Halál-szeminárium

"Tanár úr, átrakhatnánk az akasztást a karácsonyi szünet utánra?" Groteszk szösszenet. Nem is mondok többet.
Halál-szeminárium

Halál-szeminárium… biztos nagyon érdekes lesz. 15 férőhely… Hu, még pont beférek. Brecska tanár úr tartja, ő jó fej, humora is van, még saját magát is kifigurázta, hogy szívatták a suliban a neve miatt. Hehe, az öreg Recska. Röhögnöm kell.

Most meg itt ülünk a kicsi, földszinti tanteremben, és nagyon kár, hogy nem kötöttük meg Csillával azt a fogadást, mert Brecska tényleg a thanatosz-ról, a halálösztönről szóló eszmefuttatással kezdi a dolgot. Hogy semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint az életösztön. Egyszerűen balanszban kell lenni a kettőnek. Bennünk, fiatalokban nyilván így is van. Az életösztön biztos, behozhatatlan távolságra fut az ellenfele előtt, még ha ez a mostani dekadens korszak fel is doppingolja kissé Thanatosz urat. Nézzük meg az emókat, például. Nem kell röhögni, komolyan. Semmi sem véletlenül divat.
Te, hát ez tök vicces, örülök, hogy fölvettem- bököm oldalba Csillát, o meg nyöszörög, hogy rosszat sejt, nem szereti az ilyen halálos dolgokat.
Miért, a halál az csak halál- vonom meg a vállam, de én sem tudom, mit akarok ezzel.
Jegyzetelek szorgalmasan. A másik út: feloldódni a hálában. Egy nagy egység. Felszabadulás. Élet: sok fárasztó és értelmetlen dolog. A halál: kilépés. Egyesíti az embereket. Ugyanolyan halott vagyok, mint a nagyapám, ha meghalok. Vagy mint James Dean. Firkálgatok a jegyzeteim mellé, amikor épp nem olyan fontos a téma. Virágokat, meg ha már kontraszt, legyen kontraszt: egy napot is. Mosolyog. Aztán odaskiccelek egy kaszást, mellette szóbuborékban a szöveg: "Nincs egy köszörűd? Segíts ki és meghalálom!" Mutatom Csillának, fogja a fejét a viccemen, a keze alatt gyűrődik a homloka.
Brecska rátér a halállal kapcsolatos gátlásokra. Pont mint a szex. A halloween. A haláltánc. A mumifikált dédnagypapi az ebédlőasztalnál Pápua-Új-Guineában. Az összes „mutatom, hogy nem félek tőled” dolog. Hogy ismerlek. De persze egy csudát ismerhetlek. A sok temetési szertartás. A lélek útja itt meg ott. És a sok kérdőjel. Még a tudósok sem igen tudják, hogy mire való, hogy miért van az, hogy valaki ennyi évre van hitelesítve, másvalaki meg annyira. Aztán a tanatológia. Meg a lélekvándorlás. A kísértetek. Az eutanázia. A téma kimeríthetetlen, estig is itt ülhetnénk. Sőt, akár a halálig.
Mostani szemináriumunk, emeli fel a hangját Brecska, különleges alkalom mindezeknek az elméleti ismereteknek a fizikai megtapasztalására. Most képzeljétek el- csak képzeljétek el- mostani életeteket a halál szempontjából. Mintha már ott lennétek, hogy kiléptek az életből. Számít már akkor, hogy gazdagok voltatok, vagy szegények? Hogy hasznos tagja voltatok-e a társadalomnak, vagy nem? Ha hisztek a túlvilágban, és abban, hogy a hall utáni sorsotok a földi teljesítményetektől függ, bizonyosan. De gondoljatok bele, mit mond a történelmi tapasztalat. És mit mond- természetesen még erről az oldalról- az a rengeteg költő, filozófus és tudós a halálról, akinek a gondolatait olvashattátok. Amikor közel kerülnek hozzá. Amikor már a bőrükön érzik.
Meg akarjátok-e élni ugyanazt az értékvesztést, amit ők? Akartok-e élni napról napra úgy, hogy tudjátok, mi lesz a végén?
Én azt hiszem, akarnék. Az értékvesztés az egy nagy közös tragédia, és a tragédiában azért sok szépség van.
– El akartok-e menni arra a nyaralásra, amiről minden prospektust láttatok és minden ember beszámolóját hallottátok, sőt, még egy 3D-s virtuális túrát is tettetek az utazási iroda számítógépén? Nem egyszerűbb szimplán azt mondani, hogy leszarom?
Meg vagyok keveredve. Nyilván egyszerűbb, de az élet akkor is élet… Brecska meg prédikál tovább, mint a templomban, és azt hiszem, ez a terem templom is volt régen, valami belső kápolna, de akkor nyilván egy sokkarú gyertyatartó függött a mennyezetről, nem pedig két csupasz neoncső. Az értékvesztés, ugyebár. Modern korunk hideg, villogó fénye, amiről azt sem tudja mindenki, hogyan működik.
Ebben a fényben ülünk teljesen összezavarodva, Brecska meg már ott tart, hogy nem kell félni a haláltól. Félünk például a születéstől? Paráztunk, hogy jaj, mi lesz, ha serdülők leszünk? Nem. Csak az öregségtől, csak a meghalástól, aminek a végén ott az ismeretlen. Előttünk generációk rágták le a körmüket, hogy jaj, csak minden stimmeljen az elszámolásnál, és mi úgy kaptuk a halált, olyan dologként, amitől illik félni, legyünk bármilyen vallás hívei, vagy istentagadók.
– Mint mondtam, ez a szeminárium alkalmat ad rá, hogy a gyakorlatban is megtapasztaljátok a „leszarom” álláspontot. Gondolom, épp eleget szenvedtetek már ahhoz, hogy úgy érezzétek, jó lenne levágni a kanyart. Azt mondjátok, feladatotok van? Mégis miféle feladatotok? Mi tűnik feladatnak a végtelen szabadság felől nézve? Na látjátok.
– Most halálnemeket fogok felsorolni. Tizenötöt, ennyien vagytok. A halálnemeknek itt pontosan ugyanaz a funkciója, mint más szemináriumokon a kiselőadás-témáknak. Mindenki választ majd egyet.
Azzal felsorolja oket, de párat nem értek, mert a kápolna akusztikája nagyon rossz. Állítólag van egy hely, ahonnan ha beszélsz, nagyon jól hallani mindent, de már senki sem tudja, hol van.

Brecska elővesz egy kis füzetet, és abban lapozgat.
– Oké. Első hét. Leugrás magas épületről. Kinek szimpatikus?
A magasba lendítem a kezem, a leugrás gyors, és pár másodpercig még élvezni is lehet, vállaljuk be gyorsan, hiszen volt még tűzhalál is…
Meglepetésemre megelőztek, a tanár már be is írta a lány nevét a füzetébe, és már egyeztet is vele.
– A helyszín szabadon választott. Hol szeretnéd?
– Lehet a Bazilika?
– Fú, hát oda azért elég nehéz lenne szervezni… mégiscsak egy turista-célpont…
– Oké, akkor a Háromfarkas, az jó lesz? Van vagy húsz emelet.
– Persze, nagyon jó. Tavaly is azt választották, nagyon jól működött.
Dühös vagyok. A rohadt életbe, a kedvenc halálnemem…
Aztán jön még két másik: Nyaktiló és idegméreg. Egyik sem kell, mindegyiket bevállalja más. Félnek a tűzhaláltól. Most valami szokatlan következik: óriási sziklával fejet összezúzás, na ez is gyorsnak hangzik, le is stoppolom gyorsan. Végül is nem is olyan vészes… csak durr és kész. Még a főbelövésnél is jobb, mert ott elő szokott fordulni, hogy valaki nem hal meg azonnal, de itt nem lehet rosszul célozni. És hogy a hullám csúnya lesz utána? Kit érdekel, én már úgysem látom…
Következik a máglyahalál, azt gondoljuk, ez a végére fog maradni, mert senkinek sem kell, de Anita vadul integet, hogy o szeretné, mert ez annyira ősi és szent dolog. Brecska bólogat, elmondja, hogy a máglyát a főiskola udvarán közösen rakjuk majd, és mindenki borzongva bámulja őket.
Aztán jön a többi: kötél, tor, vérlecsapolás (az összes véred mehet jótékony célra, ha egészséges vagy és hozzájárulsz), nejlonzacskó a fejre, revolver, levegővel töltött injekciós tű… magasfeszültség, gáz, láncfűrész, és végül a „bombával egy betonkockában” című szám.
– Megszabadulhattok minden köteléktől – folytatja Brecska. – Kérjétek ki a leckekönyveket a Tanulmányi Osztályról, és égessétek el, ha akarjátok. Nem kell több szerepjátszás mások meg magatok előtt. Nincs több pénz meg kapcsolati tőke és az ezekért való örökös teperés. Csak szabadság. Élvezzétek, hogy hamarosan leszámoltok ezzel az egész hülyeséggel, és csak röhögtök a többieken, akik még mindig szenvednek. Higgyétek el, én is szívesen mennék, de még jó pár ilyen szemináriumot le kell vezetnem. Bánáti rektor úr azt nyilatkozta a sajtótájékoztatón, hogy ez az óra tesz a legtöbbet a hallgatók önkiteljesítéséért és az általános létbizonytalanság csökkentéséért, szóval azt hiszem, ezt az áldozatot vállalnom kell. Nektek tizenötötöknek már biztos nem lesz gondotok a létbizonytalansággal, nem kell folytatnotok az értékvesztés útját, ezt a sehová sem tartozást, meg az összes többit, amit az életösztön igazolni próbál. És azt mondja a romokról, hogy egész, egy dologról pedig azt, hogy igaz, pedig olyan nincs, bármi lehet az igazság, a vallás, a drogok, a zene, a zabálás… Tudjátok, mindet megbeszéltük tavaly életvezetés órán.
Ezen páran hangosan mosolyognak. Csilla sem látszik már aggodalmasnak, a vérlecsapolás jutott neki, sokkal jobb, mint mondjuk a láncfűrész, ami ha gyenge, akár meg is akadhat a csigolyáidban. Ráadásul csak két hónap múlva lesz, addig bőven van ideje végrendelkezni is.
– Kérdések? – néz szét Brecska a teremben.
– Miért nem volt odaírva a Neptunban, hogy hány kredit? – kérdezi a zseléhajú Bence.
– Hatszázhatvanhat! – nyeríti közbe valaki.
– Fiam, úgy látszik, te nagyon nem érted a lényeget– mondja Brecska Bencének némi lemondással. – Amúgy ki mondta a hatszáz-hatvanhatot? Nem olyan hülyeség ugyanis, mint amilyennek hangzik. Bár én személy szerint stílusosan inkább azt írtam volna be, hogy mínusz végtelen. Persze ha a Neptun engedne ilyesmit. De azt mondom, ne próbáljuk mérhetővé tenni azt, amit nem lehet. Ezért nem írtam oda semmit. Nos, azt hittem, világos, hogy a halál-szeminárium nem a kreditekről szól. De ha még most sem értetted meg, Bence, csak szólj, és kihúzom innen a neved.
– Nem szükséges, tanár úr, én csak kíváncsi voltam…
– Kíváncsi. Hm. Hát hamarosan mindenki kielégítheti minden kívánságát. Még kérdés?
– Tanár úr, átrakhatnánk az akasztást a karácsonyi szünet utánra? Van egy nagyon jó ajándékötletem az anyámnak, és… Ó, értem. Én sem értettem a lényeget, igaz..? Akkor majd odaadja a bátyám, vagy valami…
– Helyes. Nos, emberek, attól tartok, letelt a másfél óra. Jövő héten találkozunk. De ne felejtsétek el, hogy a Háromfarkashoz jöjjetek. A telefonokat és a kamerákat hagyjátok otthon. Ha meglátom, hogy valaki felvételt készít, azt kitiltom a szemináriumról. További szép napot és jó felkészülést!