehemenciával ölelt magához, mint egy királynő, akinek igenis jár, hogy időnként megölelgethesse a világ legjobb pasiját, akit szolgái kizárólag az ő kedvéért tartanak.

– Sziiiiaaaa! – köszönt elváltoztatott, nyávogó hangon.

– Szia, kicsim! Hogy vagy?

Ió ujjai beletúrtak göndörré boglyásodott hajamba.

– Megvagyok, köszi, úgy-ahogy. Menjünk sétálni!

Kimentünk a rehab nagy, füves-fás, járólapos udvarára. Tágas udvar volt, amiben elfért jó néhány pad az Iónál gyengébb fizikumú bentlakók számára. A két irdatlan platán lombjának egyik fele zöld volt, a másikat sárgán és szárazon, nemtörődöm mód hányták le maguk alá. Varjak károgtak a sétányokat minden irányból körülölelő épületek tetején, elijesztve a galambokat meg a vakagányokat.

– Hogy megy a gyertyázás? – kérdeztem. Egyik kezemben Ió keze, a másikban a szatyor. Ió grimaszolt.

– Ncajj, ne is mondd! Rengeteget kell csinálnom, most lesz Mindenszentek. Estére könyékig tiszta viasz vagyok!

– Tényleg, ki fogsz menni a nagymamád sírjához a temetőbe?

– Szeretnék, de nem biztos, hogy megengedik. Azt mondták, hétfőn tudnak biztosat mondani.

A fogamat szívtam. Iónak nagyon magas a meshral-értéke, valószínűleg nem eresztik szélnek csak úgy. Mondjuk még mindig jobb helyzetben van, mint azok, akiknek a kinti rokonai eladták mindenüket, majd csendben felszívódtak.

– Szard le – tanácsoltam Iónak. – Majd Jáspissal érted jövünk kocsival, és elviszünk!

– Nem hiszem, hogy megengedik – lógatta az orrát Ió. Belekaroltam.

– Ne félj, majd én intézem a kimenőt!

Ió rám mosolygott, aztán válla rázkódni kezdett a köhögéstől a kezemben.

– Megfáztál?

– Asszem… – szipákolt hunyorogva Ió. Orrából nagy, meghatározhatatlan színű csepp indult útjára. – Zsepiiit!

Készségesen kezébe nyomtam a pézsét.

– Múlt éjjel nyitva hagytuk az ablakot, és bejött a hideg – ismerte be Ió. – Még nincs fűtési szezon, úgyhogy a szobánk hideg, mint a kripta. De legalább nem kell hűtőszekrény, csak kirakjuk a párkányra a felvágottat meg a tejet.

– Ha akarod, feljöhetek hozzád fűtőtestnek – ajánlkoztam. Ió kuncogott.

– Ó, biztos, hogy Babett néni örülne neki. „Jáááj, micsoda fess fiatalember, óóó!” – utánozta a néni nyekergő hangját.

Leültünk az egyik padra. Egymás után hámoztam meg a narancsokat Iónak, közben meséltem a kintiekről: Hektik balesetéről, Tipka cselló-előadásairól, After cikkéről a Vantellai Krónikásban, barátokról és rokonokról. Sokáig beszélgettünk a napfényben szinte izzó levelek között, egymás karjaiba burkolóztunk a feltámadó, surrogó szél ellen. Néztük a bágyadt időben délutáni sétára induló embereket, a fák tövében egymást kergető szarkákat.

– Ki foglak vinni innen – mondtam Iónak. Ő lemondóan rázta meg fejét.

– De… Szívem, nem lehet. Meshralos vagyok…

– Na és? Én is.

– Tudod, hogy az nem ugyanaz – tette kezemre a kezét Ió. Komoly szemmel nézett. – Figyelj… Jó nekem itt. Ennek így kell lennie. Ne törd magad, nem kell harcolnod értem! Jó? Tényleg nincs rossz életem itt. Nem a Hilton, de semmi sem hiányzik. Komolyan!

– Azért egy eltáv biztos jól jönne, nem?

– Lidérc!

Elnéztem Ió mellett valahová a levegőbe, ahogy gondolkoztam. Iót nem rehabilitálják, hanem fogva tartják. És ha rajtuk múlik, nem is térhet vissza többé az egészséges emberek közé. Ió megsimogatta az arcom, puha, vékony ujjai alatt sercegett a borosta. Cicaszája mosolygott, kék szeme szomorú volt. Megértettem: tudja, hogy odakint nem várja semmi. Szülei önmaguk árnyékai csupán, más rokona nincs, én pedig nem keresek annyit, hogy kettőnket el tudjam tartani. Ő már belenyugodott, én pedig még csak be sem akartam látni. Leeresztettem, mint egy lufi.

– Jól vagyok, Lidérc. Rendben leszek. Oké?

– Nyomorult érzés, hogy én élem a világomat kint, eljárok Hektikékkel inni, szórakozni, te pedig itt bent kuksolsz.

– Én annak is nagyon örülök, hogy tudom, hogy jól vagy. Nekem ez bőven elég.

* * *

Az intézet megtagadta a kimenőt. Ió nem mutatta, de néha köhögésben elfúló hangján a telefonon keresztül is érződött a megbántottság. „Ez van, nem baj, majd jövőre” – mondta. Egyre csúnyábban köhögött. Egyszer bevallotta, hogy éjszakánként nem tud aludni tőle, néha már odáig erősödtek a köhögőrohamok, hogy hányni kezdett. Az orvos felírt neki gyógyszert: láz-, fájdalom– és köhögéscsillapítót. Egyik reggel, meló előtt vittem be Iónak. Csak pár percig láthattam és beszélhettem vele, mert neki is mennie kellett dolgozni, de így is elkéstem miatta a raktárból. Nem törődtem vele: azért a pár percért megérte.

Ahogy ígértem, elsején elmentünk érte Jáspissal és Afterrel. Ió egy nagy, poncsó-szerű, vastag kabátba burkolózva jött elém az aulában. Kis táska függött a vállán, valószínűleg ebben hozta a gyertyáit. Pisze manóorra piros volt a sok törölgetéstől, de ennyi volt az összes szín arcában. Ja, meg a kékes erek, amik nem csak kezét, de nyakát és arcát is behálózták. Jézusom, hogy nézel ki?! Mi lett veled, Ió?! Megyünk a kórházba, most rögtön! – jutott eszembe, de lenyeltem a szavakat. Marha nehezen mentek le. Köptető-ízük volt.

– Szia – köszöntem neki mosolyogva.

– Szia… – köszönt vissza erőtlenül. Köhögött, aztán csípőre tette a kezét. – Épp ideje volt, hogy gyere! Egész nap rád vártam!

– Nem fogsz fázni? – adtam puszit a homlokára. Forró volt.

– Dehogyis!

– Fűt a szerelem, mi?

– Aha…

Kézen fogtam, és határozott léptekkel elindultunk a bejárat felé. A nagydarab, kopasz portás/biztonsági ork rögtön előttünk termett.

– Hová-hová? – kérdezte szúrósan.

– Szeretném Iót elvinni a nagyszülei sírjához. Pár óra múlva visszajövünk.

– A kis hölgy biztosan ismeri a házirendet, nincs kijárás, dínom-dánom!

– Halottak napja van, engedje már meg, hogy kijöhessen!

– Ha mindenkit kiengednék, aki ma ezzel a szöveggel jött, már kongana az ürességtől a Nyomi! – hőbörgött az ork. – Nem engedem meg!

– Na jó – nyaltam meg a számat. Elővettem a tárcámat. – Biztosan el tudjuk intézni.

– Azt rakjad el, jó? Rakjad el! – mondta az eddiginél valamivel kevesebb meggyőződéssel az őr. Elkezdtem számolni a zupokat. Tíz, húsz, harminc, negyven, ötven… Ió megfogta a karomat.

– Lidérc!

Hatvan, nyolcvan, száz, százötven, kétszáz… Jelentőségteljesen néztem az ellenszenves férfi ráncos gombszemébe, kezem a tárca fölött készen állt, hogy további bankókat szedjen elő. Nem mintha sok dolga maradt volna: ezen felül még húsz nagy zup volt az összes vagyonom.

– Csak most az egyszer. Becsületszavamra, ígérem, hogy…

– Menjünk oda hátra! – rázta meg a fejét a pasas. Odajött hozzám, én pedig szilárdan megvetett lábbal álltam. Azt hittem, megpróbál megütni, ehelyett fojtott hangon közölte: – Vesz a biztonsági kamera, te állat!

Kétszáz nagy zupért cserébe kiengedte Iót a konyha kameramentes hátsó ajtaján. Lelkemre kötötte, hogy azért ne csináljak rendszert a lányszöktetésből, félhavi ork-bér ide vagy oda, aztán afféle mindentudó pasivigyort vetett rám. Na, ennek aztán bizonygathatom, hogy Iót tényleg csak temetőzni akarom elvinni, nem pedig… Á, hagyjuk.

* * *

Miután rendbe szedtük a sírt, kihúzkodtuk a gyomokat, elgereblyéztük a földet a tetején, Ió felállítgatta körülötte a maga által öntött gyertyákat. Nagyon szépek voltak, örvénylő, kavargó zebracsíkokkal festett viasztestük pompázott egymás felszegett lángfejeinek fényében. Együtt imádkoztunk, keresztet vetettünk. Ió megkért, hogy kicsit hagyjuk egyedül a sírnál, mi addig visszavittük a szerszámokat a kocsihoz. Hangosan, szárazon, csukladozva köhögött mögöttünk.

After megkopogtatta a vállam. Bársonyos karamellszín arca most hamuszürke volt.

– Mi a fene van Ióval? Ugye, nem…

– Csak megfázott – jelentettem ki. Gondolni sem mertem arra, amit After sugallt.

– El kellene vinnünk megnézetni egy orvossal, Lidérc – mondta Jáspis, miközben felnyitotta a csomagtartót. Nem nézett a szemembe. – Meg egy meshral-mérővel.

Nem válaszoltam. Részint azért, mert a meshral-mérő tök fölösleges, az orvosok meg… Mit tudnak segíteni az orvosok? A gyógyszerek nem használtak, Ió hétről hétre rosszabbul volt, bennem pedig apránként nőtt a pánik. Egyszerre kellett neki adnom a lazát, vigyorogni, mintha semmi baj nem lenne, és közben belül reszkettem a kétségbeeséstől. Kapkodás volt minden kusza gondolatom, próbáltam elhitetni magammal (és Ióval): tudom, mit csinálok, pedig mi sem állt távolabb az igazságtól. Csak reméltem, hogy jó döntéseket hozok.

After a vállamra tette a kezét. Egy kicsit ránéztem, arcán megértés és szomorúság. Tudtam, mire gondol, és mi az, amit nem mond ki.

– Ne csináld… Kérlek… – mondtam halkan, rekedten. Iót néztem, ahogy köhögéstől rázkódva óriási krizantémokat rendezget a síron. Felnyúltam, hogy lesöpörjem After ujjait a vállamról, aztán csak megszorítottam őket. Összeszorítottam a szám.

– Előbb vagy utóbb beszélnetek kell róla – mondta Jáspis. Bólintottam.

– Nem muszáj most – tette hozzá After sietve. Megint bólintottam. Éreztem, hogy egy könny kigördül a szememből. After adott egy zsepit, én pedig trombitálva kifújtam az orrom.

– Ió még nem halt meg, Lidérc – mondta Jáspis. After megszorította a vállam.

– Menj oda hozzá!

Hát odamentem. Hátulról átöleltem Iót, megpusziltam, hasán összekulcsolt kézzel hajtottam vállára az állam. Néztük a szélben libegő lángokat és a vízpettyes virágokat. Körülöttünk bámulatosan szép látványt nyújtott a több száz vörös és fehér mécses, gyertyák erdeje világította be a hideg köveket. Nem mertem hátranézni Afterékre, de szembe sem akartam fordulni Ióval. Féltem, hogy a tekintetétől megint elsírnám magam.

– Na, mi van? – kérdezte az én egyetlenem. Nem tudtam rá mit felelni. Mi lenne? Három perce váltunk el, amíg úgy húsz méterrel odébb sétáltam.

– Nagyon szép ez a temető – mondtam.

– Igen, tényleg. Gyönyörű.

– Lázas vagy – állapítottam meg.

– Te meg szúrsz – morgolódott Ió. Megborzongott.

– Megborotválkozok, ha nálam alszol – mondtam.

– Nem… – elhallgatott. Aztán szembefordult velem, átkarolt. A mosolyát látva úgy éreztem, a szép temető ócska, díszkivilágított romkertté silányul. – Jó! – mondta boldogan, majd megcsókolt.

* * *

Átmentünk hozzám. Nem érdekelt a kupleráj, és láthatólag Iót se zavarta túlzottan. Vacsorára sonkás-tejfölös tésztát csináltam a pennéből, ami tegnapról maradt. Újra olyan jól éreztük magunkat, mint régen. A köhögéstől eltekintve Ió ugyanúgy viselkedett, nevetett, beszélt, mint mielőtt bekerült az intézetbe. Mielőtt minden elromlott. Néha elfogott a szomorúság, mert tudtam, hogy mindez csak felszín, megtévesztő máz, de rögtön visszavontam magam köré pajzs-álcámat, hogy én egy karakán, mindentudó férfi vagyok. Iónak ez tetszett, ennek a férfinak az alkarján futtatta végig a kezét incselkedve, sejtelmes mosollyal. Ígéretemhez híven rendbehoztam magam, lezuhanyoztam és megborotválkoztam a kedvéért. A hasaink régi ismerősként üdvözölték egymást, kényelmesen, olajozottan, századjára ismételt mozdulatsorral és hangosan lettünk egymáséi. Mennyország a paplanok között.

Hajnalban is fenn voltunk. Ió a köhögéstől, én pedig a kétségektől nem bírtam aludni. Hátulról karoltam át, ő ölembe fészkelte magát, néha meg-megrázkódott, ahogy elfojtott egy köhögést.

– Ió… – kezdtem bele.

– Hm?

Nem tudtam kimondani. Nem lehet, hogy el fog menni. Ahogy hozzám simul a takaró alatt, ahogy forró, lázas testét szorítom, képtelenség, hogy egy nap nem lesz többé! Előrehajtottam a fejemet. Nem bírtam beszélni róla.

– Hölgyem, ön fantasztikus az ágyban!

– Ó, köszönöm, uram! – mondta nagy komoly, mosolygó hangon. Kezet csókoltam neki, és folytattam mindenféle sületlenséggel, amíg álomba nem beszélgettük magunkat. Azzal győzködtem magam, hogy ez örökké így lesz. Ő köhögni fog és gyertyát önt, én havi kétszáz zupért kihozom a Nyomiból, és főzök neki. Tényleg ilyen volna az örökkévalóság? Tartottam tőle, hogy nem.

* * *

Másnap természetesen visszakísértem Iót a rehabra. Senki se vette észre, hogy hiányzott egy éjszakát.

Ió állapota változatlan iramban romlott. Amint ágynak esett, a rehabról átszállították a Kaszáscsillag úti telepre. Hörgő, nyöszörgő, fájdalmas köhögőrohamok kínozták, gyenge volt, lefogyott, és… halványodott. Hogy a meshral tette vagy valamilyen fizikai betegség, az orvosok nem tudták megmondani. Antibiotikumot kapott és infúziót; a gyakori hányástól kiszáradt.

Mikuláskor mind együtt mentünk be meglátogatni Iót, hogy „koncentráljuk a pozitív energiát” körülötte. Vittünk neki régi, nyuszi formájú lufikat, buborékfújót, kölyökpezsgőt (mert Ió utálta az igazit), vettünk egy csomó sütit, szaloncukrot meg csokimikulást a Maurerben, és buliztunk. Hektik még egy sípoló anyósnyelvet is kerített valahonnét, folyton azt fújta, amíg Ildikó bele nem passzírozta a szájába. Én egy nagy csokor virágot vittem, a kedvencét: sárga fréziát. Egy gigantikus méretű, hujjogással és tapssal körített csók volt érte a jutalmam. Ez már nem olyan volt, mint a régi Ió csókja: gyors volt, felületes és cserepes. Tudtam, hogy ez a mi napunk Ióval, a fiúk, lányok nekünk tapsolnak, nevetnek, játszanak, fújják a szappanbuborékokat, hogy se nekem, se Iónak ne fájjon annyira, ami lassan, de feltartóztathatatlanul közeledik.

A végén elköszöntek Iótól, megígérték, hogy nemsokára újra eljönnek. Azt mondták: megvárnak kint a kocsinál, maradjak csak nyugodtan még egy kicsit.

Magamra maradtam a kínosan fehér és tiszta szobában Ióval, a nyuszifüles lufikkal, a kényelmetlen hallgatással. Itt az idő. Leültem mellé az ágyra.

– Beszéltem a mérővel – kezdtem bele, mert valahogy fel kellett vezetnem a témát. Ió álla elveszett a vastag, hosszú sálban, amit Ildikó télapója hozott. Az enyémtől egy manósan hosszú, bojtos végű sapkát kapott, ennek végét babrálta kicsi, megráncosodott kezeivel.

– Ühüm… És mit mondott?

Mély levegőt vettem. Néztem Ió pisze orrát, szép, nagy szemeit, a nőt, akire mindig úgy gondoltam: ha egyszer lesz egy lányom, azt akarom, hogy olyan legyen, mint ő.

– Százötven dimp. Megnőtt csütörtök óta.

– Értem… – mondta Ió, félárbócra eresztett szempillákkal. Megfogtam a kezét.

– Ne félj! – mondtam eltökélten, de ő mosolyogva megcsóválta a fejét.

– Hagyd a süket dumát, Lidérc. Nem kell többé a hőst játszanod. Most már nem kell.

– Ugyan, cica, kihevered…

– Nem – jelentette ki halkan, de határozottan. Ő mondta ki a saját halálos ítéletét – és ezt teljesen nyugodtan tette.

– Nem heverem, Lidérc. Ezért nem kell többé színlelned, hogy erős vagy. Gyere ide!

Lehúzott magához, lefeküdtem mellé, a keskeny kórházi ágyra. És sírva fakadtam, ő pedig simogatott, csitított, magához ölelt. Nem számított, hogy a cipőm nyoma ott marad a ropogós fehér lepedőn, vagy hogy valaki esetleg ránk nyit. Ennyi. Hiába próbáltam annyi éven át kemény, vagány és rátarti lenni, most, Ió előtt minden porba omlik. Igaza van. Nincs értelme folytatni.

– Annyira sajnálom! – mondtam könnyes arccal, eltorzult hangon, Ió pedig megpuszilt.

– Semmi baj – sóhajtotta. A melleire hajtottam a fejem, és kisírtam magamból a szánalmat, a bánatot, a félelmet. Mikor megnyugodtam, felkeltem.

– Lidérc, ha már nagyon rosszul leszek, átvisznek az elkülönítőbe. Ahol a meshralos haldoklókat tartják. Ha legközelebb jössz, lehet, hogy nem engednek majd be hozzám.

Keserűen bólintottam, és még egyszer megcsókoltam búcsúzóul.

– Szeretlek – súgtam neki. Szorosan magához ölelt, bólogatott.

– Én is téged.

Három nappal később, december tizedikén átmentem Ió szüleihez Barellára. Egy panelház negyedik emeletén laktak; azt nem mondanám, hogy éltek, mert sok tekintetben nem nevezhető életnek az, amit a falak közt (meg néha a kocsma mögött) folytattak. Amikor bekopogtam hozzájuk, Ió anyja – koravén ráncos, törődött, bongyor hajú asszonyság – nyitott ajtót. Ki voltak sírva a szemei. A szívem megfagyott, amikor könnyekben kitörve a mellemre vetette magát.

Reggel fél hétkor a telefon ébresztette őket. Ió hajnali öt óra körül meghalt. Azt mondták, elaludt.

A sokktól kábán, tántorogva, üveges szemekkel gyászoltam együtt a síró nővel és a két decis pohárból vodkázó, kopaszodó férfival. Kispolgári gyász volt, csöndes, üres lakásban, néha beszélgetve egy kicsit. Ió anyja elővette a fényképeket a lányáról, csak hogy még jobban kínozza magát. Férje is elsírta magát, fejét az asztalra hajtotta. Már a vodka sem érdekelte. Felálltam, elköszöntem tőlük, és hazamentem.

Üresnek tűnt a világ, ami elveszítette Iót. A villamos nem zenélt és duruzsolt, csak csörömpölve, huzatosan gördült előre. Elveszett az a zene, az a szín, ami addig természetes volt, hogy ott van, az a furcsa háttérzaj, amit addig észre sem vettem, amíg meg nem szűnt.

After úgy talált rám, hogy az ágyamra kuporodva, felhúzott térdeimet átkarolva zokogtam, ordítottam bánatomban, mint egy párja után síró állat. Nem tudom, hogy jött be; valószínűleg nem zártam be magam mögött az ajtót. Azt is csak utólag tudtam meg, mit keresett ott egyáltalán. Fel akart hívni, és mivel nem vettem fel a telefont, aggódott értem. Félt, hogy ártok magamnak. Lehet, így is tettem volna, ha nem jön. De ott volt, átölelt, ő is sírt, vígasztalt, és így már nem volt annyira magányos és rettenetes hely a világ. Elaludtam a karjaiban, mert amikor ott volt, megszűnt az a gyötrelmes, fülsértő csönd, amiben Ió nélkül kellett hazamennem.