A merítő

Ez egy rövidebb lélegzetű, sötét hangulatú novella, némi fantasy színezettel. Lehet, hogy a későbbiekben átdolgozom. Nem állítom, hogy a legjobb novellám, de ezen kotlottam a legtöbbet.
A merítő

Az apa még nincs negyven, de idősebbnek néz ki. Nem mozdul, és ettől olyan benne a feszültség, mint egy görög harcos szobrában – nem tudod eldönteni, hogy kifelé vagy befelé fog robbanni a következő pillanatban. Félig megőszült a haragtól és az aggodalomtól. Azt nem is akarom látni, hogy a lelke milyen ráncos.

A fiú hét éves, már alig látszik a járásán a bicegés, de a bal keze még be van kötve, fáslival, mint a sportolóknak. Nem viszonozza az udvarias mosolyt, amivel beinvitálom őket. Gyanakodva néz rám, ahogy az ember a doktor bácsira szokott.

Bocsáss meg egy percre, négyszemközt beszélnem kell az apuval. De csak egy perc, ígérem. A fiú bólint. Mostanában túl sokan akarnak négyszemközt beszélni az apuval. A szeme barna, pont olyan, mint az apjáé, csak sokkal, sokkal öregebb.

Duplán párnázott ajtó, klatt, eltűnünk mögötte az apjával. A folyosóm egy poszter-kiállítás, óriási kastélyok, futurisztikus autók és régi filmplakátok, de azt hiszem, a fiút egyik sem érdekli közülük. Egyik páciensem sem nézegette őket, csak jöttek a fájdalmukkal és a kísérőjükkel, és a leggazdagabb őszi lomb, a legvörösebb Porsche is csak halvány vázlat volt az emlékeik színeihez képest.

A rendelőm sem hasonlít orvosi rendelőre, de még csak nem is olyan, mint egy klasszikus pszichiáter fogadószobája. Sokkal több tárgy van szem előtt, könyvek, porszívó, kávémasina, kupacban álló videokazetták és cédék. Az apa nem méltatja figyelemre ezt a zsúfoltságot, csakis engem néz. Nem a gyerekek nyers gyanakvásával ugyan, de nagyjából úgy, mint a fia. Biztos jó döntés? Ez van az arcán.

Telefonon már majdnem mindent megbeszéltünk. Kerek perec elmondta, mi történt a kisfiával, még azt is, amit nem is lett volna muszáj tudnom. Az apák általában kimondják a dolgokat.

Mihalik doktorhoz járt a fiával, ő annak a két pszichológusnak az egyike, aki ajánlani szokott engem, persze nem hivatalosan. Mihalik nagyon lelkiismeretes, háromszor is meggondolja, ki menthető, és ki nem. Csak a legnagyobb traumáknál ejti el azt a megjegyzést, hogy itt egy merítő talán többet tehet, mint a pszichoterápia.

Röviden elmagyarázom az apának a dolog lényegét. Az elme két reakciója a traumákra, elfojtás és feldolgozás, Freud így, Jung úgy, satöbbi. És hogy akármit is pletykának a merítőkről, emlékeket szó szerint kitörölni lehetetlenség. Amikor oda érek, hogy csak úgy szabadíthatom meg a gyerekét a traumatikus emlékeitől, hogy átveszem őket, megdöbben, és már fel akar állni, de sikerül megnyugtatnom azzal, hogy egy olyan gyakorlott elme, mint az enyém, ismeri mind a biztonságos elfojtás, mind a feldolgozás módszereit, és úgy tud megszabadulni az ilyen fertőző emlékektől, hogy az a lehető legdiszkrétebb legyen, és ne származzon belőle baja senkinek. Aztán beszélek a két lehetőségről, ami közül választhatunk: vagy csak magát a traumatikus eseményt emelem ki ügyfelem emlékezetéből, vagy az összes hozzá kapcsolódó emléket is, mintha egyáltalán meg sem történt volna. Az első a könnyebb út, de az kell hozzá, hogy az illető átlássa, mi történt vele, és miért nem emlékszik az élete egy részére. Az a hátránya, hogy valamiféle bélyeg, hogy egy szörnyű dolog történt vele, így megmarad. De ennek ellenére ezt a forgatókönyvet ajánlom, mert ugye kérdés, hogy a másik esetben meg tudnák-e óvni a gyereket azoktól a dolgoktól, amik arra utalnak, hogy ilyen trauma volt az életében. Főleg úgy, hogy viszonylag hosszú idő telt el azóta. Mivel a fiú emlékei jó ideje abból az alaphelyzetből indulnak ki, hogy ő áldozat, nagymértékben át kellene rendeznem a memóriáját ahhoz, hogy a trauma minden vonatkozását semmissé tegyem. Ezt pedig nem ajánlom, már csak azért sem, mert a legkisebb árulkodó jel keresztülhúzhatja az eredményt. Látatlanban tehát az egyszerűbb módszert választanám. A gyerek tudni fogja, hogy valaki nemrégiben bántotta, de hogy ki, és pontosan mit csinált vele, arra nem fog emlékezni.

Az apa vonásai még jobban megkeményednek erre a mondatra. Ki és mit csinált vele.

– Arra maga fog emlékezni, igaz?

– Így van. De nem sokáig. Ahogy mondtam, képes vagyok megszabadulni a zavaró emlékektől. Meditáció, autogén tréning, esetenként pszichoterápia is.

Vagy épp más. Amit az apa elmesélt a telefonban, az alapján valószínűleg most a más lesz.

– Értem – sóhajt az ügyfelem, és én odateszem elé a szerződést meg a jognyilatkozatot, ami kifejti a kötelezettségeimet, a titoktartást és egyebeket, és fél oldalnyi ravasz utalgatással különböző paragrafusokra hivatalossá teszi az én kiskapukon mozgó, törvényes és illegális között lavírozó tevékenységemet. Az apa felületesen átfutja őket, némelyik szónál összeszűkül a szeme.

– Remélem, ettől jobb lesz neki – mondja végül, miután aláírta, ahol kell. - Őszintén bevallom magának, egyáltalán nem vagyok jó véleménnyel erről a hókuszpókuszról, de ha ez kell ahhoz, hogy a fiam rendes életet élhessen, hát legyen. Bármi, csak ne azt a szenvedést kelljen látnom a szemében.

Helyeslően bólintok.

– Nem fogja többé, azt megígérhetem.

Aztán behívom a fiút.

– Szia, nézz körül nyugodtan – mondom neki, bár látom, hogy a cuccaim sem érdeklik jobban, mint a poszterek a váróm falán. Annyit azért megjegyez a művészi káosz láttán:

– Azt hittem, pszichiáter a bácsi.

– Nem, nem igazán – mosolygok rá. Olyan érzés, mintha egy kihalt, sötét folyosóra mosolyognék.

– Elmondom, mi vagyok én, oké? Mert elég érdekes. Le akarsz ülni?

– Nem, köszönöm.

Odamegy az apja széke mellé, és gyanakodva méreget. - Inkább itt állok. Az jó?

– Hát hogyne – tárom szét a kezem. – Szóval, nem pszichiáter vagyok, hanem merítő. Az meg olyan valaki, aki gondolatokat meg képeket tud csak úgy hipp-hopp eltüntetni mások emlékezetéből.

A gyerek a homlokát ráncolja.

– Úgy, mint az a néni, aki hipnotizál?

Ezt a kérdést nem vártam. Ejha, bővebben rá kellett volna kérdeznem, milyen terapeutákkal volt még dolguk előttem.

– Nem, én sajnos nem tudok hipnotizálni. De cserébe tudok valami jobbat. Olyat, mint amikor a filmet vágják. Ki tudom vágni a horrorfilmekből azokat a részeket, amikor el kell takarnod a szemed. De nem a tévéfilmekkel csinálom, hanem az emberek emlékezetével. Meg az álmaikkal. Így soha többet nem jutnak eszükbe a csúnya részek, akármilyen rosszak voltak is. Örökre eltűnnek a nagyon rossz dolgok.

– A bácsi ki akarja szedni az emlékezetemből a rossz dolgokat? – kérdezi a gyerek.

– Igen, de csakis azokat, amik most nagyon bántanak – felelem, és a fiú nem is ijed meg úgy, mint vártam. Sokan meg szoktak rémülni, még a felnőttek is, amikor erről van szó. Ha valaki ollóval garázdálkodik az emlékeid között, az szörnyen természetellenes dolog.

– Nem fáj – magyarázom – de még egyszer rá kell gondolnod arra, ami történt veled. Olyan lesz, mintha videón néznéd.

– DVD-n – javít ki a fiú. – Videót már senki sem néz.

– Akkor DVD-n – mosolygok. – Na, ebből látszik, hogy öreg róka vagyok, nem az ősz hajszálaimból. Szóval végig kell nézned, de csak úgy, mint egy filmet, amiben színészek játszanak. És csak egyszer, utána soha-soha többször.

– Értem – mondja. – És ha nem tudok rágondolni?

– Majd segítek. De ehhez már le kéne ülnöd. Mi lenne, ha leülnél apukád székére?

Az apja felkel, ő pedig feszengve leül a helyére. Odahúzok egy gurulós irodaszéket, és leülök vele szemben. Még csak nem is kell erősen a dologra gondolnia, rögtön megtalálom. Úgy ékelődik az emlékei közé, mint egy golyó az emberi testbe. És tényleg borzalmas. A fiú elsápad, ahogy a szörnyűség az akaratától függetlenül kiélesedik, mint egy 3D-s szupermozi, aztán pedig én kezdek reszketni, ahogy a nyers rettegés és undor végigsöpör a lelkemen. Az emlék mostantól hozzám tartozik, az én agyamat perzseli a borzalmaival, nálam növeszt szennyes kapcsolatokat mindennel, amihez csak a logikám szerint köze van.

A fiú apja arcán aggodalom ül; valószínűleg nem tudtam uralkodni a vonásaimon. Mély levegőt veszek, és kifújom. Bár a szabályok szerint ilyenkor azzal kellene kezdenem, hogy megkérdezem a gyereket, tudja-e, hogy ki vagyok, és mit csináltam vele, muszáj először az apához fordulnom:

– Elkapták a szemetet?

Bólogat.

– Most van a tárgyalás – nyugtat meg.

– Akkor kívánok neki minden rosszat – felelem, és megpróbálok egy civilizált arckifejezést felölteni.

Levente ugyan csak hadnagy, de mindent el tud intézni nekem a BV-nél, ami kell. Csak telefonálok, és attól függően, hogy állnak odabent a dolgok, néhány órán vagy maximum két napon belül már mehetek is a börtönbe. Vagy ő, vagy a fegyőr Zoli szokott kísérni.

Ma Zolit kaptam meg. Ő is be van avatva, és az alatt a pár alkalom alatt, amikor itt voltam, nagyjából összehaverkodtunk. Ahogy rácstól rácsig haladunk a zsilipkapus folyosón, azt magyarázza, hogy csak a rend kedvéért bontotta fel a karton cigit, amit hoztam, mert belőlem nem nézné ki, hogy más is van a csomagban, mint cigaretta. Aztán azt kérdezi, mihez kezdek, ha a Hófehérkét át találják helyezni egy másik intézménybe. Lejárok-e majd hozzá Kalocsára, vagy keresek valaki mást? Csak megvonom a vállam, hogy passz. Ugyan Hófehérke már egy éve állandó ügyfelem, úgy fogom fel, mint átmeneti megoldást. Az egész merítős biznisz elég átmeneti, hiszen bármikor hozhatnak egy új rendeletet, egy orvosetikai jogszabályt, vagy valamit, és még annyira sem leszek legális, mint most.

Tudod, magyarázza Zoli, Levente azt mondta, amennyi beleszólása van, azzal igyekszik megakadályozni, hogy a Hófehérke elmenjen innen. Nem szokott ő ilyeneket mondani egyikre sem, de a Hófehérkét, na azt szerinte a farkánál fogva kéne fellógatni. Az, amit te csinálsz vele, a legkevesebb, amit érdemel.

Azt hiszem, igaza van. Hófehérke, akinek szintén Zoltán az igazi neve, egy őrült, és nem a szánni való fajtából. Többrendbeli nemi erőszak, kéjgyilkosság... nem is akarom végiggondolni a bűnlajstromát. Egyszer részletesen elolvastam, és már attól a hányinger kerülgetett. Nem pont ezért választottam őt, hanem inkább azért, mert benne is lappang némi tehetség, olyan, mint az enyém, ezért könnyebb dolgom van vele, mint akármelyik normális emberrel.

Hófehérke arról kapta a nevét, hogy mindenkinél sápadtabb. Annak idején az ügyvédje nem tudta bebizonyítani, hogy nem volt beszámítható, amikor a tetteit elkövette, ezért itt kötött ki, nem az IMEI-ben. Hát, amennyit én Hófehérke mocsaras belső világából láttam, az alapján már akkor sem volt beszámítható, amikor született. Még jó, hogy engem a kutya sem kérdez.

Tehát itt van a fegyházban, egyedül, a folyosó végén. Luxuslakosztály, de szerencsére kicsi. Nekem nem feltétlenül kell karnyújtásnyi közelség és szemkontaktus, de azért van egy lőtávolságom.

– Na, kit hoztam magának? – kérdezi Zoli jó hangosan, amikor odaérünk Hófehérke ajtajához.

Nincs válasz. A tömör fém ajtón szemmagasságban egy keskeny csíknyi rács van, és ezen át látszik, hogy a szarházi ott ül a priccsén törökülésben, és a falat bámulja. Nem látom az arcát, de igazából nem is vágyom rá.

– Nem hiszek neked – feleli ásítva az elítélt. – megint csak a kamu!

– Pedig itt vagyok – szólalok meg, mire rögtön megfordul, fehér majomarcán rémület.

– Ne! – szűköl. – Jaj, Istenem, ne!

– Jó reggelt – köszönök illendően, és mire megmozdulhatna, hogy a falnak rohanjon, és megpróbálja kiütni magát, már ott is vagyok az agyában. Vannak eszközei, hogy távol tartson, de jóval erősebb és gyakorlottabb vagyok, mint ő. Nem húzom fel a kesztyűt. Szabadjára engedem a dühömet, ami úgy kalapálja bele a fejébe a kisfiú emlékét, mint egy szöget. Ő ordít és szenved, én meg boldog megkönnyebbülést érzek. Máris lehetetlennek látszik, hogy egy nap alatt elszívtam egy doboz cigit, meg hogy a fehér rum kacsingatott rám a polcról, hogy többet igyak belőle, mint ami illene. Tudom, hogy mitől szabadultam meg, de csak nagyjából. Csak valami elmosódott árnyéka maradt bennem, amit csak az agyam adatokat számon tartó része hozott létre, meg a fantáziám, lapos és ártalmatlan. Megborzongok arra gondolva, milyen lehetett az eredeti, és várom, hogy ez is elhalványodjon. Nem vagyok kíváncsi Hófehérke arcára, köszönőleg biccentek Zolinak, és elindulunk visszafelé.