Befejezetlen fantasy novella

Tettem egy próbát az "igazi" fantasyval is egy ideje. Mágia, kalandok, minden ilyesmi. Még nem tudom, hogy folytassam, azt még kevésbé, hogy mikor lesz rá kapacitásom a Hd és társai mellett, de íme, felrakom. A gondtalan (és részeg) Valandreo narrációja tetszik, de egyelőre fingilingim sincs, hogy merre tovább, és hogy érdemes-e. Nem vagyok egy nagy kalandmester, na. :/

(címe sincs szegénynek)

– Nem hiszek! – kiáltottam. – Nem hiszek a templomok imára szomjas istenében!

Mire idáig jutottam, már az oltár előtt álltam, és két karomat kitártam a gyülekezet tagjai felé. Ritkás füstben, sejtelmes templomi fényben és döbbent tekintetek sugarában fürödtem. Nagyon, de nagyon büszke voltam magamra. Ismertem a papot, és a közönség nagy részét is, de akkor, részegen és a világmegváltás vágyától hevülve nem láttam bennük a rokonaimat és ismerőseimet, csak egyetlen százfejű, az orránál fogva vezetett jámbor lénynek tűntek, amelyet nekem kellett az igaz útra terelnem. Azon voltam, hogy lefessem nekik ezt az utat, ahol nem kell egy láthatatlan úrtól félni, csupán a veszélytől, és ahol az emberi akarat húzza a sorsod barázdáját, nem pedig egy rejtőzködő isten kacifántos tervei. Alig, hogy újra teleszívtam a tüdőmet hűvös, hazugságszagú templomi levegővel, hogy szavaimmal világosságot gyújtsak az árnyékkal teleöntött fejekben, egyszerre lent találtam magam a földön. Amikor meglepetten fölnéztem, a pap dühös arca tekintett rám, és ahogy rám kiáltott, hogy takarodj!, még a csalódottságot is megláttam az arcán, hogy ura és istene miért nem sújtja le maga ezt a hitetlent, miért kell papi öklökhöz és könyökökhöz folyamodnia.

– Mit nem merészelsz mondani az Isten házában! Kotródj, még mielőtt még nagyobb kárhozatot hozol magadra és a családodra!

Ezzel valami újat mondott. Még sosem hallottam a templomban, hogy a kárhozatnak fokozatai vannak, és rokoni kötelékkel terjed. Mindazonáltal nem töprengtem ezen sokat. Fölkeltem, és túlharsogva a pap további takarodj-ait, előadtam az isten nem-létének bizonyítékát.

– Az eső! – kiabáltam, eltáncolva a pap újabb támadása elől – szerintetek az eső Istentől van? Így tanítják, nem? De a felhőkből lesz, azokat meg a szél hozza! És honnan jön a szél? Idegen vidékről jön ide! Ahol hitetlenek laknak, meg más istenek!
Az érvelésem nem volt tökéletes, ezt meg kell hagyni. De a pap legalább vitába szállt velem.

– Hát a szelet ki teremtette, te ütődött? – harsogta magából kikelve. – Ezért megver az isten, meglásd! – Tisztulj innen, te szégyentelen!

Még más szitkokat is mondott rám, amiket nem is lett volna szabad papnak kiejteni a száján, főleg nem templomban. A szent helyre való tekintettel a könyökét sem lett volna szabad a gyomromba vágnia, de úgy tűnt, szükség törvényt bont. A hívők közül is csatlakoztak a kiűzésemhez néhányan. Éreztem, hogy nem kímélnek, de diadalmas mártíromságomban nem fájt semmi, csak a faggyúgyertyák kormos lángja, meg az elvarázsolt viaszgyertyák szivárványszín cikkanásai jártak körbe-körbe a szemem előtt. Még mindig az oltár felé igyekeztem. Amikor valaki azt kiáltotta bele a zűrzavarba, hogy meglakolsz, az apáddal együtt!, akkor csípett csak belém az a józan gondolat, hogy talán mégsem kellett volna korán reggel seritalban elkevert mámokdiót innom, és egyedül elindulnom a városba.

– Nincs is isten! – ordítottam, végül a nyers egyszerűséghez folyamodva, és fölhagyva a magyarázatokkal. – Értsétek meg, nincs!

Feldühödött hívők gyűrűjében álltam vérezve és részegen kalimpálva. Ha kívülről látom a jelenetet, hát, fél kagylópénzt se tettem volna magamra.

A felmentősereg a két legjobb barátom személyében érkezett: Garconas dühtől tajtékozva rontott be a templom kapuján, és a hívők, haragját félreértve utat nyitottak neki hozzám, hogy megnézhessék, miként térít jobb belátásra egy eget-földet rengető baráti ökölcsapással. Liennit, a mögötte szaladó vézna, hóka leányt valószínűleg észre sem vették.

Amikor Garconas odaért hozzám, és látványosan nem megverni, hanem kiszöktetni akart, a szent harag immár kettőnk felé fordult. Ökölbe szorított kezek, kérges sarkak és vasalt csizmatalpak záporoztak ránk, főleg énrám, aki még mindig csak kacagtam az engem érő csapásokon. A Garconas által nyújtott védelemből kikerülve végül Lienni könnyű kezét éreztem a karomon, és az érintéséből szétterjedve olyasféle meleget, mint amikor az ember az árnyékból kilép a napra. A gyülekezet megdöbbent kiáltásokat hallatott, mintha még nem látott volna bűbájt, én pedig még épp időben hunytam be a szemem, mielőtt a bőrömön szétszaladó, napnál hidegebb, holdnál melegebb világosság elérte az arcomat. Így is bántotta a szememet a fény. Szerencsére Lienninek csak néhány pillanatig kellett fenntartania a varázslatot, ennyi elég volt, hogy a megrettent hívők visszahőköljenek, és mi egérutat nyerhessünk. Garconas mellettem termett, hogy vezethessen, ha félvakon kifelé futok. Majdnem olyan méltóságteljesen távoztam, mint amilyen az érkezésem volt: olyan voltam, mint a ragyogó nap botladozó, szitkokat nyüszítő kamasz fivére.

Az én apám nem járt templomba. Nem is volt kötelező neki, kovács volt, és amilyen szeszélyes időpontokban rendezték a miséket, neki minduntalan ott kellett volna hagyni a tüzet, az üllőt, meg a félkész kínzószerszámot, vagy ládaveretet. Igazság szerint nekem is a műhelyben kellett volna lennem aznap reggel, ha nem támad jobb ötletem.

Menekülés közben arra gondoltam, hogy ha ezt megúszom, apám talán nem fog elverni így, hogy már többen levették a válláról ennek a nemes feladatnak a terhét.

Lienni szülei sem voltak a misén, mert kereskedők lévén, épp utaztak. Nem olyanok voltak ugyan, mint azok a híres és gazdag világjárók, akik talpig aranyban térnek haza, és idegen szaguknál csak tenyérbemászó önteltségük érzik messzebbre, de azért jól éltek. Csak a mi országunkat járták, ám ők is sok érdekeset hoztak haza. Színpompás tükörvirágot a wermaderdi fennsíkról, hajnalszínű, selyemméz énekű szerencsemadarat, és a varázslattal feldúsított gigászbúza vetőmagját a déli mágusoktól. Egyszer Lienni is velük ment. Példátlan volt, hogy leánygyermek ilyet tegyen, de mivel a lányuk egy álló hétig minden büntetés ellenére szünet nélkül rimánkodott nekik, és a nagyobb hatás kedvéért az evéstől is megtartóztatta magát, a szülőknek nem maradt más választása, mint beletörődve sóhajtani. A dolgos, de felettébb vidám hetek után aztán Lienni nem próbálkozott többet, hanem engedelmesen otthon maradt a szolgálóval a házukban. Ha a szülők épp úton voltak, akkor meg velünk csavargott.

Garconast – akit a férfikor betöltéséig csak Garconnak lehetett volna szólítanunk – ezért hírbe is hozták Liennivel. Mindig azt felelte, hogy még ha Lienni szép is volna, és lennének az ő kezébe illő nőies hepehupái, akkor sem lenne becsületsértő, és kezdene olyan lánnyal, akit másnak ígértek. Engem azért nem emlegettek vele, mert jól tudták, kinek csapom a szelet.

A templomból való menekülésben Garconas vállalta az oroszlárnrészt. Én a mámokdió és a fényvarázslat zöld-lilán derengő visszképe miatt ügyetlenül bukdácsoltam rendes futás helyett, Lienni pedig csak gyenge lány volt egy csupa izom kovácsinas meg egy birkózóbajnok oldalán, ráadásul kimerítette a varázslás.

– Miért pont az istent kellett elővenned, mondd? – zihálta Garconas, amikor a városszéli tanyák és az üldözőink kezdtek elmaradni mellőlünk. – Miért nem volt elég egy szimpla akárki?

– Nem tudom – lihegtem vissza – nincs is bajom az öreggel, azt leszámítva, hogy nem hiszek benne!

Lienni fájdalmasan felnyögött, pont úgy, mint amikor szóviccet mondok.

– Te bolond! – hörögte Garconas – most mind a hármunkat elevenen megnyúznak!

– Hát minek mentettél meg – vetettem oda neki, de remélem, csak a mámokdió meg a ser szólt belőlem. Vigyorogva tettem hozzá:

– Amúgy szerintem csak kalodába zárnak. Épp tegnap csináltunk új, kalodához való vaspántokat!

Lienni csak a szemét forgatta, valószínűleg már nem volt elég levegője, hogy hozzáfűzze a mondandóját. Garconas már szabályosan húzta őt.

– A híveit jobban utálom – jegyeztem meg némi szünet után.

– Micsoda? Kinek a híveit?

– Hát azét az istenét. Olyan elvakultak – feleltem. Megint kezdett elhatalmasodni rajtam a téríthetnék. – Azt állítják, a mágia is Istentől van. Pedig ők is tudják, hogy őseink több száz évvel ezelőtt hány embert áldoztak, hogy Nokantorban mágia legyen a levegőben!

Garconas hátranézett, és lassított az iramon.

– Azt egy könyvben olvastad, te tök! – replikázott. – vagyis még csak nem is te, hiszen nem tudsz olvasni. Miből gondolod, hogy a könyv, vagy aki felolvasta, igazat mondott? Ez nem olyan hit, mint az isteneseké?

– Tudtam! – ziháltam feldühödve. – Te is hívő vagy! – Aztán józanabbul biggyesztettem hozzá: – – Minek vagy te ilyen fene okos, Garconas?

– Hogy a bolond Valandreo helyett is gondolkozzak – válaszolta a barátom vigyorogva, és mintegy végszóra, megállt. Egy ösvény melletti bozótos rejtett minket. Garconas felsegítette Liennit a hátára. A lány már tényleg alig tartotta magát. Amint levegőhöz jutott, káromkodni kezdett, cifrán és egyáltalán nem nőiesen. Nem is azért járt velünk csavarogni, hogy az illemszabályok meg a házitanítók győzzenek.

– Ezt előbb kellett volna – mondta végül, lenyugodva, és remegő kis pálcikalábaival megkapaszkodott Garconas hasán. Újra elindultunk, de már lassabban. Biztosan tudtuk, másnap reggelig nem fog csillapodni a népharag.

Kezdtem érezni a részeg ködön át, hogy a hívők tényleg jól megruháztak. A nap már magasan járt az égen, amikor megálltunk. Garconas lerakta Liennit, és elhevert egy apró, kiszáradt tó mohos partján. Egy templomhossznyira tőlünk ott haladt az ösvény, ritkás füvével meg a fák között betűző napfényben táncoló bogarakkal.

– Éhes vagyok – nyögte Lienni – mindjárt meg kell halnom éhen!

Garconas csak egy macskaféle morgással válaszolt, ami nála annyit jelentett, hogy máris kész elaludni.

– Én meg szomjas vagyok, Lienni – vigasztaltam a lányt, és odaültem mellé egy fa gyökerére. – Fogjunk össze, talán találunk egy lakodalmat!

Nem volt vevő a viccemre.

– Félek, ha nem ehetek, elkap a mágusbetegség – panaszkodott, és korgó hasát masszírozta, lányhoz ugyancsak nem illő módon. Számtalanszor hallottam már őt ezt nyögdécselni, úgyhogy egyre kevésbé hittem, hogy tényleg megtörténhet.

A mágusbetegség valójában csak az igazi mágusokat nem fenyegette, mindenki mást, aki többet varázsol a kelleténél, viszont igen. Lienninek tényleg lehetett félnivalója. Képtelen volt belenyugodni, hogy nem varázslónak született, és ha mágiát használ, saját magát sorvasztja vele. Ezért evett Lienni lányhoz méltatlanul sokat, és maradt mégis olyan kicsi és fejletlen. Ha elkapta volna a mágusbetegség, csak napokig tartott volna, míg a teste csontsovánnyá és holdfénynél áttetszővé válik, végül pedig az enyészeté lesz.

Kiskorában persze mindenki mágus szeretne lenni, de egy rendes gyerek ezt ki is növi. Elég egyszer ránézned egy félig átlátszó szerencsétlen bütykös ízületeire és szenvedő arcára, és többet nem varázsolsz, ha élni akarsz. Még akkor sem, ha félsz a sötétben, és történetesen tudod, hogyan kell fényfelhőt idézni.

Lienni félt a sötétben, ezért csupa ilyesmit varázsolt. Szép volt, szép volt, de hol volt ez ahhoz képest, amit Garconas csinált a határban a legelésző barmokkal? Az egyik farkasként vonított az égre, a másik meg a hátsó lábain tipegett, és vaskos hangon szerelmet vallott Lienninek, aki gőgösen kikosarazta, magára öltve a házitanítóktól elsajátított női méltóságot. Aztán persze együtt támogattuk a szédelgő Garconast, és próbáltunk együtt érző arcot vágni, ha könnyített a hányingerén. Örökké emlékezni fogok rá.

Én magam sosem voltam a mágia nagy barátja. Tetszik, hogy olyan városaink vannak, amiket varázslat nélkül nem lehetett volna felépíteni, büszke vagyok rá, hogy Nokantor országát mindenki csodálja, de valahogy nem bírom a mágusokat. Azt a párat, akivel eddig összehozott a sors, elég sunyinak ismertem meg. És ott vannak a mágia-turisták, na, őket aztán főleg nem állhatom. Még messzi földről is jönnek az országunkba, hogy kipróbálják, milyen varázsolni. Ingyen akarják elintézni, amit a mágusaink silányabbja már néhány kagylópénzért elvállalna. Gyógyítás, törött kardok és ereklyék összeforrasztása, ilyesmik. Általában nem megy nekik jól. A szerencsésebbje nem jön rá, hogyan kell, a butábbja meg annyit varázsol egyhuzamban, hogy el sem jut a mágusbetegségig, hanem ott helyben meghal a kimerültségtől. A mi városunk határváros, nálunk is családok tucatjai élnek a mágia-turizmusból. A pórul járt szerencsétleneket istápolják a fogadóikban, amik stílszerűen mind varázsos neveket viselnek. Az egyik domboldalon csinos kis temető is épült a számukra. Ezen kívül rossz hírű zugmágusok települtek a határba, hogy segítsenek az ide zarándokolt szerencsevadászoknak, ha valami nem megy. Olyanok is vannak köztük, akik nem igazi varázslók ugyan, de több nyelven beszélnek, és érzékletesen el tudják magyarázni a mágiahasználat mikéntjét.